A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-21 / 34. szám

Szépapám nemzedéke a Havasok fenyves díszét deszkává gyalázni nem kívánta. Ami kevés tutajnak valót okkal-móddal évente mégis döntöttek, válogatva szálalták s jól tartott lovakkal vontatták, bőséges pihenőket tartva. S hogy áldomás is járt tutajravalónként, kocsis és gazda egyaránt úgy vélte ildomosnak, hogy felemelt zabadagra váltva, lovait is részeltesse az áldomásban. Ámde azóta teniszcipőben s kezében collstokkal, köbözövel, kabátzsebébe útravalóul parázna élcektől dagadó képes újságot gyömölszölve, a Havasra is betört az „iparosítási" eszme. Vasút lapítja vadak csapását, mozdony köpköd kormos füstöt hűs fenyvesek mohás ölébe, és a forrás felett,, hol régi időkben szomjas gornyik hált, bozontos bajszát a jéghideg vízbe mártogatva kéjesen, ott kantin áll most, bűzös és poloskás, nyeli pénzét, tüdejét, becsületét nyomorult embereknek — és e kincsekért dohos pálinkával s fanyar mámorral fizet. A pojánát is, vadak s gömbölyödő juhok paradicsomát, elcsúfították: hol egykor hasig gázolt harmatos fűben a szarvas, csámcsogva falták a vackort a medvék s nyafogó vadmalacok, most ott trágyalében sikamodva cuppog a bakancs, fojtó szagával riasztja erdők vadállományát a rothadás. Csak a paktány érzi magát otthonosan itt, meg a kőlégy, s dögrejáró csúf bogarak. Talán a hullarabló farkas is szégyenkezik kissé, ha fekete éjszakákon erre somfordál, kidőlt vontatóló hulláját keresve. Itt van a legszomorúbb istálló. Hosszú, alacsony faépítmény, mintegy negyven vontatóló számára. Repedezett falain keresztülsivít a szél, mégse tisztul meg benne a levegő soha: gondozatlan lovak testéből savanyú párák gomolyognak elő s elkeveredve korhadt trágya szagával, rothadás mérgét permetezik a sikos istállópadozatra. Hatvanan vannak itt, a negyven ló számára épült faistállóban. Hatvan halálraítélt rabszolga. Legtöbbje szenesió volt, széles szügyú mokány, tüzes székely, ravasz békusi. Míg fiatalok voltak, otthon megbecsülték őket. Csebret hoztak Járavizérő! a kolozsvári piacra, Görgényből szenet Vásárhelyre, Moldvából kirándulókat a Gyilkos-tóhoz. De egyiket meghútötték, másikat térdre ejtették, harmadik elszórt zsindelyszegbe lépett, vagy csak kivénült — s most itt vannak mind, összezsúfoltan, kehesek, pókoslábúak, roggyantak. Az egykor táltos Kemény János Lovak (Kép a múltból) versenyló, meg ostorhegyes is, hozzájuk proletarizálódott a közös nyomorúságban. Ügy vásárolták őket össze vásárutóján, néhány lejjel túllicitálva sátoros cigányt, nyersbőrkereskedőt. Először késő ősszel találkoztam velük. Vad hajcsárok űzték őket a lucskos országúton, mint janicsárok az örményeket, kancsukás kozákok, a Szibériába számüzöttöket. Ölmos eső kopogott vézna tagjaikon. A Havas hóval bélelt torkát éhesen tátotta feléjük. így űzi évezredek óta erősebb a gyengét, pogány az eszmék bolondját, így, mint e hitvány lovakat űzték a lucskos országúton torzonborz hajcsárok a Havas felé. Azóta többször is találkoztam velük. Kerültem őket, mégis beléjük botlottam újra meg újra. Mint az üzér a koldusba, kinek kalapjába elfelejtett aprópénzt dobni. Mint gonosz a lelkiismeretébe. Láttam sikamlós dorongúton görbülő