A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-03 / 27. szám

Udvariaskodtam Két megálló után a trolibusz megtelt. Láttam, hogy mellettem egy idősebb asz­szony áll. Furcsának találtam, hogy üljek, amikor egy asszony áll s ezért {elkel­tem a helyemről. — Tessék, üljön le — mondtam neki. — Köszönöm. Csak üljön tovább a he­lyén, kérem. Én úgyis mindjárt leszál­lok. Mögöttem állt egy jiatalabb nö, hozzá jordultam. • — Kérem, jogialjon helyet... — Mi az? Mit akar? Csak üljön a helyén, kérem. Maga öregebb nálam ... — Persze, hogy öregebb vagyok önnél — mondtam — de maga nö, és engem feszélyez az ülés, amikor önnek állnia kell. — Nem, nem, üljön csak! — Ugyan, kérem, hiszen ... — Nem, nem. nem ... — Hallja, maga polgártárs! Elég volt á pimaszkodásböl! - rontott rám egy termetes asszonyság, aki kézzel-lúbbal fu­rakodott a kijárat felé. Kellemetlen dolog volt elállni az em­berek útját, de ugyancsak furcsának ta­láltam, hogy üljek, amikor sok nö kény­telen állni. — Kérem, üljön le ön a helyemre — mondtam udvarias mosollyal a rám ne­hezedő, termetes asszonyságnak. — Miért akar mindenkinek lyukat be­szélni a hasába? Öljön a jetiekére, ne macerálja az embereket — kiáltott rám a gömbölyű asszony, miközben teljes test­súlyával a lábamra lépett, r-ajd tovább tornászva magát, határozott léptekkel tört előre. — Polgártársnő, kérem, iiljön le ... — mondtam már egy kissé szepegve egy asszonykának, aki háttal állt nekem. — Mit hülyéskedik az emberekkel? Nem akarnak leülni, punktum! Mit akar tőlük? — dühöngött egy férfiú. — Csak ugrál — jegyezte meg más. — Nem értem, miért méltatlankodnak — mondtam —, hiszen csak át akarom adni a helyemet valamelyik nőnek. — Megtetszett valamelyik? Udvarolni akarsz? Ezt nem a trolibuszban kell csi­nálni, hékás. Hívd meg őt a színházba, a moziba — pattogott a baloldalamon levő férfiú. — Nem szégyelli magát? — mondtam. — Honnan veszi, hogy udvarolni akarok? Mondja, polgártársnő, udvaroltam magá­nak? — Tudja a jófcne — válaszolta a nő. — Hát nem hallotta, mit mondtam ma­gának? Üljön le, kérem, ezt mondtam. Még ez is udvarlás? És egyáltalán, hogy jövök én ahhoz, hogy magának udvarol­jak? — Nocsak! Talán nekem nem szabad udvarolni, hallja? Olyan ronda vagyok én, hallja? Nyomorék vagyok én, mi? Vagy talán görbe a lábam? — Egyáltalán nem érdekel a lába. Ne­kem egészen más céljaim voltak. — Miféle céljai voltak magának?! Sér­tegetni akar, hallja? Kalauz elvtársnő. Egy huligán szemtelenkedik. — Micsoda, én vagyok huligán? El­ment talán az esze? — Nohát! Hallották? Bolondnak neve­zett egy asszonyt! — Nem szégyelli magát, elvtársnő? Felajánlottam az ülőhelyemet, felkértem, hogy üljön le, nehogy egy nőnek állnia kelljen . . . — No nézzék! Azért mert nő vagyok, már állnom sem szabad? Egyszóval még emberszámba se vesz? — Ugyan, kérem ... Én csak arra gon­doltam, hogy átadom a helyemet... fel­ajánlom, hogy üljön te. — Mondjuk már, felajánlotta — kész. Mit untatja tovább a jó népet? „Üljön le, üljön le, üljön le! .." — Utas elvtárs! — avatkozott a vi­tába a kalauznö, — Legyen már vége ennek a murinak, üljön le, vagy szálljon le, de ezt a dumát szüntesse be. A tro­libuszon vagyunk, nem az italboltban. — Igaza van, — hagyták helyben az uta­sok. — Sértegeti a nőket, elfoglalja a helyüket, nem engedi leülni a tisztessé­ges embereket. Szálljon le az első meg­állónál. Igy is csináltam. Leszálltam és gyalog mentem. Vlagyimir Poljakov Oroszból fordította: Pagonyi Antal A Fő utcán, szombaton este 7-kor. Alacsony, alig másfél méternyi katona, egyenru­hában. A nő talán még kisebb, filigránabb, ő ka­rói emberébe. Csupa