A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-03 / 27. szám

Mikszáth-ünnepség Göinörben Mikszáth Kálmán halálának 50. évfordulója alkalmából a Szlovákiai Írók Szövetsége 1960. június 1-én emlékestet rendezett. A falragaszok szerint az emlékest színvonalas műsort ígért, az egybegyűlt nagyszámú közönség mégis meglepetten morajlott fel, amikor a szereplök és a vendégek bevonultak a terembe. Az ünnepi összejövetelen a magyarországi Írószövetség képviselőjeként megjelent Illés Béla kétszeres Kossuth-díjas író — akinek Kárpáti rapszódia címú regényét és nemrég megjelent anekdotáit a városban igen kedvelik. Király István kritikus és Dér Endre költő. A Szlovákiai írók Szövetsége képviselőiként Juraj Spitzer, Eudo Zűbek, dr. Sas Andor, Dobos László, Bábi Tibor és Gyurcsó István jelentek meg. A nagy palóc író tiszteletére rendezett ünnepélyt Éliás József, a járási nemzeti bizottság elnöke nyitotta meg. A megnyitó után Juraj Spitzer lépett az emelvényre. Beszédében főleg azt a tényt domborította ki, hogy Mikszáth Kálmán életművét nem csupán a magyarajkú olvasók ismerik, hanem a szlovák dolgozók is magukénak tekintik. A „Jó palócok" irója regényeiben és elbeszéléseiben a szlovák és magyar nép egymásrautaltságát, közös problémáit fejezi ki, magas művészi színvonajon. Juraj Spitzer emlékbeszéde nagy tetszést aratott. Illés Béla, a magyarországi vendég-csoport vezetője, orosz nyelven köszöntötte a hallgató-Ságot. Közvetlen hangon, keresetlen szavakkal beszélt Mikszáthról, aki kamasz-diákként került ebbe a városba, s itt tette első szárnybontogató irodalmi kísérleteit. Illés Béla meghatódva emlékezett vissza saját rimaszombati élményeire. 1919-ben a Tanácsköztársaság bukása után, sarkában a fehér terror kopóival, itt keresett és talált menedéket. Egy napon mégis elfogták a Horthy-hóhérok a megyeház épületétől néhány lépésnyire. A kommunista írót halálveszély fenyegette, s csak nagy nehézségek leküzdése után szabadult ki a hóhérok karmai közül. Dr. Sas Andor a tőle megszokott alapossággal elemezte Mikszáth művészetét, világlátásának, írói szándékának lényegét. Az ünnepi beszédeket színes kultúrműsor követte. Frantisek Zvarík, a bratislavai Nemzeti Színház kitűnő operaegyüttesének tagja Eugen Suchon „Örvény" című operájából egy áriát énekelt, Klára Havlíková zongorakísérete mellett. Utána Hilda Michaliková, a martini Hadsereg Színház tagja mély átérzéssel olvasta fel Mikszáth „Különös házasság" címú regényének egyik drámai részletét. Nagy Jenő, a Rádió irodalmi műsoraiból ismert szavaló-müvész Mikszáth Kálmán „A kaszát vásárló paraszt" címú elbeszélését adta elő. Ezután Havlíková zongoraszáma következett, majd befejezésül Frantisek Zvarík Bartók Béla által feldolgozott magyar és szlovák népdalokat énekelt. A színvonalas kultúrműsor után a közönség megtekintette a klasszikus író müveiből és kézirataiból készített kiállítást. Mikszáth Kálmán hat éven keresztül 1857-től, 1863-ig volt a rimaszombati gimnázium tanulója. Az egyesült protestáns gimnázium 1860-ik évi, bársonyba kötött albumaiban több irodalmi próbálkozását megtalálhatjuk. Itt van többek közt három tizenegysoros strófából álló költeménye, melynek címe: „Hunyadi", „A magyarok bejövetele" címú beszélye és „Szilágyi Erzsébet levele Hunyadi Mátyáshoz, Prágába" címú szabadverse. A versek azt bizonyítják, hogy a fiatal Mikszáth pályája hajnalán