A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-14 / 33. szám

tam minden cél és terv nélkül sétálni. Természetesen a Körút felé indultam. Noha nedves december volt, a levegő is spongyaként tapadt az ember arcához, azon az estén ez mit sem zavart, jől éreztem magam ... és derűs izgalommal érkeztem meg a Körútra, amelyet éppoly jól ismertem, mint a prágai Vencel teret, sőt azt is mondhatom, hogy egyfajta élmények kötnek a városrészekhez. Prágában a Vencel téren egykor ugyanannyit éheztem a fényes kirakatok közepette, akárcsak Pesten a Körúton. Most pedig itt vagyok jóllakottan. Kellemes érzés, bizonyosfajta elégtételt jelent ez számomra a kapitalizmus felett, »mely dúsk'álkodva a gazdagságban sosem tudott engem alaposan megetetni . . Naiv, gyerekes gondolat, mégis én szívesen elidőzöm az ilyen gondolatnál, különösen, ha egyedül vagyok. Az ilyen tűnődő séták az embert közelebb hozzák a városhoz, az emberekhez. Az érlelödés egy fajtájához hasonlítanak ezek a tűnődő séták, amikor az ember kérdez és felel is egyben. Nekem sok Kérdeznivalóm volt ettől a várostól. Az ellenforradalom óta haragudtam rá, úgy éreztem, hogy nem váltotta be a hozzája fűzött reményeimet. Csalódottság, sértődöttség élt bennem iránta és mindezt szerettem volna most ezen az estén kiszellőztetni... Sokáig időztem el egy-egy könyvkirakat előtt, ahol a karácsonyi könyvpiac újdonságaiban gyönyörködhettem. Még csak arra sem volt szükségem, hogy felvegyem szemüvegemet, mert az utcai neonfény majdnem nappali világosságot árasztott. Igy szemeltem ki azokat a könyveket, amelyeket másnap meg akartam vásárolni. Jó pár címet jegyeztem fel és éppen arra gondoltam, jó lesz valamikép csökkenteni vásárlási lázamat, mert a forintot be kell osztanom . .. amikor hirtelen az Erzsébet körút egyik kivilágított kirakata előtt csődületet láttam. Odamentem hát én is. Megdöbbentő látványban volt részem. Egy játékbolt hatalmas, ragyogó kirakata előtt álltam. Mackók, babák, hintalovak', alagutakon és síneken futó csinos kis vasutak, kisebb-nagyobb biciklik, autók remek elrendezése közepette egy kiaszott, rühes patkány zavartalanul sétálgatott. Borzalmas volt, úgy tetszett, hogy a patkány mindent beszennyez, amihez hozzáér. Márpedig rejtélyes módon minden játékot megérintett, odaszagolt a babák kibontott aranyszőke és barna hajsátorához, rámászott egy hintalőra, onnan pedig a vasútra szállt, majd egy babakocsira ugrott, hogy onnan aztán egészen a kirakatig szemtelenkedjen, amelynek nedves hűvös üvegét vakmerően nyalogatni kezdte. Nem zavartatta magát az egyre sokasodó nézőktől, akik a megdöbbenéstől szóhoz sem tudtak jutni. Mindenki dermedten állt ott és irtózattal izzó tekintetét nem tudta levenni e borzalmas és bizarr látványról. A patkány éhes és szomjas lehetett. Kiálló tan a maguk világát élik és ha alkalom adódik, attól sem riadnak vissza, hogy megmutassák igazi szennyes ábrázatukat. 1959. október 5. Képtelen vagyok úgy dolgozni, ahogy szeretnék, fejfájás gyötör és a gyomorbántalmak lepnek el. Nem tudom mire határozzam el magam. Ügylátszik, hogy mégis csak el kell szánnom magam az operációra. Hisz ez életem egy fabatkát sem ér, ha nem tudok dolgozni. Már pedig itt az alkotás ideje, lehetetlen, hogy ezt az évtizedet, ami esetleg még rendelkezésemre áll, fel ne használjam okosan, bölcsen, ahogy azt az élet, a fejlődés megköveteli. Olyan események előtt állunk, amelyek ragyogó jövőnket hordozzák magukban. Mérföld-léptekkel haladunk előre. Ügy tűnik, hogy minden átalakulóban van. Nemcsak évek, de hónapok is gyökeres változást hozhatnak az életükbe. Tegnap útnak indult a harmadik szovjet űrrakéta, amelynek úgy tudom az a feladata, hogy hírt adjon a Hold ama oldaláról, amely számunkra teljesen ismeretlen ... Hiába a fantasztikusnak hitt események kezdenek reális alakot ölteni ... Engem pedig