A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-13 / 46. szám

ágyújtanak. 0Odabent a szobában elhal a fény: Jolán lefeküdt. Pista felbontja a lepecsételt üveget. A bor vörös, mint a vér, nem engedi át magán a villanyfényt. — Egészségedre, Dodó! — Egészségedre! — Te miért nem iszol? — Neked hoztam, En már ittam. Sokat — mondja Dodó. Állát a tenyerére támasztja és csak sóhajtozik. — Mi bajod? Az elfakult arcú ember megvonja a vállát: — Hej, testvér, neked jó! . .. Fölöttem beborult az ég! — Mi történt veled, beszélj hát! — Igyál, Pista! Pista szót fogad. Dodó újabb cigarettára gyújt. A füstön keresztül még fakóbbnak tűnik az arca. Beszélni kezd lassan, vontatottan: — Anikó tizenhárom éves volt, amikor hozzám tapadt. Úgy, ahogy mondom, hozzáfn tapadt. Mint a bogáncs. Nem tudtam tőle szabadulni, nem bírtam lerázni magamról... Nekem nem kellett, nem szerettem, pedig gyereklárvynak is szép volt már: szép és kívánatos. Mégsem szerettem. Nem tudtam én szeretni senkit... Ide Csehországba se tudtam tőle elszökni, mert észrevette a szándékomat és velem jött. Másfél évig nem nyúltam hozzá. Tartottam, öltöztettem, mint a lányomat, oszt mindig mások után tört a nyavalya. Akkor még a városban laktunk ... Egyszer szemet vetett rá egy ficsúr. Magam se tudom, mi történt velem, egészen belebetegedtem. A ficsúrt alaposan eldöngettem, Anikót meg kihoztam ide a telepre. Azóta itt élünk mint férj és feleség ... Egv darabig szépen megvoltunk, nagyon szépen. Született is hamarosan négy gyerek, de a nagy boldogságot, mintha elvágták volna. Akkor került ide ez a szőkehajú mérnök... Dodó fakósága apránként eltűnik. Sötét bőre alatt, mintha parázs kezdene Izzani. Megfogja a poharat: — Egészségedre, Pista! — hirtelen mozdulattal szájához emeli a poharat és beleönti az italt; egyetlen nagy kortyként csúszik le a torkán. Aztán tovább folytatja a beszédét: — Azóta két kenderhajú gyerekünk született. Gyanús volt a dolog, annál is inkább, mert Anikó mind gyakrabban járt be a városba? Valami kikezdte a szívemet, nem volt egy nyugodt pillanatom. Olyán voltam, mint a félbolond. Nem leltem nyugtomat, se éjjelem, se nappalom!... Tudod. Pista, valahogy megéreztem, hogy valami nincs rendben, hogy valami történt Anikóval... Leskelődni kezdtem. Hiába. Mindig munkaidő alatt ment be a városba. Egyszer aztán sikerült megtudnom az igazságot. A mérnökhöz járt be! A lakására ... Tudod, testvér, az volt a borzasztó, hogy nem tagadta. Legalább ellenkezett volna, lecfalább tagadta volna: Nem!... Kegyetlenül elvertem. Akkor erősen fogadkozott, hogy nem megy hozzá többet, mégis elment. Újra meg újra elvertem, pedig annyira fájt a szívem, hogy majd bele pusztultam, Semmi se használt. Sok mindent forgattam a fejemben. Arra is gondoltam nemegyszer, hogy megölöm a mérnököt. Mert nézd csak, Pista, mi mást érdemel egy olyan tytvány ember, aki a más aszszonyára éhes ?!.. . Ha már idegenben keresi a szerelmet, fogóddzon olyanba, akinek se ura, se gyereke. Én cigány vagyok, de még soha életemben nem mocskoltam be másnak a családi életét!... Megérdemelte volna a piszok, hogy megöljem, de nem mertem megtenni. Anikón töltöttem ki a mérgem. Minden este megvertem, mindaddig, amíg te be nem jöttél hozzánk. Azóta nem bántottam, de magamban elhatároztam, hogy ha még egyszer bemegy a mérnökhöz, megölöm azt a gazembert. Anikó nem ment a városba, bevásárolni is mindig engem küldött. Ma reggel aztán felkészült és bement. Én meg utána. i«K m II. rész (12) Dodó