A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-25 / 52. szám

JAROSLAV HASEK: Szenteste az Az árva Pazoureket karácsony estéjén bezárták a kamrába, ahol rajta kívül néhány zsák liszt volt, s mint Pazourek boldogan megállapította, egy zsák aszalt szilva is. Ez a felfedezés okozta, hogy Pazourek kétségbeejtő helyzetét egyszerre derűsebb színekben látta, s nem sok hiányzott, hogy hálatelt imát rebegjen magában, köszönetet mondva az úristennek az aszalt szilváért. Ebben csak az akadályozta meg, hogy éppen olyan hangulatban volt, amilyenben az ember legfeljebb káromkodva emlegeti az istenét. Megesküdött volna rá, hogy éppen az úristen miatt zárták be ide a kamrába. Leült egy lisztes zsákra, s elvonult előtte az egész este, a kis Jézuska, aki ellátogatott hozzájuk az árvaházakba, a hitoktató úr, az igazgató úr, még két kövér úr, meg egy hórihorgas alak, aki állandóan az orrát szívogatta, és a többiek excellenciás úrnak titulálták. A két legrendesebb árva az igazgatói szobából néhány csomag sálat hozott fel, a karácsonyfa alá tették, és kezet csókoltak a hitoktatónak. Aztán jött még néhány úr, meg egy feketeruhás asszonyság, aki egymás után megpaskolta az árvák arcát, és megboldogult szüleik után érdeklődött. A Néha Tóni azt mondta, hogy neki szülei sose voltak, a többiek ezen röhögni kezdtek, és Kalous elrikkantotta magát: — Fattyú! Ekkor csikorogtak először a hitoktató úr fogai. Megjegyezte, a kis Jézuska nem érdemli meg, hogy földi szolgája karácsony szent estéjén pofozza meg ezt a csirkefogót. Majd megkapja a magáét az első ünnepnapon. Metzer Vendi azt mondta, hogy a hórihorgas égi meszelönek, akit excellenciás úrnak hívnak, büdös a szája. Pivora fél cigarettában fogadott, hogy nem igaz. Akkor még az ebédlőben voltak. Egész nap nem ettek semmit, korgott a gyomruk, és várták a kis Jézust, hogy megváltsa őket, mert egész nap böjtölniük kellett két gyerek kivételével, akik a konyhában segítettek, s közben elloptak egy fonott kalácsot, s ostoba módon még el is dicsekedtek vele. Pivorának egy falatot sem adtak, ezért beárulta őket. Azt hitte, elrontja a lakomájukat, pedig a két gyerek már bekebelezte a kalácsot, így aztán csak a jenekük sajgott a hitoktató úr keze alatt, de a gyomruk teli volt, jólesőn böfögtek. — Hurkát kaptak a Jézuskától karácsonyra, — röhögött Pivora, és oldalba bökte Pazourekot. Egymás mellett álltak a sor közepén, s röhögtek a kövér urakon, akik egyre csak azt nyafogták: — Szegény gyerekek, szegény kis árvák. Aztán az igaigató úr hadonászni kezdett a kezével, s azt mondta, hogy az úristen irgalmas, nem hagyta, hogy ezek a kis férgek elpusztuljanak. Szemét közben Winterre meresztette, aki nyelvet öltött az orrát szívogató hórihorgas úriemberre. Az igazgató úr súgott valamit a hitoktató úrnak, aki intett Winternek és magával vitte a szomszéd szobába. Winter nemsokára visszajött, könnyes volt a szeme, és hallgatott, mint a karácsonyi potyka. Aztán a hitoktató úr megparancsolta, hogy menjenek mind a szomszédos terembe, ahol már feldíszítve állt a hatalmas karácsonyfa, ágain gyertyák égtek, s a csúcsán egy angyal terjeszgette a árvaházban szárnyait, valaki szénnel bajuszt rajzolt neki, szakasztott olyan volt, mint az igazgató úr. Sokáig álltak a karácsonyfa előtt, míg végre nyílt az ajtó, bejöttek az idegen urak a fekete asszonysággal meg az egész tanítói karral. A hitoktató úr keresztet vetett, és rákezdte a miatyánkot. Hangosan imádkoztak és jó gyorsan, hogy minél előbb túljussanak rajta. Aztán még el kellett mondaniok a hiszekegyet meg az üdvözlégyet is. Licer azt mondta, inkább vacsora után imádkoznának, maga se tudja, fiú-e vagy lány, az egész nap csupa imádság, a hasa meg üres. A harmadik üdvözlégy után az igazgató úr előlépett a kollegái közül, keresztet vetett, és azt mondta: — Mindörökké ámen. Azután dumálni kezdett a kis Jézusról, vagy fél óra hosszat szaporította a szót. Az árváknak úgy korgott a gyomruk, hogy mondhatott