A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-23 / 43. szám

II. rész (9) — Ne haragítson meg, hallja, mert magát is bevágom a vízbe! — botladozik ki Gáborból dühösen a sző. Leül a gyepre, leveti a bakancsát, kiönti belőle a vizet. Kissé megbékéltebben szól. — A nagy harcsa akadt a hálóba! — Amelyik a libákat meg a kacsákat pusztítja? — Az hát! Marha egy állat!... Láthatja: a hálót is mind szétszedte... Én meg nem akartam elengedni a rudat, oszt beleestem. — A teremtését neki! — meresztgeti a szemét Fodor Mihály. — Nem lett volna rossz szárazra emelni az ebadtát... Hány kilós lehet, te Gábor? — Az atyaisten tudja!... Megvan az tán negyven is, a rossz ott törje ki, ahol van! Bujtor Gábor nagynehezen lehurcolja magáról a kabátot, nadrágot és közös erővel kicsavarják. Majd a bokrok közé megy és ugyanezt teszi az ingével meg a gatyájával. Bágyadt cirógatással vöröslik a napocska, amely már a belső erdő fölött ül. Félő, hogy a lombok közé hull és erdőtüzet csinál így is tüzel a lombok pereme... — így se jártam még soha! — csavargatja Gábor a fejét, miközben magáraszedi a gúnyáját. — Adjon már egy csavarást, mindenem elázott! Markot cseré! a dózni, s rövidre rá két szájból köpődik a füst. Fodor Mihály a bakancsa orrát figyeli. Két szippantás között dobja Gábor felé a szót: — Kivaliottad ? — Mit? — A búzát. — Nem. — Biztos? — Nem vagyok marha, hisz lefognák! — Az biztos! — erősíti Fodor Mihály — Nem is egyszer, hanem duplán! — Tudom én. Fodor Mihály erősen gondolkozik, de csak látszólag, mert a mondókáját már jóelöre kifundálta: — Egyszóval aklrmit kérdeznek tőled, te csak azt mondd, hogy semmiről se tudsz! Érted ? — Eddig is azt mondtam. — Hát csak eredj haza. mert átfázol abban a vizes gúnyában!.,. Vittem egy csatos üveggel. Az asszonyodnak adtam. A két ember elválik: megy ki-ki a maga útján, hazafelé. Mihály elégedetten nyújtja a lépteit. Ezzel szemben Bujtor Gábor szeme előtt még mindig a nagy harcsa zúgatja a vizet. S a változatosság kedvéért most az aprószenteket szedi szépen csokorba, rendkívüli nagy szakértelemmel. A karcsú jegenyék már messzire lövik árnyékukat. Csendes, langyos ez a szeptemberi szombat délután. Különösen feltűnő, hogy a templom környéke is csendes, pedig demlik a szép televíziós készüléket. Mari néni megfej, megszűri a tejet, asztalra készíti az öreg Gaál vacsoráját, és menni készül. , — Majd reggel elmosogatom az edényt, rakja a vájlingba! — mondja még mielőtt elköszönne. — Mindig szaladsz te, Mari! Ülj le már egy cseppet, beszélgess! — Jobb szeretek már ilyenkór lefeküdni. — A tyúkokkal? — Hát... Bezzeg hajnalban meg nem maradhatok az ágyban. Muszáj felkelnem, mert fáj minden porcikám — panaszkodik az asszony, és leül a sámlira. — Te is alacsonyra ülsz, hogy kicsit ess?... Ládd, én is úgy vagyok! — kanyarodik vissza az előbbi témához Gaál András. — Fiatal koromban keserves volt a felkelés, most meg fordítva van. Hát mit csináljon az ember?! — vonja meg a vállát, majd pislog egy darabig, aztán újra elkezdi. — Ugye Mari, neked nincs senkid? — Nincs ... azaz ... — Oszt nem is volt? — Hát volt apám, anyám, de — Maga is olyat akar kihúzni belőlem, amit még soha senkinek nem mondtam el. Az öreg Gaál lehajtott fejjel, a bajszát tépdesve gondolkozik: — Ha nem kivánkozik ki belőled, akkor ne mondd el, Mari, mert úgyse könnyítsz vele magadon! — Amíg fiatal voltam, nem mondhattam el. Mióta öreg vagyok, meg nem kérdezte tőlem senki. Most már elmondhatom, nem