A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-08-07 / 32. szám

Szeberényi Lehel Móré tanár büszke volt a maganevelte fácskára. Most már kezdett a kis jelleme is lombot hajtani Móré tanárnak kedvére való lombocskát. A kis lány egyáltalán nem hasonlított a mai ifjoncokra, kis kortársaira, az apro huligánokra. Nemhiába. Móré tanár hermetikusan elzárta őt a korszellemtől, melytől, mint kétségbeejtötöl, valósággal reszketett. De nem engedett házába semmi olyat, amin csak a szaga is érzett a mai hóbortoknak. Félt tőle, mint ördög a szentelt víztől. Ártatlan semmiségnek látszó dolgok nyomában — akár egy divatos szájbiggyesztés, nem is szólva holmi köszöntésformulákról - a romlás egész felhői tódulhatnak be a ház résein és lyukain. Halásznadrág és bubifrizura -huh! Ezek még csak az ész ágába se tehették be a lábukat. A kis Emőke, a hatodik általános színjeles és példás magaviseletű tanulója rakottszoknyácskát és tisztességes nyakig érő hajat hordott csattal. — Lám - mondta magában Móré tanár elégedetten —, most mutatkozik meg pedagógiai módszerem helyessége. Itt van ez a leány. Példás jellem, kötelességtudó, szorgalmas, jó magaviseletű, csendes gyerek. S az erkölcseivel se lesz baj, rá se néz a fiúkra. Mindez pedig — folytatta a gondolatot — an-OLDJ nak az eredménye, hogy a holmi „ártatlan" apróságokban sem engedtem a hetvennyolcból! Hogy az én házamban se szia, se csau nem megy, de még hula-hula se. Való igaz, Emőke még barátnőkhöz se járt. Ha leckéjét elvégezte, kézimunkázott, komoly könyveket olvasott, vagy édesanyja körül sürgött: eltörölgette a konyhaedényeket, a szobában letörölte a port, zongorázott. A tanárnő, ki tanította, házhoz járt. A kis Emőkének csak két útja vezetett a házon kívül: egyik az iskolába, másik a templomba, hol a kórusnak tagja volt. De egyik útja után se maradt el soha. A • fiúkat szinte hideglelősen . zavarta el magától, s csak a felnőttek társaságát kedvelte. így nevelték Emőkét négy tömör fa! között, légmentesen elzárva a külvilágtól, mint ama egyszeri szülök, kiket a példabeszédből ismerünk, és akik a jóslattól rettegvén, hogy leányukat virágjában magához veszi az úr, vasajtó mögött vasházban őrizték, melynek még ablaka se volt. Emőkének se nyílott ablaka a külvilágra, annyira nem nyílott, hogy már maga se igényiette, eszébe se jutott, a vaspántos ajtót feszegetni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak apja természetét örökölte. N Történt azonban, hogy az iskolában, hová Emőke járt és ahol apja is tanított, farsangi bált rendeztek. Ez alól pedig nem volt kibúvó. Móré tanár kézenfogta hát Emőke lányát, s kivezette a négy fal közül — a bálba. Hanem még ilyen lányt ki látott? Ez bizony nem táncolt az égadta világon senkivel. Csak ült az apja nadrágja mellett feszesen, a rakott szoknyácskában és csattal a nyakig érő hajában. Igaz, a fiúk se igen mertek odajönni, hogy felkérjék. Már maga a tanárpapa is riasztóan hatott, mintha madárijesztőnek szúrták volna a féltett kukoricacső mellé, mely aranysárgán virít rá a szemtelen madarakra. Egy csőnadragos emberke mégis kísérletet tett. Amolyan rockisan odacsellengett s a lány felé hajította a kezét. — Csau! — vihogott; az egészséges fogazatát, melynek sűrú bokrában úgylehet még tejfogak is kerülköztek, mind kiterítette a leányra. S Emőke — apja nagy rökönyödtére — amolyan bugivugis közönnyel végigmérte a legénykét. mutatóujjával blúzocskája anyagát vakargatva a válla táján, mint ki azt a portól tisztogatja, ekként szólt cseresznyeszájának csücskéből: — Kopj le. Majd, hogy a legényke még tétovázott a vigyori fogazatával, tett egy elbocsátó legyintést e szó kíséretében: — Olaj. A fiú tétovázott, s