A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-13 / 46. szám

Toivo Pekkanen: A kikötő és A kikötő mindig csak kikötő. Sok embert elnyelt az már Minden évben, minden héten, söt majd minden nap történik ott tragédia. Ilyenkor zúzödásokról, csonttörésekről, balesetről, öngyilkosságról, halálról olvashatunk az újságban. De ez még nem a legrosszabb. Legrosszabb az, ami láthatatlan. Legrosszabbul járnak azok, akiket a kikötő elevenen feljal, örökre és visszavonhatatlanul magába zár. Meglehet nem is a kikötő hibás azért, hogy messzi földek és tengerek sok rothadó és bűzlő törmeléke összegyűl benne •és jobban megmérgezi a levegőt, mint a kőszén, meg a kén ... Vitorlás érkezik, amely megkerülte a Cap Hornt. Facipös bengáli néger táncol görög hajó fedélzetén. Kínai szakács, szája teli aranyfogakkal. Izgató, idegen vidékek szele csap meg. És végtelen óceánok illata, sóhaja, földnek küldött üdvözlete. Szél vinnyog a kötelek között, sustorog a gőzös, zörögnek a csörlök meg az emelődaruk, vonatok és teherautók rohannak ide-oda. A nap ragyog, a kikötömunkások énekelnek, káromkodnak és dolgoznak. A munkanélküliek bámészkodnak, őgyelegnek. Észnek isznak, s a márka gazdától gazdáig vándorol. Ilyen a kikötő. Soknak kenyeret ad, soknak meg elveszi emberi mivoltát is. De kezdődjék a történet. Egy szép napon, május eleje táján befutott a kikötőbe egy hamburgi gőzös, a „Helene Russ". Erről a gőzösről lépett partra az örökké tengeren hányódó Rantala Kristóf. Ebben a városban született, de nem volt itt egyetlen éli) hozzátartozója sem. Nyolc évig volt távol. „Kiszítta" öt a tenger, amint mondani szokás, de mégsem teljesen. Meglehet, keményebb anyagból gyúrták. Látott már mindent, amit csak tengeren látni lehet, próbált is mindent, amit tengeren próbálni lehet, de a lelke, az mégiscsak tiszta maradt. Ő emlékezett valakire. Mások, ha tengerre mennek, elfelejtenek mindent. De Rantala Kristóf nem felejtett. Semmiféle ígéret nem . kötötte, semmiféle tett nem kötelezte. Egy szép napon úgy tűnt, hogy. a tenger markának szorítása engedett és hogy kedve szerint indulhat_ hazajelé. Ügg érezte, hogy valaki még várja őt, habár nyolc évig volt távol és látott már mindent, amit csak tengeren látni lehet, és próbálni lehet. Ilyen különös gondolat született a férfi fejében, amikor messzi földeken járt és most a tenger egyszer csak hűtlen lett hozzá. Felébredt benne az emlékezet. Ügy tűnt, mintha csak tegnap történt volna, és mintha, folytatódhatna ma is. Nyolc hosszú év meg a tenger elszállt, akár egy rossz hajnali álom. Csak a régi igaz, csak az, ami még itthon történt... De az embereknek semmit sem szabad elfelejtenie az életéből. Legkevésbé nyolc évet, tengeren. Mert megfenyítenek és bosszút állnak az elfelejtett évek ... Rantala Kristóf szülővárosa rakpartját járta és egyre az járt a fejében, hogy most újra itthon van, és annyit találkozhat Helénnel, amennyit csak akar. Nagyon boldog volt. Beszélni kezdtek az emlékek Pedig llelén nem volt semmi több. csupán egy lány. Semmiféle ígéret nem kötötte hozzá, semmiféle tett nem kötelezte, de Kristófnak úgy tűnt, hogy még várja őt. De a rakpart, amelyen járt, mégis teljesen idegen volt, a város, amelyet maga előtt látott és a vele szembe jövő ema tenger berek is mind idegenek voltak. Nem ismert senkit és semmit. A város és a szeme elé táruló vidék megváltozott. Mégsem állt meg tűnődni, vajon ez-e az otthona. Nagyon boldog volt. Ha