elhallgat, feje a mellére billen. Pista agyában szörnyű gyanú kering: — Mit csináltál a mérnökkel? Dodó felemeli a fejét, hoszszan néz Pistára. Az arca kissé torz, de a szeme most már mintha nyugalmat sugározna. — Megölted ? ... Dodó lehajtja a fejét és hallgat. Most Gaál Pista arca szürkül el. Mintha azt suttogná lelkében egy gyenge hang, hogy: „*Téged is megölt ez a feketebőrü cigányember!" — Borzasztó dolgot tettél, Dodó! Maga elé meredő szemmel bólogat: — Azt, • borzasztót, testvér . .. — Nem kellett volna. — Nem tehetek róla, nagyon szeretem Anikót... Hosszú csend ereszkedik a két férfi közé, amit nagysokára Pista fakó hangja tör fel: — Most mit akarsz csinálni? Dodó megvonja a vállát. — Elbúcsúzok a gyerekeimtől, aztán bemegyek a városba. A csendőrökhöz .,. Feljelentem magam . . . Mást nem tehetek... — Elítélnek, becsuknak, mi lesz a családiddal? — Majd csak lesz valami, csak nem pusztulnak el éhen ... Egyszer majd csak hazakerülök, aztán tovább dolgozom értük, ha kellek nekik, ha nem vetnek meg ... Én tudom, testvér, hogy a gyilkost a saját családja is megveti, pedig hidd el, nem vagyok én rossz ember! ... Nehézkesen feláll, hosszan néz Pista szemébe, majd búcsúzásra nyújtja a kezét: — Isten veled, testvér! Aztán néha-néha biztatgasd Anikót, ha nem esik nehezedre, és mondd meg neki, hogy ne haragudjon rám, hogy én ... szóval, hogy nagyon szeretem őt ezután is ... Megtörten, görnyedten elmegy. Odakint «euhog az eső, fúj a szél: harapós ítéletidő.' Az éjjeliőr farkaskutyája hátborzongatóan vonít. .. Gál Pista egyedül marad a gondolataival. A konyha csendes: süket és néma. Most mégis mintha egy megtébolyult világ kellős közepe volna. Pista fülében ezer-i nyi ágyú dörög, lelkében viharos tenger zúg, morajlik és szívében velőkig ható fájdalom kalapál. Szeme még mindig Dodót látja. füle még mindig a hangját hallja: „Én cigány vagyok, de soha nem mocskoltam be másnak a családi életét!" Szájára tforítja az üveget és iszik, de nincs az italnak most se tüze, se zamatja, csak valami furcsa zsiborgás futkos tőle az ereiben. Máskor milyen jóleső bor után a cigaretta, most ez sem izük. „Leütöttem, mellébe vágtam a kést.. . Folyt a vére, mint a disznónak... Megérdemli a piszok! . . . Miért nem fogódzik olyanba, akinek se ura, se gyereke! ..." ^ Ágyúdördülések a szavak: megvetés. utálat, gyűlölet, halál kószál a levegőben. — Hát én mit tettem!?.., A bátyám feleségébe fogóztam ... a csillagszemű aszszonyba ... De én szerettem, most is szeretem! . . . Nem vásároltam meg a szerelmét! ... N?m!... Nem!... Mégis rongy, aljas ember vagyok!.., Utolsó, senki, állat!... Gaál Pista önmagával pereskedik: vádol és védekekezik. Próbálja megérteni a maga furcsa világát. Igazságot keres az igazságtalanságban és igazságtalanságot az igazságban. Nem !át sem hátteret, sem tiszta Utat maga előtt: sűrű köd fekszi az agvát, sötét éjszaka lepi a világát . . . De mégis, mégis . . . Rémítő távolságban, mintha egy halvány fény mégis csak pislákolna . . . Ismét szájára borítja az üveget, s az utolsó cseppig kiissza belőle a tartalmát, majd hirtelen mozdulattal a konyha kövéhez vágja az üres üveget, amely millió szilánkra freccsen. Az erős villanyfényben úgy tűnik, mintha egy gyöngysor hullott volna szét a konyha kövén: csillog, ragyog a sok üvegszilánk ... Jolán jelenik meg a nyíló szobaajtőban. Látszik a szemén, arcán, hogy még egy szikrányit sem aludt. — Mit csinálsz, Pista? — Semmit. — Miért törted össze at üveget ? (Folytatjuk) 11