az apa ott ült, mint egy összeszaladt harmonika. DÉNES GYÖRGY: Csillagok alatt áilok Selyembe szövi sorsomat a szeretet. Jóság hullámai szántják életemet. Csillagok alatt állok meztelenül, hullnak reám a csillagok kívül-belül. Emlékek fuvoláznak arany-mesét, kis gyermek vagyok, fogom anyám kezét. Tavaszt zúgat az erdő; tavaszi fák hullajtják az öröm virág-havát. % SÁNDOR KÁROLY: Nyári kép Garam vizét a nap lángnyelve nyaldossa egyre fényesebbre, hogy magát a habok tükrébe a kék égről kacagva nézze. A susogó, magas, vén nyárfák partra terítik lombjuk árnyát s a libák szundítanak rajta, mint pokrócon a magamfajta. A világirodalom humorából NAGY OLIVÉR: Róluk —és értünk Lávafolyamok gyilkos gőzében tüdejük sípolt — majdjjére buggyant... húsuk a kínban sercegve égett, elporladt csontjuk nem fedi sírhant. Mégis a sok szép mind kivirágzott, s ott csillog fénye már a szemünkben... fekete árnyak kisértö réme hosszan csatázott, nehezen ült el. Hajnali pírban vérük ott rőtlik, de már a mában az élet kacag ... győzött az eszme, ne félj hát szívem — dobbanhatsz bátran — ne rejtsd hát magad. Tárulj ki tágra s öleld magadhoz mindazt, mi szép és mindazt, mi drága, s szavakba öntve szórjad szét újra vetőmagként az egész világra. Felhívjuk kedves olvasóink figyelmét, hogy Lovicsek Béla: Csillagszemű asszony című kisregényének második részét lapunk 34. számától kezdődően folytatásokban közöljük! Guy de Maupassant (1850 — 1893) nem volt valami szerény ember. Egy alkalommal a kávéházban barátaival beszélgetett. Többek között szóba került a „zseni". Az igazi lángelme szerény — jegyezte meg valaki. Maupassant helyeslőleg bólintott. — Ugy van — mondotta —, nagyon igaz. Bizonyítja ezt az is, hogy vannak pillanataim, amikor szinte kétkedem abban, hogy én vagyok a világ legnagyobb és legzseniálisabb írója. *** Naszredin Hodzsát egyszer meg akarja bosszantani a felesége. Forró levest tesz az asztalra, de elfelejti, és amint eszik belőle egy kanállal, úgy megégeti a torkát, hogy a könnye is megered. — Mi lelt? — kérdi Hodzsa — talán forró volt a leves ? — Dehogy — szólt az asszony —, hanem eszembe jutott, hogy mennyire szerette apám a levest, azért könnyezek. Hodzsa ezt elhiszi, s amint ő is lenyel egy kanállal a levesből, úgy megégeti a torkát, hogy sírásra fakad. — Mi lelt? — kérdi a felesége. — Azért sírok — szólt Hodzsa, mert apád és anyád meghalt, te pedig életben maradtál. Peter Altenberg (1859-1919) osztrák írónak az orvos megtiltotta a dohányzást, mivel asztmatikus bántalmai voltak. Az író kedvetlenül fogadta ezt az orvosi előírást. Másnap újból elment az orvoshoz és megkérdezte, hogy szabad-e már dohányoznia? — Hiszen csak tegnap tiltottam el a dohányzást — szólt az orvos csodálkozva. — Na és — kérdezte az író — az orvostudomány azőta nem haladt semmit? *** Gioacchino Rossini (1792-1868), a „Sevillai borbély" szerzője egy alkalommal egy olyan családnál volt hivatalos vacsorára, amely nem volt nagyon válogatós a zenei élvezetekben. Vacsora után felszólították az egyik jelenlevő hölgyet, hogy énekeljen valamit. Ez sokáig kérette magát, míg végre elhatározta, hogy el fogja énekelni a „Szevillai borbély"-ból Rosina áriáját. Amikor a zongorához lépett, lámpalázasan fordult Rossinihez és ezt súgta neki: — Jaj, de félek! — Hát még én! — felelte Rossini. *** Marmontel Jean Francois (1723-1799), kiváló francia író, ellentétben érdekes írásaival, unalmas társalgó volt. Valaki egyszer éppen tőle jött, midőn egyik barátja megállítja: — Honnan és hová? — kérdezte tőle. — Marmonteltől jövök — viszonzá a megszólított — és sietek haza elbeszéléseit olvasni, hogy elűzzem azt az unalmat, amit társasága okozott. 14