A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-10-09 / 41. szám

швд ш ttTfarf iTTüfZäl ГЙ csilingel a nevetése ... Rettenetes kínnal szorul össze a szíve és a szeme könnypatakokat csordít a párnára: — Csak éjszaka ne lenne sohasem! * * * Jánost a kishíd alá viszi az emlékezés: — Emlékszem, Juliskám. — Erősen magához szorított ... Tenyerével beborította a mellemet, mint ahogy a kismadarat szokás a fészekben ... Ügy szerettem volna akkor megcsókolni a kezét, de nem mertem... Arcát az arcomhoz szorította, égetett, mint a parázs. Aztán megcsókolt. Előbb a hajamat és kétszer az arcomat... Emlékszik? — Emlékszem ... — Maga elfelejtette azt az estét, játéknak vette csupán, soha rám se nézett azután, mert büszke volt. Én nem felejtettem el. Azóta is mindig, szüntelenül vágyódok olyan boldog pillanat után. Hiába ... Nem bánom, ha ki is nevet, de megmondom: azóta már sokszor kisírtam magam ott a kishíd alatt, az oszlop mögött.., Én nagyon megszerettem magát akkor és ... és én megbecsültem volna ... Nagyon megbecsültem volna... Anya akartam lenni, gyerekeket szerettem volna nevelni... Mindent megtagadott tőlem az élet Nekem soha nem fogja mondani senki, hogy édesanyám .., Maga ezt nem érti, nem értheti, maga édesapa... — Szeméből borsónyi könnyek csordulnak és koppannak az asztal lapján. Gaál János remegő keze lassan felemelkedik és Julis kezéhez közeledik, végül megfogja: — Ne sírj! A megalázott, boldogtalai asszony ráhajlik János kezefe jére és csókolgatja. Szerelem hűség és vágy parázslik csókjaiban, s egy nem sikerül élet fájdalmas panasza... Váratlannul nyílik az else szoba ajtaja és Janika jelenil meg a küszöbön. A villanyfényben erősen hunyorgatja álommorzsás szemét. Az apja kezére boruló asszonyt megpillantva, felragyogó arccal megelevenedik: — Édesanyám!... Anyuskám!... Az asszony felkapja a fejét mire a gyerek csalódottal irányt változtat és elpityeredve apja ölébe bújik. Keservei sírásba kezd. Kender Julis megdöbbenve feláll. Kiskosarát a kezébe fogja és kibotorkál a konyhából. Lelkének rideg világát a; éjszaka langya öleli körül A kakasok fel-felharcanó kukorékolását gúnyos kacagásnak érzi... * * * Jolán halványan elmosolyodik. Harmatos pillája alatt, a dióbarna szemében felragyognak a parányi csillagok, miközben a férfi tovább beszél: — Ne félj semmit, karácsonyig berendezzük a lakást. Olyan szép lesz, mint a mennyország, mit vesszünk, mit is néztünk ki magunknak a múltkor a városban? Jolán folytatja az ábrándozást, tervezgetést: — Egv kétszemélves rekamiét. kerekasztalt két fotellel, egy szőnyeget és rádiót.., Igaz — ugrik fel egyszerre — el is felejtettem mondani: megjött az Üj Sző! — No, látod! Arra is azt mondtad, hogy nem jól rendeltem meg, azért nem jön. Hol van? Jolán behozzá a konyhából és ketten böngészgetik. — Most már van kivel beszélgetned magyarul!... Lefekvés után Jolán szemét sokáig kerüli az álom. Miduntalan az esti kép vibrál előtte. Sehogy se bír szabadulni annak a gondolatától, hogy mi történne vele, ha Pistát valami véletlen szerencsétlenség érné. Mint minden este, most is Janika képét hozza elejé a képzelete. Gyöngéden cirógatja a fejecskéjét, hangtalanul beszélget vele ... Maga előtt látja az okos szemét, fülében zsong a kérése, fülében Gaál Pistát másnap délelőtt (ehívatják az irodába. Az irodában hárman tartozódnak: az üzemvezető, a