A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-25 / 52. szám

zett ? Nem ? ... — kérdi gyámoltalanul. De most már feleletet vár, nem mehet el addig innét, mig meg nem nyugtatja kicsit. Csak mikor nem tutija, mi emészti! Mert nem kínos . . — És miért ? mi történt — beszél. Kérdezgetni meg olyan kényszeríti magát mégis. — Mert — komorodott ' el a lány — elbocsátottak a gyárból. Otthon még nem sejtik. Egész lelkét újabb keserűség-hullám önti el, de már felszakadt hallgatásának zsilipje, és a sírástól még szaggatottan, mégis beszél. Ki tudja, hányadszor összegezi az eseményeket. — Elsején kiadták a bérem, és azt mondták, hogy több munka nincs. Nem csak nekem, többen voltunk. Vagy húszan. Nem akartuk elhinni, hogy ez lehet. Hogy ilyesmi megtörténhessen, csak úgy máról holnapra. Fábián bácsi biztatott,, hogy álljunk csak munkába másnap is, de már akkor be sem engedtek a gyárba. Ott ácsorogtunk egy ideig, aztán Fábián bácsi meg meg ketten bementek az igazgatóhoz és kérték, hogy legalább újévig hagyjanak dolgozni. Semmit nem értek el, azt felelték nekik, hogy nemsokára tatán az egész gyár leáll, mert az ilyen közép-üzemek nehezen tudják átvészelni a krízist. Semmit sem lehet értünk, a krízis az oka. Mindennek a krízis. Krízis . . Kálmán már hallotta ezt a kifejezést, talán olvasta is, de jelentése féligmeddig homályban maradt előtte. Most, most ugrott elö a szó élő valóságában, ahogy sötét reménytelenséggel elhagyta a lány száját. Dermesztő leheletét szinte a szíve körül érezte. Krízis ... miféle megfoghatatlan hatalom, hogy nem lehet ellene semmit sem tenni? És miért van, miért kell lenni krízisnek — vetett benne szikrát a kérdés. — Azt hittem — folytatta a lány — majd kapok más munkát valahol. Három hétig szaladgáltam ide-oda. Mindig biztattak, és mindig hiába mentem. Okosabb lett volna, ha azonnal hazautazom. Nem fogyott volna ki a pénzem annyira. De mikor úgy reménykedtem, hogy mégis .. Még cseléd sem kellett sehol. Egy hete pedig — és könnyben úszó szemét Kálmánra emeli — ezt kaptam. Nézze csak — s kutat a kabát zsebében. Megtalálja a négyrét hajtott borítékot, kiveszi belőle a levelet és bizalommal Kálmán kezébe nyomja. Azt kisimítja a papirost és a fény felé tartva olvasni kezdi Kedves kislányom, Esztike! Sokat gondolunk arra, hogy jön a karácsony és vár napig te is velünk leszel. Azért írok, mert tavaly is hoztál ajándékot a guerekeknek. és talán most is ilyesmin töröd a fejed ~zeretném tudatni, hogy titokban mire vágyakoznak. A Géza az mindig csak olvasna, ha tudnál hozni valami neki való könyvet, annak nagyon örülne. Lehet az használt is, Esztike. A Pityu meg cifra ostorról álmodik, olyan kicsi, gyereknek valóról, amilyen itt talán árulnak olyat. Évikének a hentep fiának van. A városban kilukadt a kis mackója és kihullt belőle a fürészport. Sokat sírt utána. Anyus hiába akarta megvarrni, nagyon kopott már az anyaga. Tudom, hogy ez sok pénz, kislányom, azért csak lönben sincs több mondanivalója. Mindent elmondott. — Talán mégis jól tette — leheli Kálmán. Sose ejtett ki életében szavakat ennyi vigyázattal. Az az érzése, hogy most még hangosabb szó is fájdalmat okozna a lánynak. Pillantása az átnedvesedett, csapzott prémgallérra esik. Szegény „kisasszony" . . . A levélből tudja már a nevét is. Szép neve van. Valahogy illik hozzá, az omlós barna hajához. Egy gonakkor add ki, ha már úgyis rászántál valamit. Ha van rossz cipőd, hozd haza, Mintha javult volna valamicskét az állapotom, múlt hónapban anyusnak meg tudtam talpalni egy cipőjét, most meg Géza csizmáját foltozgatom. Persze soká tart. Igazán megadhatnák már azt a fürdót, amit öt év óta kérek. De lehet, hogy egyszer csak így is meagnógyulok, akkor aztán nem leszek többé haszontalan kenyérpusztító. Talán még a Batyába is újra