az igazgató úr akármit, nem hallották. Pedig az igazgató úr még azt is mondta, hogy a kis Jézus egész kicsike volt, meg se tudta mondani, milyen apróka, csak a kezével mutatta: — Ilyen volt ni, ilyen kisded ... A fekete asszonyság hangosan bőgött, az igazgató úr meg nem tudta abbahagyni, beszélt a barmokról az istállóban, közben sokatmondó tekintetét végigjártatta az árvákon. Beszélt a sálakról is, aztán leült, a hitoktató úr pedig fölállt. Elmagyarázta, hogy minden árva a kis Jézus születésének emlékére kap egy sálat, s megparancsolta, hogy hálából imádkozzanak három miatyánkot, három üdvözlégyet meg egy hiszekegyet. Pazourek eddig meg sem mukkant, pedig Pivora állandóan hergelte, de most hogy megint miatyánkokról meg üdvözlégyekröl beszéltek, nem állta többé szó nélkül és odaszólt Pivorának: — Hogy egy rongyért mennyit kell imádkozni! Az orrát szívó úriember csendesen valamit mondott az igazgatónak, aki ájtatosan rábólintott, aztán berontott az ár•> vák közé, fülön fogta Pivorát és dögönyözni kezdte. Pivora sejtette, hogyha így megy tovább, még elrontják az üdvös karácsony hangulatát, ezért hangosan így szólt: — Nem én voltam, hanem a Pazourek, Persze Pazourek is védekezett, szép kis hajcihö kerekedett, még a hitoktató úr is abbahagyta az első miatyánkot, pedig csak ott tartott: „És bocsásd meg .a mi vétkeinket." Az egész ájtatos gyülekezet hátrajelé forgatta fejét. A nyafogó asszonyság egyszerre szipogni kezdett, aztán fújtatott és sóhajtozott. A fekete ruhás urak a mennyezetre emelték tekintetüket, és ékesszólóan pillantottak a hitoktatóra, aki szemlátomást zavarban volt, s úgy igyekezett kikecmeregni belőle, hogy elővette hupikék zsebkendőjét, arca elé tartotta és olyan hatalmasat trombitált, hogy Vostalek, Blüml, Kácser és Gregor azt hitte, már az öreg portás trombitál odakint, ami azt jelentette volna, hogy rágyújthatnak a karácsonyi énekre. Egy emberként visítani is kezdték: — Krisztus Jézus született... A hitoktató úr magasba emelte kezét, hogy elhallgattassa őket, de a többiek azt gondolták, hogy dirigál, s ók is rákezdték az éneket. Az áhítatos karácsonyi bömbölésben az igazgató megaragadta Pazourekot, mint tigris az ártatlan kisbárányt, s elhurcolta a kamrába. A nyájas olvasó képzelje maga elé a kamrát, a kamrában Pazoureket, néhány lisztes zsákot, egy zsák asztalt szilvát s a földön egy köcsög tejet. Talán mondani sem kell, hogy Pazourek nem evett lisztet. Hogy mit evett és ivott, könnyen elképzelhetjük. Elképzelhetjük azt is, hogy mi volt lakomázásának következménye az egész napi böjtölés után. Elképzelhető végül, hogy a kamrában őrzött két zsák lisztből soha nem sütöttek sem cipót, sem kalácsot, s éjfélkor, amikor az igazgató kieresztette Pazourekot, az ajtón egyáltalán nem éléskamra-szag áradt kijeié. Fordította Tóth Tibor ZALA JÖZSEF: A csend és én Sokszor kívántam már a csendet, és óhajtottam a magányt, minden idegen zúgott-zengett megtépázott húrok gyanánt. Szemem kívántam hunyni százszor, mert a forgatag szédített, s hökkenten fogta fel a házsor távozó lépéseimet. Végre magam vagyok a csönddel, társaim csupán a falak, most meg a nyugtalanság tör fel vélt békém felszíne alatt. Gondoknak bálványa szakad rám: fullasztó, nyomasztó elem, s a kétkedés tágas garatján már egyensúlyom sem lelem. Ki! Ki az emberáradatba! Menekülök, akár a rab! A zsongás oldja, bontogatja kötözött, fásult szárnyamat. Kit április indított útra, a nyugalmat nem ismeri; fagyot kiállnak, s nyílnak újra termést igérő rügyei. FECSÖ PÁL Gyermekszemek Gyermekszemekben tavaszt látok, hiába fullaszt téli köd, aranyszínű a csillag fénye a tejszínű köd mögött. Gyermekszívekben tavasz ébred — s virága a gondolat, az eszme fénye dédelgeti a nyárra váró szirmokat. Kertész vagyok, virágot óvok fagy ne érje kelyhüket, napjukat, az élet napját kerüljék a fellegek. S ha jön a nyár, a jövő élet s a volt gyermekek boldogok, bocsássák meg a kertésznek, ha a szemében könny ragyog. 14