nérnök, aki csak néha-néha ár ide, meg a gépírónő. A gépírónő (idősebb aszizony) ujjai boszorkányos lyorsasággal futkároznak a létükön. Pista beléptekor csak >gy pillanatra emelkedik fel i feje, s tovább dolgozik. Kéiőbb azonban szemügyre ve-ÍZÍ és tekintetével alaposan légigtapogatja a jóképű, nagyiarab legényt. A középkorú, magas, vékony, enszőke hajú mérnök az abaknál áll és kifelé nézeget. Cigarettát tartó kezének ujjai iárgásbarnán virítnak. Két «örömháza olyan, mint az jrett tajtékpipa. Tűi ideges ;mber benyomását kelti. Az üzemvezető az íróasztala nögül, mosolyogva fogadja Pistát. Egy papírlapot tart a <ezében és pergő nyelven magyaráz. Pistának csak annyi a ;seh nyelvtudása, amennyi a katonaságnál rátapadt. Nagyon kell vigyáznia és figyelnie, hogy valahogy megértse az üzemvezető túl gyors beszédét. Végül megérti, hogy a szakszervezti tagságról van szó és a belépési nyilatkozatot kell kitöltenie. — Én még soha, semmiféle szervezetben nem voltam. — Az nem baj... Ez minden üzemi munkásnak kötelessége — mondja az üzemvezető és a nyomtatványt átadja Pistának. A legény látható zavarban van, egyik lábáról a másikra áll és pislog, mint kocsonyában a béka. — Ha egyszer muszáj — vonja meg hatalmas «-állát — kitölthetem. — Átveszi a nyomtatványt és indul, de az izemvezetö hangja megállítja: — Hát... tetszik ... — Megy. — Hallom, jól megy ... Hogy an az asszonyka? Még mindig lvan sokat sír? Pistát meglepi az üzemvezeő tájékozottsága: — Nem, már nem sir annyit, lezdi megszokni. — Na, jól van!... Rövidesen [ép mellé kerül; remélem, ott s megfogja állni a helvét. — Én is űgy gondolom —i nondja Pista felcsillanó szemlel és látható örömmel. Az üzemvezető kilép az írósztala mögül és a legény elé 11. Az apró emberke úgy néz el Pistára, mint gyerek az ipjára: — Mi történt az este Dodó s maga között? — teszi fel áratlanul a kérdést. Pista a cseh nyelvtudásával ánlódva nagyon őszintén elnondja az esetet. Az üzemve;ető pedig az állát vakargatva lallgatja, gondolkodik, s végül nnyit mond: — Bizonyos mértékig a Dolónak igaza van. A még mindig az ablaknál álló nérnök arca idegesen megándul. Kettőt-hármat lép, cilarettát kotor elö a zsebéből s rágyújt. Pista nem ért egyet az izemvezetövel: — Egy asszonyt könnyű negverni. — Nehéznek nem nehéz, az gaz! De arra bizonyára nem londolt még, hogy Dodónak :omoly oka lehet rá?! — Akkor is! — mondja ki 'ista tűi gyorsan a véleméíyét. — Még akkor sincs joga rerni az asszonyt! — Lehet, hogy igaza van!... - ráncolódik az üzemvezető íomlokán a bőr. — Én mégis ízt javaslom, hogy béküljön ki rele. — Reggeltől próbálgatom, de így tesz, mintha megsiketült, ragy megnémult volna. — Nem kell abbahagyni a iróbálkozást! — mondja az izemvezető pontot téve a beizélgetésre. Pista visszamegy a munkaíelyére és nagy igyekezettel át munkához, hogy behozza a emaradást. Éget, éget az augusztus véji vasárnap, de mégis érződik nár benne valami őszies bájyadtság. A levegő is sürüsölik és homályba vész a láthatár. Jó félórai szótlan munka-Jtán Pista felegyenesedik, ssebéből cigarettát húz elő és Dodó felé nyújtja: — Gyújts rá, testvér! Semmi válasz. — Ne okoskodj! Felejtsük »1 azt az esti dolgot! Jó id 'í múlva kötélnek áll és Hfogadja a cigarettát. Sokáig szótlanul fu.i.iák a füstöt, véjül megszólal az olajbarna bőrű ember: — Azt könnyen el lehet felejteni. (Folytatjuk)