A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-21 / 34. szám

Robert Burns Nyugati szél Nyugati szél s vad puskaszó a kedves ősz futára; rebbentve rajt repül a fajd hangafüves határba. A gazdaszem most szívesen néz ringó, ért kalászra; a hold ragyog, kószálgatok s az álmom, 5, a drága. Fogoly termő mezökre száll, hegy csal szelíd liléket, szalonka völgyeket szeret, gém forrásos vidéket; galamb helye: lomb sűrűje, min emberszem se lát át, kökény-bozót bújtat rigót, vadrózsalomb poszátát. Örömeit vad és szelíd madár künn megtalálja; ez rajba száll, csapatba áll, az úgy boldog, ha árva. El innen, el! Riaszt a hely, vidéke zord vadásznak, ne halljam itt vad hangjait s rángó szárnyat se lássak! Csodás az est, Peggym, szeresd, suhog a fecske szárnya; az ég be kék, s a szép vidék bágyadt-zöld s barna-sárga; menjünk vígan s nézd boldogan, mit friss szem megcsodálhat: vetés sora s galagonya és mennyi boldog állat. Halkan megyünk, beszélgetünk s csak holdunk lát, a fényes, derekadon erős karom s vallom: szeretlek, édes! A rózsatő, ha jő eső, a gazdaszem kalásznak úgy nem örül s nem lelkesül, mint én, drágám, ha látlak! Áprily Lajos fordítása Lafontaine A paraszt és a kígyó Egy jó, de kissé ostoba Paraszt, mint Ezópus meséli, Ahogy bejárta birtoka Határát egy szigorú téli Napon, félig fagyott, mozdulatlan, nagyon Dögrovásra jutott Kígyót lelt a havon: Nem volt több, csak pár perce hátra. A Paraszt felveszi, beviszi a szobába, És nem gondolva meg, hogy mi lesz egy ilyen Jótett fejében a fizetség, Melengeti a tűzhelyen. És lassan föléleszti testét. Alig érzi meg a Kígyó a meleget, Visszatér lelke és a lelkével haragja: Kissé fölemeli a fejét, és sziszeg, Meggörbül, ugranék, épp azt támadja meg. Aki jót tett vele és megmentője, apja. „Ez hát — szól a Paraszt — az irgalom jutalma? Véged!" — kiáltja, és jogos düh fogja el, Fejszét ragad, s a rút állatot összevágja; Egy törzs, a farok és a fej: Három kígyó lesz két csapásra. Ráng a három darab, hogy újra egy legyen, De összeforrni képtelen. Ha jószívű vagy, szép erény, de Nézd meg előbb, kivel vagy az. S tudd meg: nincs hálátlan pimasz, Aki ne hitvány véget érne. — Nos, hát itt a másik fiasom. Ilyen még nem volt a szövetkezet nyilvántartásában! Egy sündisznócska kuporgott ott három malackával. * * * „ Árpádnak még bajusza sem volt, ö*amikor először kiverte a gömöri bált, s azóta is szereti a borocskát, a táncot, meg velejáró kisebb-nagyobb érdekességeket. Még ma is javakorabeli ötvenéves ember. Ha valami bál-féle készül a faluban, a felesége már napokkal előtte összeszedi minden furfangját, hogy férjét lebeszélje a szerinte már csak a fiataloknak való mulatságról. A február 5-re hirdetett évzáró közgyűlés után a bál se maradt el. Cs-né asszonyom pedig ebben a rózsaszínű, emelkedett ünnepi hangulatban így szólt férje-urához. — Nyolc óra elmúlt, hazamegyünk, és lefekszünk. Nős embernek, vén embernek itt nincs már tovább semmi keresni valója! Csoda történt. — A férj — nem ellenkezett. Szépen hazament, le is feküdt, aztán horkolni kezdett. — Szegény Árpád — sóhajtotta Stiglinc Károly bácsi. Szörnyű sorsra jutott. — Hát én sem szeretnék a bőrében lenni, toldotta meg félhangosan a vidám Takács Pista. — Ügy kell neki! — szólt a postás apósa — aki rokona volt Árpádnak. Magára hagyta nőni az asszonyt. Az én Piroskám ezt sose tette meg velem. — Csak te hallgass, förmedt rá a bíró. Jobb ha nem beszélsz. — Igy folyt szomorkásabban a beszélgetés, s minden gondolat, minden szó Árpádot siratta. Ám korai volt ez a siratás — mert még jóval éjfél előtt újra megjelent a mulatók között. Lett is öröm és csodálkozás. Hogyne — hiszen először történt meg Gömör megalapítása óta, hogy egy ember, akit a felesége a bálból hazacipelt — újra visszatérhetett a muzsikaszó kellős közepébe. — Éljen Árpád bácsi! — rikkantotta feléje Lengyel Barna, őszinte jókedvében. Folyt tehát a bál tovább. Tánccal, borral, nótával. Már éjfél elmúlt, de az asszony még nem jött. — Kicsi nékem ez a ház. — Kirúgom az oldalát! — dalolta vígan Árpád bácsi. Már hajnalodott, s az asszony még mindig nem jött. Ez már gyanús volt. Itt valami nincs rendben. Ki is virradt, s híres mulatókat mind hazavezették már a haragos szemű feleségek — de a Cs. Árpád felesége még mindig nem jött. A jelenlevők egyre izgatottabban suttogtak. — Vajon mi történt, szegény Cs-nével? Talán vérbe-fagyva fekszik valahol? Csak nem tett ilyet ez az ember?! Végül a sógora is nekitámadt. — Mit tettél, te szerencsétlen gyilkos! Mit tettél Marival? A vádlott bűnbánóan letette a poharat, fejét lehajtva magábaroskadt és mélyen, nagyon mélyen lenyúlt a csizmaszárba. E pillanatban megcsillant a kezében egy hatalmas kulcs, a pitvarajtó kulcsa, amelyet átadott az álmélkodó sógornak. — Ha kiváncsi vagy Marikámra, szaladj, nézd meg, mert amikor este elaludt, én óvatosan felöltöztem, kisurrantam és kettőre csuktam az ajtőt. Ezen aztán jót nevetett a sógor is, meg ő is, de hogy estig aztán még mimindent kellett, a kiszabadult Mariskától hallaniuk, annak a megírását már átenge-' dem valaki másnak.