árthat a becsületemnek . .. Kis szünetet tart. Annyi kell is a múlt felidézésére. Messzi, távoli homály üli a régmúlt időt, a fiatalon eltöltött éveket, eseményeket, Mesélő hangon beszélni kezd: — A főjegyző úrnak volt egy fia. Pesten iskolázott: ügyvédnek tanult. Csak néha, néha ruccant haza Pestről... Szemet vetett rám. Nem mertem vele gorombáskodni vagy ellenkezni. Meg az igazat megvallva tetszett is. Szép szál ember volt a fiatalúr ... Hát aztán meglett a baj! Takargattam, amíg csak lehetett, de soká nem lehetett! A végén mégis csak megtudták a főjegyző úrék. Lett nekem nemulass, de a fiatal úr is szorult. Elvittek Pestre egy kórházba. Lányom született, Szép, barna kislány volt, mintha csak a fiatalúr szeméből cseppent volna ki. Elvették tőlem, valami árvaházba tették, én meg tovább szolgáltam a főjegyző úréknál. Háromszor voltam nála, ötéves korában láttam utoljára. Mindénképpen ki akartam venni az árvaházból, de nem adták. Egyszer a fiatalúr — akkor már ügyvéd volt — halálhírét hozta. Sokáig sirattam ... Jóval a háború után tudtam meg, hogy becsaptak, hogy nem halt meg a lányom. A fiatal úr fogságba esett a pucérjával együtt. Kint Oroszországban a halálos ágyán hagyta meg a csicskásának, hogyha egyszer hazakerül, írja meg nekem ... Nem tudom, hol van, hol él a lányom, de hogy él, az biztos. Nagyon sokat álmodtam felőle azóta. Nem csak felőle, hanem az unokáimról is. Mindig hármat látok mellette . . . Azóta, hogy megkaptam a levelet, mindig várom; hátha beállít hozzám egyszer. Kuporgatom, rakosgatom a pénzt, hogy adhassak neki valamit, ha egyszer felkeres. Igaz, pénzbeváltáskor elveszett egy csomó — átkozódtam is akkor eleget —, de újra kezdtem a gyűjtögetést Két év óta kapom a segélyt is: háromszázhatvan koronát. Mi kel! már nekem, nem sok ?! ... Hát ilyen volt az én sorsom, András ... Sokat szenvedtem, nagyon sokat, de higgye el, nyugodtan halnék meg, ha még egyszer megláthatnám a lányomat meg az unokáimat. Ha megbocsátaná nékem, hogy elvetettem magamtól, hogy magára hagytam . . — Sírásba fúlnak Mari néni utolsó szavai. (Folytatjuk) lakodalom van a faluban. Annál hangosabb a felvég! A lagzis ház jó borát dicséri a zengő muzsika meg a szárnyakon libegő dal, jókedv és kacagás. Pedig pap nélkül esküdött ma örök hűséget a két fiatal. Először a falu történetében! Hogyis tetszene a dolog másoknak, ha még Bujtor Gábor is megvetően ingatja a fejét, pedig ő aztán igazán „istenfélő" ember. A Gaál-portát is beszövi lassan hálójával a csendesen ereszkedő alkonyat. Csak az öreg Gaál meg Kulcsár Mari néni van a háznál. János a kisfiával együtt elment a lakodalomba, pedig inkább a fogát hagyta volna kihúzatni. Kötelességből tette. Neki mint elnöknek kellett átadni a szövetkezet ajándékát az ifjú párnak. A két fiatal nyolc éve dolgozik a közösben: megércsak volt!... Kis, porbapisilö jány voltam, mikor apám kiment Amerikába, azóta se hallottam hírit. Később anyám is meghalt, magamra maradtam ... Húsz esztendeig szolgáltam a főjegyző úrnál. — Szép idő egyhuzomban, az bizony! Oszt férjhez csak nem mentél ? — Nem. — Oszt mér nem? — A kutyának se kellettem. — Pedig azt mondják, hogy minden zsák megtalálja a foltját, csak te nem találtál foltnak valót ? Pedig szemrevaló teremtés voltál te akkoriban, tudod-e? Emlékszek én rád. Mari néni lehajtja a fejét és a kötényével babrál. — Akadt volna éppenséggel, de én nem akartam. — Oszt miért? — Hát megvolt annak az oka. — Tán nem tudtál szeretni?! 12