A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-13 / 46. szám

* S Í or/ySssf/s?/e//e4'/efe ** vx a WFl i 4 : lull m^M Barla Lajos: Öten a hóban öt férfi ment a hóban, nagy csontjaikkal mintha erősek lettek volna. Hogy hús is volt-e csontjaikon ? Nem látszott, mert rongyokba csomagolták magukat, azokat zsákszövettel takarták, az egészet madzagokkal testük köré kötözték. Szalmába csomagolt lábukat is így hálózták körül. Mindenre eltökélten mentek az egyenes puszta földeken át a mindent beborító fehér hóban. Csak rakták lábukat egymás elé: bal-jobb, bal-jobb, mintha a világ kezdete óta arra lettek volna elindítva, hogy a két lábukat egymás elé rakják: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! A keményre fagyott hó nem volt mély, mint végtelen szőnyegen tudtak rajta a távoli égre meredő távoli jel felé menni. Nem törődtek a hó alá tűnt mezei és országutakkal, az ilyen utak a falvakat, az embereket szolgálják, ők pedig már semmit sem akartak falvaktól, emberektől, a távoli égbe fúródó távoli jeltől akartak mindent. Gyárnak a kéménye volt az! A Duna—Tisza közéről jöttek, ott gyárakban mint tanulatlan segédmunkások dolgoztak, de elfogyott minden munka, sokadmagukkal kitették őket a gyárból. Mondták akkor: — Ott a Duna túlsó tájain nagy szikláshegy áll, ellátszik idáig. Kell, hogy bánya legyen a gyomrában, rengeteg szőlőskert az aljában, gyerünk oda megélni. Kérdezték azok, akik ott már eddig sem tudtak megélni: — Miért jöttetek ide? — Mert élni akarunk. — Nem látjátok, mink is barlangokban lakunk a hegy aljában, és minden télen már a jövő esztendőnket adjuk el a nagygazdáknak. — Majd csak megleszünk ezen az egy nyáron, őszön. Azt hitték, még a telet is bírják, de nem birták. Most a további életüket mentek keresni a Dráván túl a gyárban. Csak rakták a lábukat, baljobb, bal-jobb, bal-jobb! Szél nem fújt, de a levegő állandó mozgása rongyaikon át a testükbe hatolt, ettől mintha hideg vízben jártak volna. Gyomruk, agyuk, szívük, tekintetük üres volt. De nem álltak meg: baljobb, bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! Mondta, aki elől ment: — Bárcsak a-pipám itt volna! Mondta, aki utána ment: — Minek a pipa, ha nincs dohányod. Mondta a harmadik: — Mire jó a hiábavaló beszéd ? A negyedik a sorban: — A beszéd is az erőt fogyasztja. Az ötödik: — Harmadnapja, hogy alig eszem valamit. És qsak rakják a lábaikat égymás melié: bal-jobb, bal-jobb, baljobb! A távoli folyó felől, mintha földön bolygó felhő volna, fehér köd kezd terjedezni, közeledni. Mondja az egyik: — Hogyan jutunk át a vizén ? Mondja a másik: —Odamegyünk, hol csónakos átkelés van. A harmadik: — De sötétig jár csak csónak, addig kell, hogy odaérjünk! A negyedik: — Ha nem érünk, mind ott fagyunk! Tempó! Tempó! Az ötödik csak magának: — Nem bírom ezt az iramot, kell, hogy kicsit megpihenjek! A hóba ül, hogy pihenjen. A másik négy csak megy tovább: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! Ügyes, puszta, kihalt síkság, sok befagyott kis patak, kopár füzek, dermedt jegenyék. Hol vannak most a nyájas mezők, a szép virágok, a pillangók, madárdalok. Hol az áldott termékenység? Mindez mintha elmúlt volna mindörökre! Mi maradt meg a nagy életígéretböl, melyre az emb^r születik? Tempó! Tempó! Bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb! Mondta az egyik: — Éhes vagyok! Mondta a másik: — Nemkülönben! A harmadik: — Kár a tüdőt így koptatni! A negyedik csak magának: — Jaj, hosszú az út! Kell, hogy kicsit megpihenjek! És leül a jeges hóra. Azpk hárman egyre mennek: tempó, tempó! Bal-jobb, bal-jobb, baljobb! A köd lassan fölfal mindent, eget, földet, erdőséget, nagy gyárkéményt, nincs már céljel, már csak köd vau. Mondta az egyik: Ilyen ködben csónak nem járhat a vizén. • Mondta a másik: — Ne törődj most semmi mással! Tempó! Tempő! És csak mennek: Bal-jobb, baljobb, bal-jobb! Mintha sose lenne vége. A harmadik önmagának: — Jaj meghalok! Kell, hogy kicsit pihenhessek! Folytatás a 15. oldalon SZÜTS LÁSZLÓ: Kiint az űr csillagmilliárdja Ügy élek én, mint aki most már ezer alakban létezik, mint aki feloldódott végleg a legutolsó sejtekig, feloldódott a lét karjában, szétoszlott négy égtáj felé, tengereké a háborgása, tekintete egy gyermeké. Mint áramkörbe kajpcsolt gépek lakások, utcák, üzletek, olyan énnekem már az élet — és benne úgy keringhetek, hogy ugyanazon pillanatban, mikor a fényem felragyog, aki abba a fénybe bámul, az is, az is csak én vagyok. Leteszem a szerszámot este és a városba sietek, együtt sodródom velük jönnek-mennek az emberek; valaki elkopog mellettem, ing-reng a szoknya a csípőn, utána nézek s azt gondolom: íme, itt megy a szeretőm. Valaki a parkban egy padon üldögél, elszunnyadt talán, botja lecsúszott, mellé teszem, — íme, itt pihen az apám; valahol felsír egy csecsemő, harmat a hajnali úton, rohannék hozzá, csörgőt vinnék, — a lányom sír, érzem, tudom. Nem számlálható változatban számtalan szálon függök én, mint az Ür csillagmilliárdja az égbolt bársony függönyén: feloldódtam a lét karjában, szóródtam négy égtáj felé, egyetlen törvény szerint élek, de szívem %a végtelené. 9 Beck András: Olvasó munkás