A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-20 / 47. szám

Gánya anyó magányosan lakott a falu szélén, egy kis kunyhóban. Egyetlen unokája, V ász ja, a vá­rosban, az üvegfúvó gyárban dol­gozott. Minden ősszel nagyany­jánál töltötte szabadságát és magaké­szítette csiszolt kék üvegpoharakat, üvegből fújt szamovárokat, virágokat hozott ajándékba. A haszontalan apróságok a sarokban álltak, egy polcon. Gánya anyó hozzá­juk sem mert nyúlni. Ünnepnapokon a szomszédság gyere­kei bekukkantottak nagyanyóhoz. Az öregasszony megengedte, hogy a gyere­kek megbámulják a varázslatos csecse­becséket, de megtiltotta, hogy bármit is kézbe vegyenek. A gyerekek kabátujjukkal megtörölték orrukat és „messziről" bámulták az üveg­holmikat, amelyeken játékos fény csil­logott. Ha valaki a közelben a korhadt padló deszákájára lépett, az üvegek hal-Gánya anyó négyrétre hajtotta a papír­lapot, begöngyölte egy kartonkendőbe, az­tán görnyedt-öregesen elballagott. Következő reggelen egy festőművész barátommal csónakon halászni mentünk a Prorva folyóra. Szeptember vége volt. Sátorban töltöt­tük az éjszakát, amikor hajnalban feléb­redtünk, a sátorlap meggörbült fejünk fe­lett és csikorgott; mert vastagon feküdt rajta a zúzmara. Kimásztunk és tüzet gyújtottunk. A tűzgyújtáshoz szükséges szerszámokat vékony jégréteg borította, égette a kezünket, amikor hozzáért. Az­tán a békés táj felett kibukkant a nap és meglepetten néztük a jégcsillám borítot­ta folyót. Csak dél felé olvadt fel a jég. A bozót és a rét csodálatos, élénk színekben csil­logott. A füvön és a virágokon a felen­gedett dér gyöngycseppjei szikráztak. A harmadik napon Pahom apó tűnt fel a csipkerózsa bokrok között. A gyógysze-Az üvegfúvó mester kan, panaszosan megcsendültek, mintha egymás között beszélgethetnének, érthetet­len üvegnyelven. Nagyanyának volt egy vörhenyes-fol­tos kutyája. Dzsek. A fogatlan, öreg jó­szág egész nap a kemence mellett fe­küldt és keservesen fújtatott. Gánya anyó gyakran ellátogatott hoz­zánk. Leült Dzsekkel a tornácra, sütké­rezett a napfényben, s az öregségre pa­naszkodott. Egyszer arra kért, hogy írjak levelet a községi tanácsra. Maga mondta tollba a levelet Látszott rajta, hogy nehezére esik a diktálás. — írjad, kedvesem — mondotta. — Pontosan úgy, ahogy mondom. „Én, Agafjo Szemenyova Vetrova, közlöm a községi tanáccsal, hogy halálom eseté­re házikómat, minden ingóságával uno­kámra Vaszilij Vetrov üvegfúvó-mester­re hagyom. Az értéktelen üvegholmikat az iskolásgyerekek kapják. Hadd lássák, miféle csodákat képesek véghezvinni az áldott emberi ujjak. Az unokám olyan mester, amilyent ég és föld csak jókedvében termett. Csodá­latos szép üvegholmikat tud üvegből fúj­ni. Vászja nőtlen, józan életű, dolgos fia­talember. Eélek, hogy az élet dolgaiban nem elég járatos. Éppen ezért, alázato­san kérem a hatóságot, vegye pártfogá­sába, hogy a tehetsége ne kallódjon el, hanem mindig nagyobbra és nagyobbra nőjön. Elárulom, hogy unokám kigondolta, hogy nehéz üvegből készít valamit. A vá­rosiak zongorának nevezik, nálunk, a fa­luban még nem láttak ilyesmit. Ez a 'leg­forróbb álma, s ha ettől megfosztják, nagy kárát vallhatja. Ezért tisztelettel kérem, segítsenek neki, ahogyan csak tudnak. A kutyámat pedig Ivan Jegorics örökölje, ő jól bánik az állatokkal. Tisz­telettel Agafja Vetrova." Mialatt a levelet írtam, Dzsek a szék mellett feküdt, sóhajtozott. Talán érezte, hogy a sorsáról döntenek. rész részére gyűjtötte a bogyókat, any­nyit keresett vele, hogy dohányra fu­totta. — Jó egészséget! — köszöntött ben­nünket és leült a tűz mellé. Megkínáltuk teával. — Viszek csipkzbogyóteát Gánya anyá­nak — mondotta. — Ráfér szegényre! — Miért, mi baja az öregasszonynak? — Második napja fekszik már, csende­sen készül a halálra. Sietve felszedtük a sátrunkat és vissza­tértünk a faluba. Az öreg nem értette sietségünket, hosszú életében már sok be­tegséget és halált látott, s öreges bele­nyugvással vette tudomásul a dolgok megváltozhatatlan rendjét. — Ha megszülettünk — mondotta —, meg is kell halnunk! A falubat. azonnal Gánya anyóhoz siettünk. A körülötte levő kunyhók