gerinccel hogy fekszenek bele a hámba, s míg mögöttük dübörögve gurul a rönk, véresre rágja bokájukat a hozzáverődő vontatólánc. Láttam völgyszűkületben, hol ledőlt sziklatömb állta útjukat, kővé meredni s így állni, dülledt szemekkel, tehetetlenül várva, hogy mikor sújt le a kérlelhetetlen, ki „akkord"-ban köbméterre kapja bérét, s hogy a bér nagyobb legyen, lehetetlent kíván a lótól s bottal, capin-vas hegyével, láncdarabbal, ami éppen keze ügyébe kerül, csépeli hátát, oldalát, nyakát a nyomorultnak, mígnem az fájdalmában hátraveti magát s ég felé kalimpáló lábaival segélyhívó jeleket kapar a levegőbe. Havasok ormáról jövet, februárban, talpamon hókarikával, nemegyszer mentem szembe velük, kik szügyig süppedve a hóba, patáikkal magok elé csapkodva, hasztalan kapartak hófelleget, mert előre jutni mégsem lehetett. Kehes tüdejük zihált, mint rongyos fújtató, s orrukból a pára cseppekbe gyűlve preckelt a hóra sárgás pettyeket. S mint aki előtt a nyomornak rettentő mélységei tárultak fel, úgy álltam levett kalappal a kimúlt vontatóló hullája fölött, melyet kikezdtek éhes farkasok, így állhatott, zimankós hócafatokkal csapzott hajában, holt bajtársa fölé hajolva, gleccseres csúcs alatt az életben maradt, Everest-kutató. Ilyen árva egyedüliségben, mint én, a rettentő, hózivataros éjszakában, a szétmarcangolt ló hullája fölött. így didereghetett ő is, szédítő magasságok megszállottja, mint ahogy én dideregtem szemtől szembe állva a csúf halállal. „Oh, szép havasi tisztás, kinek mellén dús tejelőre hízott az állat; csengettyüszavű forrás, ki visszhangja voltál vidáman kolompoló juhoknak; patak, kinek tükrében a szarvas királyi gőggel nézegette magát; fenyves, ki voltál hűs rejtekhelye mókusnak, nyestnek, nyafogó vadmalacoknak; mohás part, melyre a pásztor arcát ráhajtva, érzelmes dojnákról álmodott: miért lettél téli temetője halálra szánt vontató lovaknak? Oh, mért, hogy e collstokos, minden-üzlet-élet téged sem kiméit meg, havasi pojána?!" Igy szálltak sirató szavaim a halott ló mellől a hózivatarba. • Fent a hegygerincen hullaszag csiklandozta meg egy farkas orrcimpáit. Vidáman vonyított belé a téli éjszakába. Marosvásárhely, 1956! LADÁNYI MIHÄLY Álmok repedt harangjai 'A történelem ujjatokra vágott és hallgattok most, énekes fiúk. Álmaitok illatlan virágok és utatok: amerre nincsen út. Sorsotok lett a tulsóparti tájék, ahol a csönd a lankadt fákra lép. Nyájvesztett pásztorok, pulitok is csak árnyék, lábatok nyalja és szívetek tépi szét. Szemetek egykor távolokba látott: új városok ... atomkor . .. turbinák ... Aztán lehúztak gyomos kuszaságok, s fölöttetek is átlép a világ. Gazzal benőtt kutakhoz csak a békák cammognak el, ott korsó nem merül. Ki hajol árva szavatok fölé már? Az idő megy, megy, megy kegyetlenül. A tornyokhoz, hol révedezve ültök, csak az ődöng el, ki dologtalan. Magányotok rozsdás kardjába dűltök, s az eszméletre örült láz suhan. Gondoljátok meg: a mi szavunk tűz volt, és út voltunk a gazos századok tarlóin át, belőlünk kelt az új hold, s szemünkből szálltak föl a csillagok. Csak hallgattok, lángot zabált fiúk, korcs mágusok, álmok repedt haragja. Fejeteken a hervadt koszorút penészszagú felejtés simogatja. 12