A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-06 / 45. szám

Péterffy Gyula: A mütö előtt CSELÉNYl LÁSZLÓ: A kórház folyosóján tompa fénnyel égnek a lámpák. A folyosó falain csillog az olajfesték és az ablakokon át kilátni az utcára. Villamosok gurulnak a síneken, suhanó autók reflektorai villannak bele az est sötétjébe, egy pillanatra megvilágítva a házfalak mellett siető embereket. Baloghné, Tályi Julianna olyan mozdulatlanul áll az ablaknál, mint öreg házak bejáratát őrző kariatidok állgodálnak a végtelen időt bámuló szemekkel. Es ahogy a kariatidok nem látnak semmit az idő tengerében sodrodó jelenségekből, úgy nem látja Juli néni sem az utcák színes fényeit, a kávéház világos ablakainak négyzeteit. Mert olyan félelem és fájdalom hasogatja fáradt, öreg lelkét, hogy hiába vetődnek a fény és a mozgás képei könnyező szeme recehártyájára, a könnycseppeken átszűrt kép már nem jut el az agy értő és megőrző tekervényei közé. Alig két órával ezelőtt még otthon üldögélt a kis falusi ház konyhájában. Az ura újságot olvasott, és ő éppen nézegette, figyelte kutatgatta a férfiarc ráncai közt bujkáló fájdalmat. így kérdezgette már a férfit évek óta, mióta Balogh Istvánról megállapították az orvosok, hogy gyomorfekélye van. Nehézszavú ember az István. Hatvanöt év alatt nem hallották tőle a fájdalom jajszavait, pedig verte öt éhség, nyomor, kasznár, csendőr. Hatvanöt évéből öt évtized telt el abban a korban, amelyben még a rétek is csak szúrós csalánt nyújtogattak a szegényember gyermeke felé. Megszokta a fájdalmat az ember. Olyan szorosra zárult ajka a kínoktól, hogy még a jajszó sem tudott kicsúszni rajta. Erre gondolt éppen, amikor azt kutatgatta, fáj-e az Istvánnak? És amikor azt gondolta, hogy most talán nem fáj olyan nagyon, az öregember lefordult a székről. Ami azután történt, arra már nem emlékszik tisztán. Bálinték vagy Kováesék rohantak az orvosért? Nem tudja. Csak a mentőautó sikoltó, veszélytjelző hangjára emlékszik. A folyosó végén zaj támad. Siető lépések. Fehérköpenyes férfiak jönnek az ablakkal szemközt lévő széles ajtó felé. Az egyik — megfordul, oda lép Julis nénihez, megfogja karját és nagyon csendes hangon azt mondja: — Nem szabad sírni, néni! Nem lesz semmi baj! Azután becsukódik az ajtó és kigyullad egy piros lámpa. Ez a piros fény állítja meg, akit kíváncsiság vagy munka a műtő felé visz, ez a piros fény parancsol csendet embereknek és tárgyaknak a folyosón. Csend legyen! Ne mozdulj! Lépés ne koppanjon, sóhaj ne rebbenjen! Ott bent, a fehér ajtók mögött szemek, karok izmok idegek és agysejtek harcolnak egy ember életéért! Baloghné, Tályi Julianna nekitámaszkodik az ablak fájának és nézi azt a fehér ajtót. — István — mondja csak úgy a tekintetével meg a vérző, öreg szívével — István, én még soha nem mondtam neked, hogy szeretlek. Soha nem mondtam neked, hogy „te". Nem tudom, miért nem mondtam. Anyám se mondta apámnak. Talán, mert a föld sem mondja az embernek, pedig szereti az embert — hiszen kenyeret ad neki. István, én téged úgy szeretlek, de olyan nagyon! Emlékszel? Amikor kukoricát kapáltunk az Eszterházinak? És engem megcsípett a darázs. Sírtam a fájdalomtól, te pedig