A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-17 / 29. szám

— Induljunk lassan. Apám azonban fel sem emelte a fejét. — Majd ha a hold visszavonul. Felpislantottam az égboltozatra és azt láttam, hogy nagy tisztaság van odafent. A holdon és mellette egy felhődarabon kívül nincs is más felettünk. Az égi lámpás sem világított huzamosabban,, elbújt hamar a takaró mögé, hogy ne lássa, mit akarunk. Fogtuk a cókmókot és leereszkedtünk a dombon. Szívem a torkomban vert. A közeli falvakban acsarkodó kutyák mintha a sarkamba kapdostak volna. A villanyégők meg mintha rám szórták volna a fényt. Az bátorított valamennyire, hogy apám jól ismerte az utat. Nem először járt erre nappal is, éjszaka is. Határ mentén élő ember volt, aki hol jóval a faluja fölött, hol jóval alatta tudta a határkövet s a rokonságból néhány egyszer itt rekedt, másszor amott. El kellett járni hozzájuk ... Nem is volt az irányzékával semmi baj. Jó tíz perc sem telt bele és mélyen bent jártunk a földeken. Kukoricáson, tarlón haladtunk keresztül. — No, végre jó helyen vagyunk — jelentette ki apám megkönnyebbülten egy magános almafánál és magához ölelt. — Nyugtával dicsérjük a napot — jegyeztem meg nagyanyám helyett. És alig mondtam ki, amit akartam, megzörrent a kukoricás. Két ember lépett ki a tisztásra. — Hé, megállni — szóltak keményen. Kedvük szerint cselekedtünk. Azok meg egészen közel merészkedtek hozzánk. Hát, uramisten, fegyveres határőrök voltak. Az egyik közepes termetű, széles pofacsontú, köpcös, a másik meg pontosan az ellenkezője. Szereti az élet így összekeverni az embereket. — Hová? — kérdezte szigorúan a köpcös. Hozzám intéződött a kérdés, én azonban híven tartottam magam a megállapodáshoz. Nem szóltam, csak remegtem. Apámat biztattam a pillantásaimmal, hogy beszéljen. Ami a beszédet illeti, nem is volt abban hiba. Tenyerébe fogta az állát és mintha csak találóskérdést adott volna fel a finánc, mondta ö, mondta a magáét, a saját belátása szerint, hogy Cserbe megyünk a rokonokhoz. Holott a falu már nem is arra feküdt, amerre az orrunk, hanem a hátunk mögött. Jól sejtette, amikor anyámnak a vigasztalót mondta, hogy egy éjszakát sem ad neki és kopogtatunk az ajtón. Talán még büntetést is fizetünk. Haragosan pislogtunk a feltartóztatóinkra. Ellenben a fináncok egészen másképp viselkedtek, mint ahogyan azt várni lehetett. Jót nevettek az apám tekergős mondatain és csak akkor komolyodott meg az arcuk, amikor utasítottak, hogy bontsuk ki a csomagjainkat. Először a. hátizsák tartalmát vizsgálták át tüzetesen, de ingeken és 'alsóneműkön kívül nem találtak egyebet. A táskában meg csupán füzetekre és írószerszámokra terelődhetett a figyelmük . . . A vámvizsga megejtése után láthatták a fináncok, hogy nem bűnös csempészekkel állnak szemben, hanem olyan emberrel, aki szeptember eleje lévén, iskolába vezeti a fiát. És ha iskola nincs a szülőfalujához közel, s nincs sehol az országban, akkor el kell menni messzebb, át a határon .. . Mert anyenyelvén tanul igazán könnyen a gyermek. De a kötelesség mindennél elsőbb, s nekik most azt kellene cselekedniük, hogy bekísérjenek a vámhivatalba. • A fináncok nagy határozatlanságukban egymásra néztek. Aztán a köpcös apámtól kérdezte: — Mit csináljak magukkal? Apám feljebb tolta a sapkáját és a fejebúbját vakargatta. Nem tudott mondani semmi okosat. Pedig erősen gondolkozhatott, mert valósággal dobolt az ér a halántékán. — Ennek a gyereknek tanulni kéne -mutatott rám. - Éppen itt az ideje, hogy folytassa a tanulmányait. Az egész rokonság azt szeretné, ha tanító ^nne belőle. — Elhisszük — mondta a köpcös. — Akkor engedhetnének tovább. — Nekünk azonban védeni kell a törvényt - tette hozzá megfontoltan. — A törvény pedig azt írja elő, hogy határt átlépni tilos s büntetendő — jegyezte