holmi fájdalmak húznak lefelé. Meg kell tőlük szabaJu.nom. Kell, hogy tisztán lássak ... Jaj. néha kínomban ordítani szeretnék, hogy ifjúságom, életeim jqva olyan fertelmes küzdelmek között zajlott le, amelyek erőmet bizony alaposan felmorzsolták. Ha tudnám, hogy az operáció legalább négy-öt évre rendbe hozna, hahozás nélkül az operációs asztalra feküdnék. Váqjanak, tegyenek velem amit akarnak, csakhogy újra alkothassak. Rettegek az öregség tehetetlenségétől. Rettegek, hogy másokra leszek utalva. Irtózattal és félelemmel tölt el ez a gondolat. A kozmikus rakéták mellett ezek nem kis problémák. Sőt azt hiszem, az öregségtől és a tehetetlenségtől való aggodalmaimat éppen ezek a kozmikus rakéták szülik. Szeretném a kísérletek gyakorlati eredményeit ls megélni, még pedig friss aggyal és szívvel, az alkotás képességeivel. Nem vagyok tudós, de igényes művésznek tartom magam, és úgy tudom, hogy a művész ama emberek közé tartozik, akik a korral bölcsebbek, higgadtabbak lesznek. Ezek a tulajdonságok az alkotás, a mü minőségét javítják. Ezt számos tapasztalat,. életrajz bizonyltja, és ez a tény vigasztal. bordái az éhségről tanúskodtak, a vakmerő elszántság pedig, ahogy a kirakat nedves üvegét nyalogatta, azt bizonyította, hogy égő szomjúság kínozza. Nekem az volt a benyomáson, hogy már meg van mérgezve. Jó adag méreg dolgozhatott a szervezetében, ha ily nyíltan mert mutatkozni ebben a vakítóan kivilágított kirakatban. Nem törődött ez már az idecsődült emberekkel, talán nem is látott, nem is hallott már oly mohón nyalogatta a kirakat üvegét. Neki már mindegy volt akármi történik, innia kellett. Emellett a lecsurgó cseppek a kirakat külsőoldalán csurrantak, szomját alig csillapíthatta, nyelve hát egészen a kirakat alját kutatta, ahol mégis csak felszippanthatott egy kis nedvet. Borzalmas és ugyanakkor lenyűgöző látvány volt ennek a patkánynak a megjelenése a karácsonyi kirakatban a gyerekjátékok között. Ügy tetszett, mintha valami mesebeli ördög az alvilágból érkezett volna meg a mennyek birodalmába. A látványt valahogy senki sem tudta megemészteni. Senki egy mozdulatot sem tett, hogy azt a borzalmas alvilági lakót elriaszsza a kirakatból. Az volt a benyomásom, hogy mindenki keres, kutat, gondol valamire, hogy valahová elhelyezhesse ezt a rémképet. Nekem az ellenforradalom jutott eszembe. Hitler utolsó napjára kellett ellenállhatatlanul gondolnom. Mintha a legyőzött fasizmus szelleme elevenedett volna meg előttem a mérgezatt patkány képében, amely félelem nélkül garázdálkodott most 1958. december 8-án este tiz órakor e ragyogóan kivilágított kirakatban, a gyermekek birodalmában. És" íme pusztulása előtt még összeszedte minden erejét... élni ... élni akar minden áron, hogy ragadozó módjára újra zsákmányolhasson ... Egy tíz éves gyermek tért először magához a döbbenettől. Erélyesen megzörgette a kirakat ablakát. A patkány ráemelte lázasan csillogó ragadozó szemét, majd villanó gyorsasággal egy oszlop mögé menekült. Nem tudom, mi történt ezután a patkánnyal, biztos, hogy elpusztult, de a kép kitörülhetetlenül az emlékezetembe vésődött, riadtan és irtózattal arra gondoltam, hogy ezek az alvilági ragadozó lények mennyi szivősággal és mohósággal rendelkeznek ... Az este még jó sokáig a hatása alatt álltam ennek a képnek. Egyébként később megfigyeltem, hogy az ellenforradalomban megrongált ház, ahol ez a jelenet lejátszódott, javítófélben volt. Igy hát nem csoda, hogy ezek az alvilági ragadozók így elszaporodtak ... Mire a ház elkészül, visszatérnek a föld alá, ahova valók. Ügy tűnik, mindebből az a tanulság, hogy az átmeneti szakaszban, szóval amig egy új ház, egy új társadalom felépül a rengeteg példamutató erőfeszítés mellett, csúnya és visszataszító tettek'. cselekmények is lezajlanak. Ez a mérgezett patkány szinte jelképe lett számomra az alvi-13