megsimogattál és azt mondtad: „Ne pityeregj, te fruska." Azóta szeretlek. Negyvenkét éve! És jó feleséged, hűséges párod voltam. Nem volt panaszos szavam, nem kíméltem magam munkától, gondtól, nyomorúságtól. Ugye, te is tudod? Ugye, nem kértem tőled soha semmit! Csak most! István, ne hagyj itt! Ne hagyj el! A folyosó óráján a kismutató hegye rámutat a tízesre. Az öregasszony gondolatai súlytalan, hangtalan izzással törnek át a fehér ajtó érzéketlen testén. Sírni szeretne, de szemei szárazak, szeretne leülni, de nem mozdul a teste, szeretne összeroskadni a fájdalomtól, de Bácskái Béla rajza fenntartja a féltés rettenetes görcse, szeretne imádkozni, de ajka képtelen az ősi ima szavait kimondani. Csak a férje nevét suttogja. Fekete fejkendős öreg parasztasszony áll a műtőterem ajtajával szemben. Mozdulatlan, mint a mindent megbénító fájdalom. Csak a szíve veri a kínok riadt, indulóját. Szinte az egész folyosó zeng a fájdalom lüktetésétől. Tizenegy óra van. Aztán egyszerre elalszik a piros fény, kinyílik, szélesre tárul az ajtó. Juli néni megtántorodik és csak akkor tér magához, amikor megint az a meleg hang simogatja lelkét: — Minden rendben van nénikém! Meggyógyul a férje! Az ajtót még szélesebbre tárják és a terem vakító fényének keretében megindul egy kerekes hordágy. Juli néni szeme kitágul. Férje arcát látja maga előtt. Az arc fehérebb, mint az ezüstösen csillogó hajszálak. A szemek kinyílnak, a megtört tekintetben felcsillan valami fény és a vértelen ajkak közül halkan, sóhajszerűen, de feltörnek a szavak: — Ne félj, Julikám! Élek! A folyosó ismét elcsendesül, csak az egyik pad felől robban az éjszaka mély csendjébe a bugyborékoló boldog, felszabadult sírás. Ipolymente (Olaj) Olaj csütörtök este van augusztus vége nyári alkonyat bíborba hajló esti béke van Örülsz a ványadt lucernás mögül gyárkémény kandikál a füstös égre pöfékel dudál és muzsikál a gyár zörög a domboldalban traktor dübörög beszélnek a rögök fájón tehervonat zakatol át a tájon egy lány Pionírt vezetni tanul utána egy fiú kerékpáron az anyád istenit ne oly gázzal és semmi nem segít rajtuk a lány motorozni tanul és zakatol a múlt akár a tehervonat át a tájon csitítgatom a szívem hogy ne fájjon hisz örök a táj feketék a rögök s a domboldalban traktor dübörög Fülelem a zenét Ipolymente: dolgozik él a nép emelgeti fejét épít dalol s a kert alatt zakatol az Ipoly Csütörtök este van a föld szinén virág és béke van s egy rakéta röpül az ég jelé ami eddig az istené volt s apáink vére folyt s a kertek alatt zümmög az Ipoly tehervonat dübörög át a tájon csitítgatom a szívem hogy ne fájjon örök az élet a traktor dübörög mesélnek a rögök és pöfékel a gyár kéménye az egekre kandikál és zakatol és zörög a vonat augusztus vége: sír az alkonyat s a mélyolaj csütörtök este van a föld szintén virág és béke van. ZALA JÓZSEF: El a föld Nézd az ég üdékék szinét, ez a derű még a tiéd. Fejedre szórja még a nap, ami hevéből megmaradt. Bár hamvasan csillog a part, lépted zúzza a röt avart, a csipkebokor lángban áll, zöld vetést zsendit a határ. Eső pásztáz, vagy szél zokog, borúra, búra nincs okod: a föld, mely dús termést adott, csupán pihen, és nem halott. 12