A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-20 / 47. szám

R o d i n : GONDOLKODÓ * •• J" Oswald Durand (haiti néger költö) A fekete fia Nem tudok már szeretni Asszonyi csábítás nem rezzenti össze elhidegült szívem, hol is van már a nap, mikor két szemparázs lelkemben vágyat gyújtott, ó vágyó félelem. Harminc nyarammal vénen, a lángol: ellobbantak, egykedvű nyugalommal, görnyedt-fáradtan járok, turbékol a galamb, a szerető ellankad s hiába körülöttem a csók, simogatások. Pedig a szívem még fiatal! A világ szennyes leheletével nem járta át meg át, léha csókoktól még nem hever fonnyadton. Húszévesen szerettem, Liza vékony, fehér testéhez barna voltam, a nap gyermeke, én — csodálkozó szeméből egy pillantást se kaptam. Anyám fehér volt, oly fehér, mint Liza! Kék szemében a könny csillogva ázott. A félelem vagy meglepetés pírja úgy öntötte el, mint gránit virágok. Az ö haja is szőke volt; a szélben sápadt homlokát fájdalomba vonta. Apám feketébb volt, mint én; de ében színét a szent frigy fehérrel oltotta. Aztán — tündér-ellentét! — fehér emlő s arany fiúcska, mint a tengeri cső, forró hevével e meleg országnak. Lizában, árván, anyámat szerettem. De a Fekete fiától megretten Fehérek lánya s még inkább elsápad... ÖRVÖS LAJOS fordítása Metamorfózis Kedvesem! Nem utaztam el, itt vagyok a mi kis városunkban, s holnapután találkozunk, ahogy megbeszéltük. Csak azért írok, mert mi ketten ilyen dolgokról még nem beszélgettünk, s így, először, levélben könynyebb. A szemed, a szád, a hajad, a tested, az egész lényed, igen, a szerelem, ami felém árad belőled és feléd árad belőlem, eddig ez volt a legfontosabb. Boldogság és bánat, öröm és keserűség, kacagás és sóhajok, szerelmi gondok. Szavak, de mindig csak bolondos, könnyű szavak, rapszodikus hangulataink vad vagy szelíd hangzású szavai képezték eddigi beszélgetéseinket. Hát ezért. S hogy elmondjam a tegnapot. Órák hosszat ültünk a parkban. Te a fákról lehulló lombot figyelted. Ügy éreztelek magam mellett a padon, mint máskor, ugyanazt szerettem rajtad, mint máskor, csak valami szörnyű féltéssel, sohasem érzett erővel. Azt mondtad: — Nézd, vetkőznek a fák, hogy sietnek ledobni a ruhájukat... és nem is tudnak szegények összebújni!... — Nem válaszoltam, mert nem bírtam. Az a gyűrött újságadarab volt az oka, ami ott feküdt a padunk előtt. Tán észre sem vetted, esernyőd végével simítgattam ki lassan, mert egy rajzot láttam meg rajta. Akasztott partizánnőt ábrázolt a kép. Tudtam, hogy aki rajzolta, a művész nem ismerhet Téged, de annak a lánynak a szeme, a szája, a haja, a teste, s úgy láttam az egész lénye, szakasztott másod volt. Megmutathattam volna Neked is. De magam sem tudtam tovább nézni, bensőm kétségbeesetten jajdult fel. Az újságpapírt észrevétlenül a pad alá toltam, de hiába. Nem szólhattam, nem érhettem Hozzád, mert ott a padon, ahol együtt ültünk a nagy őszi csendben, rettenetesen átéreztem azt az eröszakot. amellyel úgy másfél évtizeddel ezelőtt sokszorosan elvettek tőlem, s amellyel újra el akarnának ragadni mellőlem. Kopár, vastag törzsű fához kötöztek, hogy nem bírtam moccanni sem. Téged bevittek a házba. A kötél belevágódott a húsomba, véresre haraptam az ajkamat, de mire ök elszáguldottak s én kiszabadultam és bevánszorogtam hozzád, már nem tudtam beléd életet lehelni A hegedűművész jött, hogy néhány krumplit kérjen tőlünk. Amint kiengedted a kapun, nörbén ívelt belé eciv akna, amely őt széttépte, s neked egy repeszdarab a melledet szakította fel. Azután láttam, a tisztet, ahogy nézeget. A kutyás és korbácsos SS-nőt is látta, s Téged elsőnek hajtott a hajnyírógép alá. Kapcarongyból csavart turbánt viseltél, nem is látszott, hogy nincs hajad, de a tisztnek már nem tetszettél, s az elsők közt nyomta kezedbe a szappandarabkát, amely a halálitéletet jelentette. Négy és fél éve!

nem láttuk egymást, három éve nem írhattam a frontról s a fogságból. Rövid házaséletünkböl már alig emlékeztél valamire. Aztán felfedeztél . engem egy tizenhétéves diákban, akkoriban bujkáló katonaszökevénynek számított az ilyen. Megőszültél az ágyon, amikor a nyilas járőr a szemed láttára koncolta fel. A hirosimai posta épületében volt találkánk. Amint lehetett a szörnyűséges dolog után. a hídhoz rohantam, mert onnan kellett érkezned. Ott maradt a lábnyomod, a pillanatra lávaforróságúvá vált aszfaltban, ott maradt és már sehová sem vezetett ... Bocsáss meg, kedves, így volt ez tegnap, ezt indította el bennem az eldobott újságpapíron levő rajz, s ez történt Veled a lombhullató fák alatt. Először történt, amióta ismerjük egymást, hogy valami erősebb hatással volt rám, mint maga a tudat, hogy együtt lehetünk, hogy nézhetjük egymást, szólhatunk egymáshoz. S ez az erősebb valami eszembe juttatta mindazt, amit átéltem, hallottam, olvastam, tudtam és mindennek a drámai közepe Te voltál. Tudom, hogy szereted az életet, ugyanúgy mint én. De nem oly vakon, hogy a halált még csak említeni se lehessen előtted. Mindkettőnket boldogsággal tölt el, hogy létezünk s egymás számára létezünk, de ugye nem vagyunk oly ostobák, hogy azt higgyük: boldogságunkat soha senki nem akarja majd megzavarni, felborítani? ...Pedig a szerelmet, a boldogságot, egymást oly könnyű elveszíteni! Még kislány voltál abban a korban, s nem láthattál olyan messzire magad körül. Százan, ezren, tízezren voltak nap mint nap, akikből — azt sem tudták, hogyan — egyik napról a másikra gyászoló kedves, elárvult hitves lett. Ezért vezettelek magamban tegnap oly kegyetlenül, kíméletlenül képzeteim kínzókamráin át. Jó volt meglátnom azt a rajzot, jó, hogy lefestettem mindazokat a szörnyűségeket, amelyekre idestova tizenöt esztendeje szinte nem is gondoltam. Most tudva tudom, mit jelentesz nekem, csak most érzem át igazán, mi ez a mi nagy szerelmünk. S ezeket a rémhistóriákat, amelyekben Téged szerepeltettelek, azért mondtam most el Neked, hogy biztos lehess afelől: többé már nem ragadhatnak el tőlem. Kérded, miért? Jöjj el holnapután, majd azt is megmondom. Most már nem fog feszélyezni, hogy ilyesmiről m'ég nem volt köztünk szó. Az élethez kell a szerelem, de a szerelemhez élni kell. Várlak, ölellek. SZÁNTÓ GYÖRGY 9