A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-17 / 29. szám

Mács József: Két finánc között Nehéz fába vágom a fejszém. Elmon­dom, hogyan kerültem el 17 éves fővel hazulról. Tudják-e, mit jelent á szülőfalu határától távolodni és nagyon messze elveszni egy más országban? Ma­gam sem tudom, milyen szándék kakas­kodott bennem, nem is gondolkoztam ró­la. Elég annyi, hogy készültem a hosszú útra, miután apám beleegyezett, hogy szerencsét próbáljak. Ám a hűség kedvé­ér illő megjegyeznem, hogy nem hajolt szívesen az elgondolásom felé. Amikor indulás előtt ismételten előáll­tam elhatározásommal, hogy tanító le­szek, ezt mondta: — Nyughatnál, fiam. Nem neked talál­ták ki a betűt. .— Hát kinek? — kérdeztem. i— Annak, aki szereti. így álltunk bizony apámmal hadilábon, azon az emlékezetes nyárutón, a háborút kővető második esztendőben. Mert azon az úton, amelyikre én készültem rálépni, két ország színeit mutató sorompó feküdt keresztben. Még szerencse, hogy a gyer­meknek rendszerint nemcsak édesapja van, hanem édesanyja, nagyanyja, és mindenféle rokonsága, akik úgy megkö­tözték az atyám nyelvét, hogy meg sem próbált többé ellenkezni. Egyetértett az úttal, sőt az utolsó na­pon segített is. Persze, csak olyanformán, hogy többször figyelmeztetőleg emelte fel az ujját. — Aki elmegy, nézzen szét jól, nehogy itthon hagyja, amire esetleg szüksége lenne. Aznap tehát fürgén széttekintgettem. És minél lejjebb hanyatlott a nap az ég tiszta boltozatán, annál jobban meresztet­tem a szemem. Számba vettem a dolgokat, mit is hagyok itthon. Kezdtem a lombok árnyékában lustán elnyújtózkodó faluval, amely elég széles völgy közepén feküdt; meg a temérdek sok gyalogúttal, amely keresztül-kasul szelte a mezőt és elve­zetett mindenüvé: az erdő sürűbbjébe, a réteken szelíden tántorgó folyóhoz, a gyü­mölcsillatos udvarokhoz, a dinnyeföldek bokraihoz és a derék szántó-vető embe­rekhez, akik apámmal értettek egyet in­kább, mint anyámmal és lépten-nyomon azzal zaklattak, hogy minek nekem a betű. Mire végére értem a felsorolásnak, nem hagyva ki a számításból pajtásaimat sem, akikkel kedves leányarcokat őriztünk em­lékünk tiszta albumában, már nem is na­gyon láttam, annyira elhomályosodott a szemem. Ténferegtem ide-oda a konyhá­ban, s nagyon nekikeseredtem édes­anyámmal. Összefolyt a könnyünk, és én nem is tudom, mennyire jutunk a búsu­lásban, ha nem siet a. segítségünkre apám. Ő ült le hozzánk az asztalhoz, az istál­lóból jövet, amikor már igazán nehéz volt a szívünk és két nagy tenyerét a térdén elfektetve, ilyen vigasztalót mon­dott: — No elég legyen Ne sírjatok. Főleg te ne sírj, anyja. Hazajön ő úgyis. Nem adok neki egy éjszakát és kopogtat az ajtón. Mert tudomásom szerint a fináncot nem azért fizetik, hogy az eget kémlelje. Ezek a szavak valamelyest megvigasz­talták anyámat. Ámbár a kétségbeesést is feltámasztották benne. Ugyanis, ha el­csípne a finánc, egyszerre vége lenne vágyálmának, hogy tanító legyek. Jöhet­nék vissza a faluba és járhatnék tovább a kőművesekkel, apámékkal, mint ahogy eddig is tettem. Nagy szótlanságban ültünk és olyan csendben, mintha finánc állna az ajtóban. Apám többször ki is ment, szétnézett az udvaron, meg megint bejött. Nyugtalanul viselkedett. Aztán megérkezett nagyapám s négyesben néztünk a konyha frissen mázolt földjére. Persze, a csodásnak kép­zelt várost láttuk, tanulásom színhelyét, valahol a csendes folyású Bodrog partján. Múlt az idő, gyorsan futottak a percek s észre sem vettük, hogy a tüzes nap­korong hirtelen kialudt és a Rima tájáról szél kerekedett. Az este hamuszürke per­nyéit szórta a falunkra. Érezhetően nőtt a csend s benne az izgalom. — Készülhettek — mondta nagyanyám. Mindenki hozzányúlt valamihez. Apám a hátizsákot vette fel, anyám a kézitás­kát, nagyanyámnak csak annyi volt a dol­ga, hogy körülöttünk tipegjen. Kilódultunk a faluból. Az ötszáz főnyi lélekből egy most kivált, de ez sem hivatalosan távo­zik, és főleg nem úgy, hogy törölni lehet­ne az élők leltárából. Még az elköltözöt­tek listáján sem tüntethetik fel a nevét. Senkinek sem szóltunk az útról, a töl­tést sem választottuk kalauzunknak, a réteken keresztül tartottunk célunk felé. Az irányt csak a falvak apró fényei je­lezték. Ma azt mondanám, mint a szédületes messzeségekbe száguldó rakéták lépcsői, úgy váltak el egymás után kiséröim. Elő­ször nagyanyám rögtön a falunk határá­ban, aztán édesanyám, a harmadik köz­ség derekánál. Nagyon nehezen búcsúzott. Többször is átölelt, megcsókolt, s míg apám elfordult és cipője orrával a réti zsombékot háborgatta, addig ö könnyes hangon sugdosta: - Aztán jól tanulj és vigyázz magad­ra! - Már hogyne vigyázna. Csak menj nyugodtan haza — mondta apám anyám­nak, és elindult. Én meg ballagtam utána. Mert ő egé­szen a túlsó oldalig szegődött mellém kí­sérőnek. Leütött fővel lépdelt előttem s olykor-olykor lelassított figyelmeztetni, hogy már csak három kilométer a határ. És hogy jobban teljen az idő, arról kez­dett beszélni, ami a legjobban foglalkoz­tatta az eszét, a fináncról. - Nem jár az se örökké a földeken. Elbújik egy gödörbe, szundítani, vagy be­lefúrja a lábát valamelyik szalmakazalba. Bolond is lenne ébren tölteni az éjszakát — mondta. - Ha mégis elfognának, mit mondunk? — készültem a legrosszabbra. - Te akkor csak hallgass, majd én beszélek! Palástoltam a félelmemet, pedig rette­netesen csikart valami a hasamban. Sokáig mentünk a réten, egyszer aztán felkapaszkodtunk a töltésre és nem is tértünk le róla, csak a temetőnél, amely a határvonal fölötti dombon sötétlett aká­caival. Ott a temető kerítésén jókora rést talált apám, amin bebújtunk szépen. A határszéli állomáson kocsikat tolattak: kiabálás, lárma, sípszó hangzott fel hoz­zánk. Apám ledobta válláról a hátizsákot és egy sírhantra ült. Én meg szétnéztem a vidéken. A Sajó ezüst csíkot húzott alat­tunk. Mindjárt a domb lábánál fahíd ívelt a folyón. Ezen kellett átmennünk és köz­vetlen a part mentén haladni lefelé, csak azután vágni neki egyenesen a kétkilo­méternyi távolságnak. Egyszerre nyugta­lan lettem. 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom