A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)
1960-10-23 / 43. szám
TÓTH ELEMÉR: Valami lepke felhő-szárnya eloltotta az égi lámpást, s mint meglőtt madár, fekete vért cseppentve esett közénk az'este. Fénytestű bogarak neonok cifraságát írják a levegőbe, próbálom összerakni, mintha alakod meztelenjét formáznák, megfeszül kicsi melled. Itt tücsökzene recézi csak a csendet, s a bokrok itt-ott óriás nyúlként ugranak fel előttem. Mintha szurokkal volna leöntve minden, a házak is feketék. Tücsökzene recézi csak a csendet, és én tudom, hogy amott messze, keletre, ahol az én falum szive dobban, ott is így van, s a csendben anyám most szűri meg a tejet. Most alszik el az utca, csordaszagú lepedőjét mint kopott királyi palástot húzza végig a testén. Csak városokban nem ifi a csend, hol tánctermek fényes parkettjén, nyihogó muzsikára Vénusz-testű asszonyok keringenek, s az utcán fekete kígyók siklanak: nyöszörgő villamosok. Mégis nagy a béke, s itt olyan a csend, akár a lányok első titka. Mint kibsi szikra pattan a gondolat, ha örökre ilyen maradna, ha soha többé nem tépnék fel a fegyverek éles fogakkal, s ha a hold is kiülne az égre, mint bátyó a ház küszöbére, milyen szépek lennének itt az esték, s szerelmünkből mennyi karcsú, piros virág fakadna. MONOSZLÓY M. DEZSŐ: Béka-dal Kuruttyol az unka béka.. Emlékszel még, ugye, néha egy nádasban töltött éjre. Arra a sok rezgő neszre, nádsípokon zúgó dzsesszre, amit a szél egyre fújt. Fejünk fölött mint a pókok, fényességből szőttek foltot lángpotrohú csülagok. És a vízben cuppanóan. smaragdszín csillant a tóban, játszó halak pikkelye. Árny moccant mint tollas állat, s göndörhajú glóriádnak indián fejdísze volt. Kuruttyol az unka béka, emlékszel még ugye, néha egy nádasban töltött éjre, a Hold csókja szádra folyt.. mondani, amit két év előtt mondottam, hogy csak Téged szeretlek. Nem tudlak feledni, nem tudom feledni azt a boldog időt, amit együtt töltöttünk. És én hiszem, hogy Te sem feledtél még el engem. Nagyon, nagyon szerencsétlen vagyok Imriském! Én alázkodom meg, mert tudom, hogy Te ezt soha meg nem tennéd. Bocsáss meg és gyere vissza hozzám. Gyere, gyere, szeretlek, nagyon szeretlek. A soha meg nem szűnt nagy szerelemmel vár vissza a Te Anikód". Kecsesen libbenő mozdulattal ejtette le a levelet Lukácsné. Éppen úgy, mint a kártyát a bélyegzőóra csillogó kelyhébe. Ónszínű arccal suttogta maga elé. — Tizennyolc éves, akárcsak Ildikó lenne... Hát az életért lehet harcolni, de az élet ellen nem? Nem — sikoltotta kétségbeesetten. Nem adom! Nem adom! Ö az enyém! Szeretem... s ő is szeret engem. Anikó, tizennyolc éves Anikó, nem adom a későn megtalált párom — s azzal sietve levélpapírt szedett ,elő és írni kezdett: „Kis Anikó. — Egy asszony válaszol Magának Imre helyett. Egy asszony, az Imre asszonya. Szeretjük egymást. Nem tudom, mi történt maguk között, de Imre mellettem megvigasztalódott. Szeretem, s nem adom! Ne is akarja elvenni tőlem. Maga előtt ott áll az egész élet, nekem még legfeljebb néhány jó évem van hátra, s aztán jön a kietlen öregség. De addig boldog akarok lenni. Mert én meg alig voltam boldog. Annyi idős voltam, mint Maga, amikor alig pár hetes házasság után elvesztettem a férjem. Egyedül maradtam, teljesen egyedül. Hosszú évek során őrizkedtem a férfiaktól, míg nem jött — most már tudom összetört szívvel — Imre ... Tudom, nagy a közöttünk lévő korkülönbség, de én hiszek a szerelem mindent legyőző hatalmában és érzem, nemcsak asszonya, de egy kicsit anyja is vagyok enne az árván felnőtt, szeretetre vágyó embernek. Kérem, ne vegye el tőlem ... Maga még fiatal, maga még könnyen megvigasztalódik, de nekem Imre maga az élet. Ne kavarja fel újra az ő, mellettem megnyugodott lelkét. Ha szerette valaha, akkor megteszi. Erre kéri Magát — az Imre asszonya." Ezzel elkészült. De hová küldje. Tanácstalanul forgatta az érkezett levelet s megpillantotta a boríték hátlapján a feladó Anikó teljes nevét és címét. Sebtiben megcímezte és leragasztotta a saját levelét, amikor éles csilingelőssel felharsant a csengő. Lukácsné felkapta a két levelet s hirtelen a szekrénybe, az ágyhuzatok alá csúsztatva repült ajtót nyitni. — Imre! — sikoltotta fel halkan,-s a becsukódó ajtó mögött forrón tapadt össze szájuk. Az asszony önigazoló remegéssel érezte: a mohó férfiszáj csókolja homlokát is, azt a négy mély, kegyetlen ráncot. Mintha ott sem lenne, mintha észre se venné. Szeret! ... Szeret! — ujjongott fel benne a tavaszt idéző láz. Benn a szobában, amikor már átestek a viszontlátás mámoros percein, Lukácsné simogató becézéssel kérdezte: — Gondoltál-e rám néha, Imriském? — Ilogy gondoltam-e — felelte mosolyogva Imre. — Mindig, örökké csak rád gondoltam, te drága — suttogta. —a Nézd, hoztam ám valamit neked. Az asszony boldogan mosolygó, átszellemült arccal, az ajándékvárás izgalmával nézte, hogy hajlik oda táskájához az ő embere s aprócska csomagolt vesz elő. — Tessék — nyújtotta át Imre mosolyogva az ajándékot. — A gyűrűk — villant át Lukácsné szerelmes agyán a gondolat, s izgatottan, remegő kézzel bontotta ki a kis csomagot. Rápillantott... s lefutott szívóról a vér. Sápadtan, éveket öregedve, összeomlottan, megsemmisülten bámult, a papírból kibuggyanó tégelyre, melyen ez állt: RÁNCTALANÍTÖ KRÉM Lehajtotta fejét. Aztán szótlanul, lassan, nagyon lassan odament a szekrényhez. Az ágy huzatok aló! elővette a lány nyitott levelét, s némán, lemondó mozdulattal odaadta a fiatalembernek. Aztán elfordult, hogy ne lássa az ismerős írásra a fiú májusi napként felragyogó arcát, és az se vegye észre az ő nyárbúcsúztató falevelek módjára perdülő kósza könnyét.. . Zalay Adorján rajza 11