és udvarok kihaltan ásítoztak, krumplit szedtek fel az asszonyok a konyhakertek­ben. A tornácon Dzsek fogadott bennünket és azonnal láttuk, hogy valami történhe­tett az anyókával. A kutya hason feküdt, behúzta a farkát és lehunyta a szemét. Beléptünk a kunyhóba. Gánya anyó a padkán feküdt, mellén összekulcsolt kéz­zel, kezében a nemrégen megírt, négyrét­re hajtott papírlapot tartotta. Legszebb ruháját vette fel, fejét fehérvirágos fe­kete kendővel kötötte be. Az öregember a rozoga padlóra lépett s az üvegjátékok panaszosan megcsendül­tek. — Örök békességet! — mondotta Pa­hom apó és leemelte viseltes sapkáját. — Már nem érte meg. hogy megfőzzem a csipkebogyó teát. Egyeneslelkü, tisztaszívü asszony volt, isten nyugtassa! Gánya anyó unokája csak a tizedik na­pon érkezett, amikor az öregasszonyt már rég eltemették s a gyerekek naponta ki­jártak a sírjára. Kenyérmorzsát szórtak a madaraknak. A faluban az a szokás jár­ta, hogy táplálni kell a madarakat a síro­kon, hadd legyen az öreg temető mdár­daltól hangos. Vászja naponta eljárt hozzánk. Csen­des, komoly tekintetű ember volt. Keve­set beszélt, inkább csak hallgatott és mo­solygott. Sokáig nem mertem érdeklődni az üvegzongora felől. Féltve őrzött álma megvalósíthatatlannak tűnt előttem. Egy alkonyatkor aztán, amikor az el­ső hópelyhek táncoltak az ablakunk előtt s a kemencében pattogtak a fahasábok, végre rászántam magam a kérdésre. Vászja mosolyogva így felelt: — Minden mester dédelget egy álmot a lelkében, hogy egyszer olyant alkosson, ami eddig senkinek sem sikerült. Azért mester! Elhallgatott, majd kis szünet után foly­tatta: — Az anyag sokfajta. Van vastag üveg, palacküveg, ablaküveg. Aztán van egyfaj­ta finom ólomüveg, mi flint üvegnek ne­vezzük. Önök kristálynak. Fénye és csen­gése különösen tiszta. Ügy csillog, akár a gyémánt. Régebben nehezen lehetett megdolgozni, mert nagyon törékeny. Most azonban ismerik a titkát és olyan kris­tályüveget készítenek, amelynek sem tűz, sem fagy nem árt. Nos, azt gondoltam, hogy ebből a kristályüvegből készítek zongorát. — Átlátszó? — Éppen erről van szó — felelte Vász­jo. — Ön tudja, hogy a zongorában bo­nyolult szerkezet van. De átlátszó zon­gorában is alig lehetne látni a szerkezetet. — Miért? — Mert a kristályüveg fényének játé­ka mindent elhomályosít. Ez szükséges is, mert nem lehetne élvezni a muzsikát, ha látjuk a szerkezetet. Az üveget gyen­ge füst színűre festeném, ameiybe egy kis aranyat kevernék. Fénylene és csengene­bongana az egész alkotmány El sem tu­dom mondani, hogy ebből a hangszerből milyen hangokat lehetne kicsalni. Ettől kezdve gyakran beszélgettünk az üvegzongoráról. Tél elején Vászja elutazott. Enyhe, bo­rús napok következtek. Alkonyatkor ki­mentünk a kertbe. A fák utolsó levelei­ket hullatták a hóra. A zongoráról be­széltünk, arról, hogy télen lesz a leg­szebb hangja, úgy szól, mint ahogy a víz dalol, miko' áttör az első jégrétegen. Néha még álmomban is megjelent a zongora. Visszatükrözte a gyertya fényét, zeneszerzők elhomályosult képét, az ablak mögött kékesen világító havat. Hallottam, hogy a teremben miként csendül fel az üvegzongora kristályhangja. A zeneszerzőt is láttam, szürke szemű, ősz szakállú, borongós arcú férfit. A zon­gora mellett ült, hűvös hosszú ujjai vé­gigfutottak a billentyűkön és a hangsze­ren felcsendült a jól ismert dallam: Ha hallgatnak a mezők a reggeli ködben S lágy muzsika szűrődik át a fátyolos réten Hallod a dalt? Felébredtem és az a csodálatos boldog szorongás fogott el, amely mindig áthat, amikor e tehetséges nép dalaira, nagy muzsikusaira és egyszerű üvegfúvó-mes­tereire gondolok. A hó mind sűrűbb pelyhekben hullott, fehér takarót borított Gánya anyó sírjá­ra. A tél pedig kemény szigorral telepe­dett erdeinkre, kerteinkre, egész életünk­re. Es az egész rjazani föld mostanában különösen kedvesnek tűnt előttem. Az a hely, ahol Gánya anyó élt, ahol az egy­kori falusi kisfiú kristályzongoráról ál­modott, és őszről itt maradt vörös berke­nyefürtök lángoltak a havas erdők mé­lyén. Fordította: Kertész Erzsébet 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom