A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-21 / 34. szám

Manapság már egyre ritkábban ta­lálkozunk tőrölmetszett tréfacsi­náló emberekkel, éppen ezért megörül­tem, amikor a sajógómöri szövetkezet dolgozói körében mégis rábukkantam né­hány derűs történetre. Sz. I., a szövetkezet akkori elnöke min­denből pénzt akar kovácsolni. A szóvet­kezetnek az állami felvásárló szervek­kel szerződése volt száz darab birkára, amelyet pontosan, a szerződésben foglalt határidőre: február elsejére le is szál­lították. Eddig rendben is volna a dolog, de merthogy akkor kutyául csípős foga volt még a télnek, egy kis komplikáció állt elö a birkahús körül, amelynek ára bi­zony kimondhatatlanul alacsony volt. A két gömöri teherautó duruzsolva fu­tott be terhével Tornaijára, odafarolt a mérleg mellé, és amikor a nagy pony­vákat a szállítmányról félrehúzták, a me­legkabátban is didergő hivatalnokok majdnem sóbálvánnyá változtak a cso­dálkozástól. Először azt hitték, hogy káp­rázik a szemük, de az egyszer a szó szoros értelmében a „meztelen igazsá­got" látták: Ott fehérlett előttük a száz darab juh i— se nem több — se nem kevesebb — ám mind a száz annak rendje és módja szerint tavasziasan megnyírva. Lett is ebből olyan szóvihar, hogy még Ondro is kijött a raktárból, hogy egy kis gömöri verekedést lásson. A ve­rekedés azonban elmaradt, mert a hasz­nos logika a gömöriek pártján állott. — Be volt írva a szerződésbe, hogy a birkát, gyapjával együtt kell leszállí­tani? — Nem, de minek is azt beleírni! Hisz ez természetes! — Nem természetes, mert tavaly pél­dául májusban szállítottunk, és akkor már egyen sem volt „kabát"! Hát így sikerült akkor a juhokat két­szeres áron eladni, mert a gyapjúért majdnem annyit kaptak, mint a kopasz birkáért. Amásodik már lovas történet, amely­nek ilyen címet is adhatunk: Ho­gyan lehet hivatalos papírra) lovat gyó­gyítani? Főszereplői a környék kivénült, girhes lovai, no meg az előbb említett Sz. I. és ló-szakértő társa 0. F., akik ketten a csontbőr lovakat potompénzért össze­vásárolták. Ugyan mi az istent akarnak Gömörön azzal a sok gebével? — találgatták a szomszéd falvak lakói. De a helybeliek is sokszor csipkelődtek az elnökkel. — Lesz még ebből hasznos jószág! — volt a kurta válasz. Hát igen. Lett is. Jött az állami biztosító intézet, és min­den jószágot összeiratott, kivetették a szi­gorú tarifát, amely kicsit ugyan ma­gas volt, s az ellenőrző bizottság tagjai háromszor vesztek össze a pénztárnok­kal, amíg az átutalást megengedték neki, de amikor az első gebe véletlenül el­hunyt, s a biztosító becsülettel fizetett, egyszeribe felderült mindenkinek az áb­rázata. Mikor aztán a második ilyen „táltos" is átvágtatott a másvilágra, s újra meg­jött a pénz, a nagy terv perspektívái már fényesen kibontakoztak a tagság előtt is. — Szörnyű csapás, szörnyű csapás, — sírta az elnök szemforgatva úton, útfé­len. Történt egyszer, hogy a bús elnök — a komor O. F. és a kóbor kutyák agyon­lövésében híres L. B. vadásztársulati tag, fájó szívvel kísértek egy kehes, vén lo­vat a harkácsi erdő feié. KOVÁCS ISTVÁN: Gömöri históriák Alig értek ki a faluból, máris útölérte őket egy motorkerékpár. Nem is köszönt a rajta ülő, csak rá­juk kiáltott. — Hé, hova viszik azt a lovat?! Döbbent csend. — Mi az — talán megnémultak? Hova viszik ezt a lovat? — Hát, — ízé — csak járatjuk egy kicsit, mert beteg volt. — Hát ha járatják, csak úgy járassák meg, hogy vissza bírjon menni az istál­lóba! Megértették? — s azzal elrobo­gott. Hadmadnapra jött a hivatalos levél. Tartalma ez volt: — Ha még egy ló megdöglik, perbe fogjuk a szövetkezetet! Hát így szűnt meg egy kék borítéktól a gömöri lódögvész Ennek már jónéhány esztendeje, s e csalafinta dolgok már jogilag is rég elé­vültek, s ha valami prókátor mégis fel­figyelne rá, annak előre megsúgom, hogy hiába keresne rá a gömöriek közt tanú­kat, mert akkor még én is letagadnám — azt mondanám egyszerűen, hogy kita­láltam az egészet. Akövetkező eset tavaly történt. Fő­szereplője D. Cs. J. a Kisorról. A dolog mégsem ott, hanem valahol a Földművelésügyi Minisztériumban kezdő­dött, ahol valaki véletlenül belekukkan­tott a sertések számát őrző statisztiká­ba, s feltűnt neki, hogy a mi kerüle­tünkben sok anyadisznó van, a háztáji gazdaságokban — ami — illetékes szer­vek szerint: akadályozza a szövetkezeti termelést. Ezen segíteni akarván, jól megmosták a fejüket a kerületi vezetőségnek, azok tovább mosták a járási vezetőségnek, aminek az lett a következménye, hogy széleskörű meggyőző agitáció indult az anyakocák felvásárlása érdekében. Nem szándékom most a dicsekedés, de mégis le kell írnom: Az agitáció fénye­sen sikerült. Három nap alatt fel is vásároltak a tagságtól valami hatvan da­rab jóltáplált fiast. Az asszonyok ezekben a napokban egy kicsit hangosabban beszélgettek, az em­berek pedig elővették az akasztófahu­mort, s tréfásan ugratták egymást. — No koma, — úgy látom, te is örülsz, hogy ezentúl már nem lesz baj a búga­tással. Nevettek. A felvásárlást végző bizottság éppen D. Cs. J.-nál időzött, aki már fel is vette az előleget. Az előhasű süldő ott röfögött a deszka-ketrecben, s már búcsúzni akar­tak, amikor a bíró a szabály kedvéért még keményen megkérdezte. — Csak ez az egy fiasa van? — s szúrósan a gazdára nézett. — Hát — ahogy vesszük — volt a hunyorgató válasz. — Ügy? — Tehát más is van? — Bevallom, van még egy fias-disz­nóm is. Szó szót követett, s a vége az lett, hogy összebékélve áldomást is hozattak a másik disznóra is, amelyet kivételesen az elnök fizetett, mert a gazda nagyon szolid árat emlegetett, s illett, hogy leg­alább ennyivel pótolják ki a hivatalos felvásárlási árat. — Olyan állat az — szólt két koccin­tás közt D. Cs. J. — hogy olyan még nem volt a közös istállónkban! Koccintottak, ittak. Aztán kiballagtak a homályos vén csűrbe. — Hát itt rejtegeti maga azt a má­sikat? Lám, lám... Az egyik kis rekesz előtt megállottak. — Tessék, ott van. Benyitottak. A sötétben egy deig meresztgették a szemüket, féltek, hogy lesüti lábukról a disznó — de nem láttak semmit. — Hát ho! az a fias? — Ott van, csak jől nyissák ki a sze­müket! De mivel csakugyan nem volt ott, a gazda maga ment be egy kicsit tájéko­zódni, és a sarokban felemelt egy poros zsúpkévét, amely alatt valami fekete tö­meg mozgott. 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom