A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-11-06 / 45. szám
Gondolod? — Tudom, ismerem — suttogja az asszony, és az erös karok szorításának engedelmeskedve a férfihoz simul. Kemény mellei, mint tüzes golyók perzselik Gaál Jánost. Egyszeriben szoros lesz nyakán az ing, és részeg táncba kezd a vére. — Nem jó vége lesz ennek, Juliskám. — Talán fél? — Nem vagyok én olyan ijedős. — Tudom — feleli az aszszony. — Tudom, hogy nem ijedős, csak büszke! Gaál János elkomolyodva válaszol: — Nem voltam én soha életemben büszke . .. Csak ahoz voltam hűséges, akit szerettem . .. Valcert muzsikálnak a cigányok. Pereg, ki-ki a maga módján; akiben sok az ital, az lassabban, óvatosabban csinálja. Julis annyira Jánoshoz simul, mintha hozzáforrt volna. Kissé fátyolos és remegő a hangja: — Ha abbahagyják a cigányok, hazamegyek. János érzi, tudja az aszszony gondolatát, szándékát, mégis felteszi a felesleges kérdést: — Minek? — Hát... csak . .. átöltözködni ... — Segítség nem kell? — Elkellene. — Elmegyek — súgja az asszony fülébe. Forró hullám fut végig Julison. — Nem szólsz rá semmit? — Mit szóljak? Ügy sem teszi meg! — Elmegyek! Istenugyse elmegyek! Bolondos jókedv markába szorul az asszony hirtelen: pereg, dalol és sikong. Zsongó vére piros rózsát fakaszt az arcán. Ügy érzi, hogy boldogtalan, bánatos szívében újra kivirágzik a szerelem ... Valaki váratlanul megveregeti János vállát. Kelletlenül fordul meg: Nórád bácsi, az éjjeliőr áll előtte, karján ló-II. rész (11> gó görbebottal. Arcán izgalom és szorongás ül: — Baj van, János! — Csak nem az istállókat lopták el? — Ellik az üsző. — Legalább eggyel több tehenünk lesz! — feleli János mosolygó mókázással. — De a Virág, a Virág ellik, és baj van, mert farral jönne a borjú, ha jönne! ... Már egy órája kínlódunk vele. — A Virág ? . . . Hű a teremtésit! ... — komolyodik el most már az elnök. Nem csoda, hiszen a szövetkezet legszebb állatáról van szó. Első díjat nyert a mezőgazdasági kiállításon. — És én mit tehetek ? — Hát valamit tenni kell, nem hagyhatjuk elpusztulni. — Az igaz! Szóval menjek?! — Hát gyere, fiam. Lagzi ide, lagzi oda, előbbrevaló most az üsző! Kender Julissal egyet fordul a világ. — Ne menjen, János! Nem állatorvos maga, mit segíthet? . . . semmit! Maradjon .,, Maradjon, no! Gaál János felsóhajt: — Mindegy, mennem kell!... Kötelességem! Cigarettára gyújt. Remeg a keze, a térde. Vérének száguldása csillapodik... A házigazda még megvendégeli Nórád bácsit egypár kupica szíverősítővel, aztán elmennek. Az asszony keserű fájdalommal a lelkében, csalódottan néz a távolodó és a sötétben eltűnő két ember után. A szempilláján megjelenő könnycsepp csillogva ring egy pillanatig, aztán a porba hull. A zene szól, a násznép tovább mulat, mintha semmi sem történt volna ... Szeptember végét hűvös, ködös hajnalok gyengítik. Napközben gyengéd cirógatással süt a napocska. Sugaraban könnyű borongás és lemondás van. A sápadó mezők felett halványareú vendég karikázik: az ősz. Arcának színével bearanyozza a tájat... Gaál Pista élete Jolánnal sehogy sem hasonlít a boldog családi élethez. Egyetlen nap nem múlhat el anélkül, hogy valami csekélységen össze ne zördülnének. Most például, az utolsó napokban, Jolán állandóan azon siránkozik, hogy nem bírja tovább a tétlenséget. Nagyon hiányoznak életéből a csibék, tyúkok, disznók, libák. Hiányzik a fejés, de még a macska nyávogása is. — Nem bírom! Nem bírom!... Nem tehetek róla, de nem bírom tovább! Pista mogorván ül a díványon (már padlásra került a vaságy). — Hát, ha nem bírod, nem bírod! Mit csináljak veled?... Dolgozok, akár egy állat, mindent kiteremtek neked, szeretlek, mint egy hűséges kutya a gazdáját... Mit csináljak, mit tegyek még? ... Ha nem bírod, nem bírod! Csinálj, amit akarsz! . — Vagy azt akarod, hogy lumpoljak, hogy igyam el a keresetemet, hogy kékre-zöldre verjelek, naponta legalább ötször!? Talán azt akarod, hogy lányok után futkossak, akik szeretni "is tudnak egy kicsit, meg szenvedni is, ha éppen úgy hozza a sors, s akik nem nyafognak örökké, mint a csipás macskák!? — Miért kínozol még te is? — jajdul fel az asszony. — Te kínozol engem! Azt hiszed, hogy nekem olyan jaj de nagyon könnyű! Tudhatod, hogy nehéz az élet, miért nes hezíted meg még jobban?! Jolán sír. Sötétnek, kilátástalannak látja a jövőt: — Nem így képzeltem el. — Én se! — sóhajtja Pista. — Te se ? Hiszen odahaza minden tücsköt-bogarat öszszebeszéltél, hogy így lesz, meg úgy lesz!... Elhoztál ide a pusztaságba, úgy élünk itt, mint a vademberek. Legalább a városban szereztél volna munkát meg lakást, dehát ide kellett jönni, pontosan ide, erre az elátkozott helyre, ahol még a szél is örökké sír! Pista megdöbbenve hallgatja az asszony szemrehányását. J Elkeseredik. Csendesen beszél: ] — Nem tudom, mit kívánsz ! tőlem. Talán azt akarod, hogy a fél Csehországot ide hord- . jam a lábad elé? Nem ígértem . én lehetetlent... Tavaszig majd csak szerzek lakást a városban, addig itt is ki le- < bet bírni. Ügy látom én, más j baj van itt; mert nézd csak, j Jolánka, akik szeretik egymást, a jég hátán is kibírják, dehát... — Hallgass! Ne folytasd! Nincs igazad! — Bár ne volna! — sóhajtja Pista keservesen. Az ablakon túl koromsötét, csillagtalan éjszakában futkároz az őszi szél. Ereje mind erősebb, meg-megrázza a roszszul záró ablakszárnyakat. Közben az eső is megered, A vízcseppek egyhangúan kopognak az ablaküvegen. Pistáék már lefekvéshez készülődnek, amikor valaki megzörgeti a konyhaajtót. Dodó lépi át a küszöböt; először, mióta szomszédok. Az arca kifejezetlen, fakó. Kormos szemében bánat és borzalom keveréke ül. Kínálás nélkül fog- ! lal helyet. — Hol voltál, miért nem dolgoztál máma? — kérdi tőle Pista valami rossz sejtéssel a hangjában. — Dolgom volt a városban ... Pista csak most veszi észre, hogy Dodó részeg. , — Hol ittál ? I — Ott... a városban ... —Kabátja alól egy üveg bort húz elő. — Neked is hoztam, — Mi történt veled? — Velem, semmi... Vetestvér, igyál! lem ? ... Igazán semmi... — zsebéből egy marék gyűrött cigarettát vesz elő, az asztalra szórja. — Gyújts rá, testvér, füstöljünk! (Folytatjuk) 13