visszavesznek. Szeretettel ölel Apus. Kálmán letette a levelet a takaróra. — Nem tudtam nekik semmit, semmit venni. Alig maradt pénzein, azért nem ültem vonatra sem... — Panaszos hangja váratlanul rideg lett, visszautasító. Mintha megbánta volna bizalmát, amellyel lelkének sebeit feltárta egy idegen előtt. Öklére támasztja állát, s most már száraz szemmel, megkeményedett vonásokkal néz valahová a falon túlra. Elmúlt a gyengeség ideje. S küdolata támad oly hirtelen, mint mikor a sercenő gyufaszál lángralobban s fényt villant a sötétségbe. Öröm festi az arcát, fölugrik. — Várjon csak, Esztike! A lány ránéz, ó meg int, hogy azonnal visszajön. Csakugyan, alig tart egy-két percnél tovább a távolléte. — Ezt találtam — lelkendezik, s egy újnak éppen nem mondható könyvet helyez a lány elé. — Fiúnak való. De. .. se kis ostor, se mackó. Azt pedig nem lehet, hogy csak az egyik kapjon, ugye? Legalább azt a pár szaloncukrot ... a mi fánkra rá sem fért. Nekem sose voltak testvéreim — jegyzi meg látszólag összefüggéstelenül, s még tovább szeretne beszélni, nehogy a lánynak ideje maradjon akár hálálkodásra, akár visszautasításra. Mert még ez is kitelik tőle. Eszti azonban nem hálálkodik. Forgatja kezében a könyvet, simogatja a lapokat, aztán nagy fényes szemeit, ráveti s csak annyit mond csöndesen: — Maga nagyon jó. Idehallik az ejjéli misére hívó harangok kongása, de Kálmán nem hallja. Semmit sem hall most, csak a lány meleg hangját, és a csillagos szemét látja. Újra kimondja a nevét! Esztike. Észre sem veszik, hogy egyszeriben mennyi minden beszélnivalójuk akacl. Eszti elmondja, hogy a halántékán a heg azóta van, mióta nyáron a gép bekapta a haját, s a bőrrel együtt kitépte. Kálmán pedig bevallja, hogy először valami kisasszony-félének nézte az öltözéke után, s milyen jó, hogy nem kisasszony, hogy . .. Esztike. Muzsikúja van a nevének, édes, selymes suhogósa. Pásztorné ájtajos hangulatban tér haza. Az ajtó előtt leveri meleg cipőjéről a havat, belép a házba. Természetesnek veszik, hogy Kálmán még nincs otthon. Megnézi, elég meleg maradt-e a sütőben a káposztaleves, mert a fiú biztosan megkívánja, ha hazajön. Aztán meglátja a nyitott kredencfiókot. Széthányt könyvek, mintha kutatott' volna benne valaki sebtiben. Mindent rendben hagyott mikor elment — tűnődik. Fölszed a padlóról egy szem szaloncukrot, amit majdnem öszszegyúrt. Csak Kálmán járhatott közben itthon . . Hirtelen megvillan agyában valami, kendőt kap magára és sietős léptekkel indul az istálló felé, rossz előérzet hajija. Beszélgetés hallik ki. Keserű elégtételt érez; nem csalódott. Kirántja az ajtót, betoppan. Azok ketten ott ülnek, s lassan feléje fordítják az arcukat. Semmi zavart, semmi bűntudatot nem észlel rajtuk. Tiszta pillantásukból derű s valami erős határozottság sugárzik, ami Kölesek képét egyszerre messze, messze, ködös homályba üzi, visszavonhatatlanul. Belesajdul a dereka, a szive táján is nyomást érez, azok pedig csak ülnek s mosolyognak rá. A lámpa könnyedén táncoló arany karikákkal övezi fejüket. Mosolyuknak csodálatos ereje lehet, mert hatása alatt Pásztorné szája valami torz grimaszba rándul, ami mármár mosolyra hasonlít. Csuk a Tarka marad komoly változatlanul, amint nyugodt kérödzés közben reájuk bámul. * * * A kamraajtó kilincse körül motoz valaki, aztán Pityu dugja be a fejét. — Még nem találtál semmit, nagyapa? — De ... de igen. Találtam valami szépet. Visszamennek a szobába. Pityu várakozásteljesen nagyapa mellé telepszik, de fel is ugrik nyomban, mert nagyapó jön a konyhából egy tál friss süteménnyel, amit Pityu nagyon szeret. — Kapok belőle, nagyanyó? — sündörög a tál körül. Nagyanyó igent bólint, és kistányérra rak Pityunak két darabot Arca kipirult a tűzhetii melegétől, s ilyenkor még észrevenni halántéka felett a régi sebhelyet.