meg a másik, akinek egész magatartásáról lerítt, hogy nem érdekli különösebben a dolog. Aztán jó sokáig senki nem szólt. Csendbe fulladtak a szavak. Csak a vasutasok füttyögtek, lóbálták kezükben a lámpát, meg a mozdonyok csörömpöltek, amint szikrát okádva végignyargaltak a síneken. Az éjszakát felező időben mintha felénk hajoltak s hallgatóztak volna a Sajót kísérő égerfák. — Mi a foglalkozása? — kérdezte apámtól a köpcös. — Kőműves — felelte halványan. -- A neve? -- Mátyás Ádám. A finánc cigarettát kotorászott elő egyenruhája feneketlen zsebéből és a gyufa lángját elrejtve tenyere ellenzőjében, rágyújtott. A másik meg távolabb helyezkedett figyelőállásba, s inkább másfelé nézett, mint ránk. — Én is kőműves voltam —, kezdte barátságosabban és tűrhetően tiszta kiejtéssel a kövér. — De leestem a házról és azóta nehéz munkát nem végezhetek. — Szaktársak lennénk? — kapta fel a fejét apám. — Azok. — Merre dolgozgatott? — Itt a határmentén. Szerettek engem, tisztelték a munkám. — Én meg feljebb jártam a szlovák falukba ... Igazán kőműves vót? — Az voltam. . — Akkor megérti, hogy a fiamnak tanulni kell — csillant fel az apám szeme. — Megértem — és nem is állok az útjába! Apám megragadta a kezét és egyszerre lángoló lelkendezés szólt belőle. — Milyen jó volna, ha sok ilyen derék embert tarthatnánk számon. Kevesebb lenne a gondunk, s több az örömünk. A másik, a soványabb ellépegetett a partmenti bozótok felé, ez meg tiszta szívből mosolygott. — Egy év múlva talán már ilyenek kezében lesz a kormány és a magyaroknak is lesz iskolájuk. — Azt hiszi? — kételkedett apám. — Hiszem. — Hát ha úgy lesz, felhagy a fiam is a bizonytalan úttal. Mert azt mondják, amit az ember megtalál a maga házatáján, nem megy azért a szomszédba. Kissé megemelte a hangját, amire a köpcös ember gyorsan figyelmeztette, hogy a határon vagyunk és füle van az éjszakának. — Indulhatnának lassan, mert rájuk virrad! — mondta csendesen, de annál nagyobb határozottsággal a finánc s a szőke hajnal beletáncolt a szemünkbe. Apám a hátizsákért nyúlt, lódított rajta egyet és feldobta a vállára. Aztán intett, hogy kövessem. S amikor már elég jól eltávolodtunk az őrzőinktől, megjelent arcunkon a félelem verítéke. Mert mi is történt volna, ha az a köpcös ember nem kőműves? SOÖS ZOLTÁN: K o m á m Ha harangozok lennénk ketten, s a te harangod szólna szebben: te kuncognál komám. Ha szál gatyában kitagadva a finnyás fajtád kikacagna: ' te röhögnél komám. Ha szeretnék egy lányt, ki nékem érlelne gyönyört a szívében: elcsábítnád komám. S ha rosszat mondanának rólam fürdetve pletyka-sár folyóban: megtoldanád komám. Ha kergetne a sanda ármány, nyugalmam nálad nem találnám: elárulnál komám. Teheted. Nem kezdi ki nyelved a konok proletár türelmet; — szerencsédre komám — de ha rendünk s nyugalmunk végett mint féreggel bánunk el véled: csak bólintunk, komám. • Betyár szelekkel cimborálok Hátamba csapnak a böjti szelek, mert, hogy a lányok után sziszegek. Böjti szelek, ti erőszakosok, füttyeitekre a por kavarog; füttyeitekre röpülnek a szoknyák,'; s lángszínű lányok fürge kezükkel újra, csak újra lefogják. Böjti szelek, ti erőszakosok, jussatok no! — veletek szaladok. Várnak a bimbó-testű leányok gyönyörű titkokat rejt a ruhájok. Füttyeitekre kacéran tapadnak a vásznak, a selymek; s dobogó szívünkre vadászik sok finom vonalú deli termet. Hajladozó derekuk rebbenő pillájú szemünkkel játszik, gyöngyszínű kebelük két csoda halmán méz-ízű málna virágzik. Ő, ti lányok, ti napsugaras, barackvirágnyi óriások, vasakaratunkat széttörök, eltaszítok és mégis ölelők. Testeiteket vérünkbe lövető szépek: pillantásaitoktól botladozunk, dadogunk mint a részeg. Futok utánatok! Nem állít meg fal, sem árok: hisz kamaszos kedvű böjti szelekkel, betyár szelekkel cimborálok. 13