nem is ismerte meg, de tudta, hogy otthon van. Gondolatban összefűzte emlékeit. Egy norvég gőzös vitte el egy reggel, nyolc évvel ezelőtt... Indulása előtt három órával még egy kislány kezét fogta: Helénnek hívták. — Visszajössz még egyszer? — kérdezte a kislány. — Csak egy utat teszek — válaszolt a fiú ... Igen, -igen, semmiféle ígéret nem kötötte. Nem is sejtette, hol van most Helén és mi lett belőle. Ügy emlékezett a nyolc évvel ezelőtti lányra, mintha tegnap lett volna, és mintha minden folytatódhatna ma is. Valami öreg bácsi, aki szemetet söpört hal mba a házfal mentén, mégnézte öt, aztán magában arra gondolt, hogy ez éppen olyan, mint a Rantala Kristóf. — Ha ugyan megállód, hogy el ne menj. Mások is mondják, aztán mégis elmennek. Ott a tenger . . .'. Megint elhallgattuk és nézték egymást. Kristóf megmagyarázhatatlan zavart és valami furcsa szomorúságot érzett Most értette meg először, liogy valójában milyen soká volt távol. Nyolc évig. Amikor távol volt, hirtelen megszólalt szívében a hívó szó. Még az imént nem emlékezett semmire. Az elszállt éveket elfelejtette, akár egy rossz ''-not. A hajó csak rohant egyik kikötőből i másikba, és ő meglátott mindent, amit csak tengeren látni lehet, próbált is mindent, amit tengeren próbálni lehet. Két nö, két kifestett, elhasznált ringyó sétált el mellettük. Ezeket a nőket a társadalom teremtette a rakodómunkások meg a lengerészek örömére. Kristóf nem vette észre őket, de az öreg megjegyezte: — Ott megy az Einola Helén. Kristóf megfordult, meglátta és rögtön megismerte öt. Te jó isten! Effélékkel minden kikötőben összeakadt, hiszen próbált mindent, amit tengeren próbálni lehet. És ebben a pillanatban érezte, hogy újra megragadta a tenger. Még mindig a tengeré volt. És Helén? Csak álomkép maradt. Mintha valahonnan a messzeségből hal-A manóba is... ugyanolyan férfi. Az öreg a falhoz támasztotta a söprűt és közelebb ment, hogy jobban szemügyre vegye. Ö az, Kristóf! — Hát sze-ervusz! Kristóf megállt és ránézett az előtte álló öregemberre. Idegen volt neki, bár a vonásai ismerősnek tűntek. A bizalmas köszöntés zavarba hozta, az öreg pedig tétovázott, mert nem tudta, hogyan folytassa. — Nem te volnál a Rantala Kristóf? — szólalt meg végül a másik. — De igen, én vagyok. — Na ja-a, mindjárt gondoltam. Nem ismered meg az öreg Rottenberget ? — Te vagy hát a Rottenberg? Jól megvénültél — mondta Kristóf kissé zavartan. — Meg, meg — hagyta helyben az öreg jóindulatúan, és megforgatta szájában a bagót. — Jó ide'je már, hogy utoljára mifelénk jártál. — Éppen nyolc éve. De most már nem megyek el többé. Bácskái Béla rajza lotta volna az öreg szavait: — Nem járnak erre emberek. — Nem. — Kristóf lelkében minden .ény kialudt. Érezte, hogy idegen városban van. Rokonai mind meghaltak. Lelkének tiszta része, amely hazahozta öt, most ugyanúgy meghalt. Holmija még a hajón volt, jó is, hogy otthagyta. — Furcsa hely ez a kikötő — mondta lassan az öreg, — de mit lehet csinálni. A lány apja meghalt. Akkor először idejött dolgozni. Beszéltek arról, hogy vár téged. A munka kemény volt. A te hajód nem jött. De jött sok más hajó. Jijtt sok más férfi. Jött és ment . .. Jött és ment. És a tenger újra magához ragadta Kristófot, mint ahogyan sok más embert is magához ragadott. Ügy sodorta öt új kikötökbe, mint ahogyan vizek és földek hulladékát sodorja ide-oda, és nem törődött vele soha többé. Finn eredetiből fordította: GOMBÁR ENDRE 10