A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-31 / 31. szám

Két ember + egy masina A masina legénysége Chnena István, a gépész — Ne féljen attól az elvtárs! Itt vannak mind egy szálig — jelenti ki magabiztosan. — Hol lennének hát? — A masinánál. — Hiszen csak két embert láttam ott. — Nincs is több annál. ? ? ? Hirtelen felzúg a gép s önti a magot, meg a szalmát, s körötte valóban csak két ember forgolódik. Egyik a bordás szekér kocsisa, aki a kévéket adogatja a futószalagra, mely a gépet eteti — a másik, Moravsky István a szalmánál áll és segít a gépnek a szalmarendezésben, mely vastag csövön át fújja azt egy halomba. Chnena István, Stanko édesapja a gépész. Ott ül egy ocsús zsákon, s figyeli, hallgatja, a szíjak csattogását ás a gép változó zümmögését. Orvos figyeli Igy a rábízott beteg pulzusát. Néha feláll, hogy leakassza a megtelt ocsúzsákot, — a tiszta mag nem kerül a zsákba, hanem a magszóró segítségével fel a padlásra. Mikor az utolsó kéve ls bekerül a kocsi aljából a masinába, a gépész egy gombnyomással leállítja és odaszól Moravsky bácsinak: — Meguzsonnázunk! — Már azt hittem, megkéstünk a vizzel — pillant rám Stanko; aztán a két felnötthöz fordul: — az előbb miért álltak? — Nem győzik hordani a csépelnivalót — felel neki Moravsky bácsi — addig javítottunk. Átmennek az árnyas oldalra, leülnek a fal tövébe és előveszik a szalonnát, kenyeret. Deák János, a helyi pártszervezet elnöke is kijött a szérűbe. Zsebéből sárgás, borízű almát vesz elő, s leteszi a kis fehér abroszra, mely közös asztalként a földön van kiterítve. — Leleményesen csinálták meg ezt a gépet — mondom nekik — Valamit tennünk kellett. Nagy a falu, mégis kevés az ember. A fiatalok zöme elment az iparba . . . Csak mi idősek maradtunk a földeken — kesereg Deák István. — az aratás meg nem vérhat. A múlt héten, hogy bejártam a szövetkezet irodájába, azt kérdi tőlem Kasan elvtárs, az elnök, nem tudnánk-e úgy csépelni, mint ahogy azt Csehországban látta? — Tudnánk — mondom — még amúgyabbul, csak birná a villanyhálózat a megterhelést, mert ötven kilowatt, az ötven kilowatt. Ha ott öten dolgoztak a gép körül, nálunk csak ketten lesznek, az adogató, meg a szálkaigazltó — már úgy gondolom, magamon kívül, mert én csak a gép menetét figyelem, meg az ocsús zsákokat. Megbeszéltük a dolgot, s aztán nekifogtam a szerelésnek. — Nem fog az menni! — Igy a hitetlenek. — Két ember a gépnél — fintorgatták orrukat az öregek — nevetséges! — Harmadik napja dolgozunk fennakadás nélkül — mosolyog Chnena István. — A leleményesség segített rajtunk — bizonygatja Deák János ls — képzelje az elvtárs, milyen szűken vagyunk ember dolgában, csak öt gyalogmunkásunk van. Ezt úgy értettem, hogy a többi tag fogatos, vagy az állatállomány körül foglalatoskodik. — Én úgy látom, hogy öt gyalogossal is lehet csatát nyerni, ha jók a tisztek! — Valóban — mosolyog Deák elvtárs — a szántól szövetkezet tisztjei megjavultak. Tavaly még a járás legrosszabb szövetkezetel közé tartoztunk, az idén meg tizenkét korona hetven fillér esik egy munkaegységre. Tudjuk, nem valami óriási eredmény ez. Az év elején, mikor