ma­gabiztosság az aptó ka­tona, született délceg ön­tudat és férfiasság. Hogy­ne. Már maga az egyen­ruha sem kutya ám, nem mindenkinek van olyan. Hátha még hozzá egy en­nivaló kislány kapaszkodik támaszt keresve az ember erős karjába. Ej, ez nem tréfadolog. Szemébe húz­za zöldcsíkos tányérsap­káját és megy kemény léptekkel, melyek talán méretben nem ütik meg az előírásos hosszúságot, de ez a lány miatt is van. Bírjon lépést tartani. Fia­talok, összesen sem szám­lálnak negyven évet. A fiú keveset szól, in­kább csak hümmöget a lány beszédére. Ha szól is, lassan, megfontoltan rö­viden. Megtartja, kihang­súlyozza férfivoltát, a kü­lönbséget, mellyel a ter­mészet bőkezűsége elhal-Kotten mozta, amikor nem gyá­moltalan, támaszra szo­ruló teremtéssé formálta. Egy falatozóba térnek be. Rövid tanácskozás után katonánk beáll a pénztár előtti sorba. A lány egy asztal mellett vár, kissé nekitámaszkodva. Gyak­ran találkozik a szemük. Komoly a fiú nézése, mint illik valakihez, aki néhány perc múlva több koronás üzletet bonyolít le. Nem mosolyogna a vi­lágért sem. Társa rá-rá­nevet, ilyenkor komoran, majdnem szemrehányóan néz vissza. — No, — vélem halla­ni. — Remélem nem azt akarja, hogy visszaneves­sek rá, ejnye — és fejét csóválja. A pénztárhoz ér. — Két kaszinótojást ké­rek! — A pultnál tessék fi­zetni! Meghökken, nem "jól hall? Miért? Ő, a katona, akire íme, ha nem lát­nák, ott, az a szőke, fe­hérballonos nö van bizva, kér két kaszinótojást és nem kap? — Két kaszinótojást —' mondja még egyszer ke­ményebben. — Kérjen a pultnál és ott is fizessen. Végre megérti. Ez bi­zony kudarc, tökéletes kudarc ... Ezt nem tud­ni? Egy éve itt van már és nem tudta. Hogy néz­zen most a szemébe a szőkének, aki csak teg­nap jött fel meglátogatni öt, feltétlen bizalommal fűzi karját az övébe és csodálattal néz fel rá. Óvatosan odapislant. A lány mosolyog. Nincs mit tenni, odaódaíog ... — Gyere! — mondja röviden és már megy is előre. A lány utána. Engedel­mesen. A pultnál vesznek két kaszinótojást, lassan, majszolva eszik. Fiatalok, evés közben néha-néha a kezük összeér ... DUBA GYULA BEDE ANNA: Fűzfa Mennyit változott ez a fűzfa e hét szép tavaszi napon! Minden, mi él, így változik ma. Mi történt vele? Én tudom. Frissül a tölgyfák minden izma e hét szép tavaszi napon: minden új, fönséges és tiszta —' gyökereken és gallyakon. Minden, mi él, így változik mai a sok kicsi ér már - patak, a szántóföldön búza nyit s a gyapotban, mely virág, fakad, érik már a robbanás titka. íme, hát ilyen lett a fűzfa , e hét szép tavaszi napon, amíg az áradást itta, mit a tuskó nem is sejt, fogadom! PETRIK JÓZSEF: Éjjeli vers Verset kérnek az égő csillagnyájak, parányi neszek is sort követelnek, a mindenség szól: verset, verset, verset!,, reszketek mint a kékes gáliepermet. Ha csak sóhajnyi szellő is lebegne, lecsordulnék a barna föld ajkára; ha csak egy fényszál érintené vállam, ezüstös párám az egekbe szállna. De semmi sem bánt, csügg az ég felettem, csügg mozdulatlan, mint a fáradt hinta. Valami biztat: verset, verset, verset! írok. S minden sor, minden szavam: Hilda. MONOSZLÖl M. DEZSŐ: Termo idők dicsérete Egy egész esztendő szüli meg az évet, örökké vajúdik, fiat hord az élet, a volt, van szikrát s a lesz lángokat fogan, friss folyammá újul az elfáradt folyam. Pillogd pillanat kebelén a percek néző hónapokká s látó évvé lesznek, a Múlás ölében az örök új mozdul, s mi, kik a holnapot választottuk sorsul, bokrait gondozva a termő Jelennek, hisszük, hogy a Jövő fáivá lehetnek. Mert sohse meddő az időknek méhe, bimbósítja vágyak nemző szenvedélye.

Next

/
Oldalképek
Tartalom