A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-23 / 43. szám

ZSÍROS ISTVÁN Őszi ajándék fit gyár felett magasodó erdő pirult, akár a vetkőzésen kapott asszony. A munkások műszak után lassú hullámzással haladtak a kapu felé. A vénülő, tikkadt nap szilaj kánikulák maradék melegével cirógatta a nők hajába tapadt, nyármúlásra figyelmeztető ökörnyálat. . A lányosan lenge Lukácsné kecsesen libbenő mozdulattal ejtette be a bélyegzőóra csillogó kelyhébe kártyáját, majd rápillantott az óra feletti kicsiny üvegszekrényre, ahová a munkások gyárba címzett leveleit tették. Rápillantott, úgy, mint ama emlékezetes nőnapi összejövetel óta mindig ... Akkor, a nemrégiben brigádjukba került fiú, az együtt áttáncolt délután egymásrataláló, boldog kábulatára gondolva, forrón, perzselön suttogta a fülébe: — Milyen szép még a mozdulata is, amikor beejti a kártyát... Akkor nézett zavarában először a szekrénykére — eddig soha nem várt senkitől levelet —, s a kezdődő szerelemtől csillogó szemek rémülten vették észre, hogy az üveglapról gúnyosan vigyorog rá homlokának négy mély ránca, harmincnyolc évére emlékeztetön. Most is, mint minden nap azóta, mintha ellenőrizni akarná, hogy a tizenöt évi özvegység után feltámadt boldogság csodája nem törölte-e el a társtalan esztendők bánatekéinek bús barázdáit — belepillantott. Am hirtelen megdobbant szerelmes szíve. Mert az időmúlásról árulkodó ráncok alatt, az üvegszekrényben ott ragyogott — fehér borítékon — a drága név: Demkó Imre, lakatos. Az asszony valami ismeretlen veszedelemtől félő, hirtelen támadt elszántsággal kivette a levelet. Csak amikor táskájába csúsztatta, döbbent meg tettétől. Riadtan nézett körül, de sem csodálkozó, sem megrovó arcokkal nem találkozott. Szerelmük nem volt titok a gyáriak előtt, ott bomlott ki szemük láttára. Az utána jövő Alabánné magátőlértetődőn, bár a levéllel kapcsolatos képzettársítással megkérdezte: — Mikor jön haza Imre? — Ma — ragyogott fel az asszony ijedt arca. — Estefelé várom — tette hozzá diadalmasan. — Hiába, no — sóhajtott Alabánné, részvétteljes hang mögé bújtatva gúnyosságát. — Az ilyen huszonnégyéveseket ... — nyomta meg a szót — könynyen rángatják katonai gyakorlatra. — A... — legyintett fölényesen Lukácsné, bár a tüske elevenébe talált. — Most egy jó ideig nyugta lesz, ha letudta ezt a három hónapot... Aranyos időnk van — próbált változtatni a beszélgetésen, de Alabánné rávágta: — Vénasszonyok nyara — mondta nem csekély éllel, hogy a tüskét ezzel még mélyebbre' döfje. De nem kellett azt mélyebbre verni. A levél, az ismeretlen, szálkás betűjű, női kézre valló levél, az is elég mélyre hatolt. Otthon nem is mert rá gondolni, hanem gyorsan főzéshez, takarításhoz látott. Testhez simuló házi ruhájában, mely kiemelte fiatalos alakjának minden szépségét, serényen hajladozott ide-oda. Mert szép volt Lukácsné, nagyon szép ... Amikor tizenöt évvel ezelőtt elesett a férje, s két éves kislányát, Ildikót a pincében szerzett gonosz tüdőgyulladás elvitte, magára maradt; bár nemcsak a futó kalandra éhes férfiak rajzották körül, hanem olyanok is, akik feleségnek akarták volna a feltűnően csinos özvegyet. Lukácsné azonban került minden alkalmat, nehogy újra megcsapja a szerelem lángja. Amíg ... amíg nem jött a fiatal Demkó Imre. S akkor a komoly, hideg Lukácsné elvesztette a fejét.. . Mindent rendbetett, s a szobában már hazaváró csönd volt, csak a konyhából hallatszott be a sülő hús sistergése. Az, meg a falióra kattogó ketyegése a vonatzaktolást juttatta eszébe. Azét a vonatét, amelyik perceken belül megérkezik és hazahozza a fiút. A tükör elé ült, s keresztbe rakva formás, karcsú, görög amforákra emlékeztető lábát, csinosította magát. Ma nagyon szép akart lenni. Nemcsak azért, mert három havi távoliét után újra látni fogja őt, hanem azért... Miért is? Valami a lelke mélyén nyugtalanítja, valamitől fél. Mitől? Mi félni valója lehet ? - Szép vagyok — állapítja meg önelégülten, de aztán elkomorodik. — Csak az a négy mély ránc ... Igaz, Imre erről sohasem beszélt, s olyan szerelemmel csókolta végig azokat, mintha a homloka sima volna, akárcsak bársonyos arca. Az a négy ránc_. — sóhajt mélyről, s akkor hirtelen eszébe villan újból a ráncok tükörképe alól ránéző név: Demkó Imre, lakatos. — Jaj... a levél. Felugrott, s táskájából izgatottan kivette a borítékot. Nézte, forgatta. Mit tegyen, mit tegyen. Odaadja Imrének olvasatlanul? De hiszen joga van hozzá, hogy tudja, mi van a levélben? Mert Imre az övé és ö Imréé. Bár nyíltan sohasem beszéltek erről, de a fiú odavetett szavaiból kivehette már, hogy az a szándéka, ha letudta ezt a gyakorlatot, összeházasodnak. Hát akkor? Minek tétovázni? Nem lett volna igazi asszony, ha nem győz benne a-kíváncsiság meg a félelem, hogy ki tudja, nem a boldogságáról van-e szó ebben az idegen nőtől, kétségtelenül nőtől származó levélben. A borítékbői a levél olvasásra kínálón kellette magát, s Lukácsné szívdobogva kivette. Még habozott, de aztán mégis belefogott. „Drága Imrém! Bocsáss meg — ezt kell, hogy leírjam először. Bocsáss meg! Tudom, nagyot vétettem ellened, de rájöttem, hiába engedtem anyuék unszolásának, — akik úgy vélték, a javamat akarják, — s szakítottam Veled, hogy aztán Krizsán mérnök menyasszonya legyek. Anyuék akarták; megpróbáltam. Nem ment... Halogattam az esküvőt, s ma, tizennyolc éves koromban is csak azt tudom 10