szövetkezetünk új vezetősége ismertette terveit a tagsággal, sok volt a kételkedő. — Nem hisszük mi azt! — hangoskodtak — az első két hónapban talán kifizetik az előleget, de aztán . . . A vezetőség betartotta Ígéretét. Az előleg kifizetése öt hónapja rendszeressé vált, mi több, családi pótlékot Is fizetünk, és a betegeket is segélyezzük. A szövetkezet eddig teljesíti tervét, s úgy hiszem, a jövőben is Igy lesz. Állatállományunk terven felüli. Minden okunk meg van arra, hogy bizakodva tekintsünk a jövőbe, — mondja Deák elvtárs, s én látom arcán, hogy jőlesik igy dicsekednie. — Mester, megjöttem — szólt ránk az istálló szöglete mögül a következő fuvar kocsisa. Stanko, aki eddig nem szólt bele a nagyok dolgába, poharakat kerit elő és megöntötte azokat jó hideg vízzel. Mér majdnem koccintottunk. — Vizzel nem szokás, — jegyzi meg Chnena István, a gépész. — Majd zárszámadáskor . . . lesz is mivel és mire kocintanunk! — szól Deák János. Felkászálódunk. Chnena István egy gombnyomással beindítja a masináját. Moravsky István pedig elfoglalja helyét a szalmaadogatónfil. Ketten dofgoznak. Csak ketten. A régi cséplésekre gondolva, hiányolom a sürgést-forgást, az izzadt arcokat a dobon, a pelyvás és törekes lányokat, a létrára mászó szalmahordókat, s a görnyedthátű zsákolókat. Ahogy Igy idézgetem az emlékeket, S biblia egyik mondása jut eszembe: „Véres verejtékkel szolgálod meg a mindennapi kenyeredet!" A szántói szérűben zúgó masina mást mond. Igaz-e, szántóiak? S Igy van ez rendjén? Povazsszky Norbert ért a tizenkétéves Chnena Stanko. Egy jókora fonott üveg terhével Igyekezett fel a partra. — Lassíts csak, kis komám! — szóltam, s megfogtam az üveg fülét, hogy segítsek neki. — Nem lassíthatok, vizet hordok a mastnázóknak! Ha sokára vinném, megmelegedne. Egyszeriben én is megszomjazom. Amint a víz locsogását hallom, egyre erősebben áhltom a hűsítő italt. — Kóstolja csak meg az elvtárs, olyan, akár a Jég — büszkélkedik Stankő — pedig a falu túlsó végéről hozom! — Alattunk a völgyben ott lapul a falu. Házsorai a rekkenő hőség elől megbújtak a sűrű akácok lombja alatt. Számhoz emelem a vizes üveget . . . — Blzisten, mint a jég, meg aztán ... te Stanko, az ásványvíz! — Az hát! Mit gondol az elvtárs, miért hordom a falu túlsó végéről? A fél ország szántól vizet iszik — mi ne innánk? . . . Talpunk íefveri a dülőűt porát. — Nem megy a masina — fülel Stanko a délutáni csendben, aztán felpislant a napra — uzsonna ideje van. — A gyerek az öregektől tanulta a nap szerinti tájékozódást. Megszaporázzuk lépteinket, hogy időben érkezzünk a vizzel. Ketten mozgolódnak a gép körül. Uzsonnaidőben nem is csoda. Mlg a többiek falatoznak, a gépész eligazítja a szíjakat és megolajozza a szomjas tengelyeket. A kéveadogatőt, etetőt, a pelyvás és törekes lányokat, a szalmahordókat és kazalrakókat ott sejtem az istálló árnyékos oldalán. Ilyen helyre húzódik a napon dolgozó ember — azért nem látni őket. Stanko leteszi terhét, nagyot sóhajt, aztán leheveredik. — No, Stanko, a te híveid nem tudták a vizet kivárni, — próbálok csipkelődni a gyerekkel. Munka közben is jólesik a biztató szó