a költeményekkel is megpróbálkozott. Jurisics Miklós Kőszegen című elbeszélése mutatkozik legkiforrottabb diákkori kísérletének. Hat oldalt tesz ki, Mikszáth apró, szép, jól olvasható betűivel. A Pegazussal kacérkodó diák egyszer Mikszáthnak — másszor Mixáthnak írta a nevét. Az írásokban felismerhetők a későbbi nagy művész irodalmi oroszlánkörmei. A Szlovákiai írók Szövetsége minden elismerést megérdemel a kitűnően sikerült irodalmi estért, mely méltó volt Mikszáth emlékéhez és fontos határkövet jelent a szlovák és magyar nép közös hagyományainak ápolása terén. — res — A régi gimnázium, melyben Mikszáth Kálmán tanult Élnek még a dudanóták Nagyon öreg ember ül a tuskón, közvetlen a kerítés tövében. Olyan öreg, hogy az arca nagy szárazságban megrepedezett földhöz hasonlatos, két inas kezeszára meg egy-egy kiszáradt fadarabhoz. Seszínú, ritkás bajusz és ágabogas szemöldök felett agyonviselt kalap billen oldalt és az öblös nadrágban, levegős ingben alig van test. A két ösztövér lábszár is csak kotyog a csizmában. írni nem tud a vénember. Nyolcvanhat éves és analfabéta. Ogy is költözik el már ő az élők sorából a betűvetés és olvasás tudománya nélkül. Tud ellenben egyebeket. Hiszen elég sok foglalkozása volt: sírásás, csőszködés, cselédeskedés, aratás, éjjeliőrség, és pásztorkodás. És ha egyébről nem is, a pásztorról el lehet mondani, hogy az élete olyan mint a kékséges égbolté, amely hosszú évtizedekig föléhajolt, vagy leereszkedett hozzá, s egyszer tiszta volt, mint a kékítőben oldott víz, másszor meg hátborzongatóan felhős. A sok foglalkozás közül a bakterség és a pásztorkodás a legérdekesebb. Amint az ismeretes is, régen éjjeliőrök járták a falut, lámpával. Tették pedig ezt azért, mert majd minden istállóban voltak állatok s valakinek tudnia kellett, hogyan viselkednek. Meg a tűzvész sem volt mellékes. A Csallóközben minden ház nádas volt. Az emberek csak akkor aludtak nyugodtan, ha tudták, hogy egy közülük talpon van. Figyelemre méltó a pásztorkodás is. Ez a bagós szájú vénember negyven duda-nótát dalol el együltőhelyében. De ennyi bevezető után lökjük be a kaput. És tekintsünk szét jobban az udvaron. Szanaszét lécek, fadarabok, és gerendák. Közepén homokbuckák, fűrészek, lapátok, hárman-négyen házat javítanak. Igyekezetüket nagy szőrű komondor figyeli lihegve, hirtelen mozdulatuktól kövér birka riad. Az öreg a kerítés tövében kuksol s mikor elébe állok, hát friss bagócsomót tesz be a szájába. És kemény hangon, pásztoréletből fakadt természetességgel mutat az üres tuskóra. — Üljön le, az istenfáját! Olyan hangon és olyan erővel mondja ki ezt a néhány szót, hogy ha nem nyargalna végig a szél Patony házai fölött s nem szaladnának az úton autók, motorbiciklik, traktorok, hát a másik faluvégén ülne le helyettem valaki. És nemcsak hellyel kínál, hanem kezét is nyújtja a bemutatkozáshoz: Szűcs István vagyok. Kérdéseket teszek fel egymásután, úgy ahogyan eszembejutnak: — Hány évet pásztorkodott? — Azt a betyár szentit, az sok idő vót — feleli stílusosan az öreg. l— Mennyi ? Rendesen húsz esztendő. — És hány bojtárja volt? Nagy bütykös ujjain számolja s csak azután mondja ki. -— Valami öt. És hány kutyája? — Három. Itt szükségesnek tartom közbevetőleg elmondani, hogy a vénember kilenc éves korától dolgozik. Marokszedéssel kezdte és szolgálással, pásztorkodással folytatta. És olyan egészségesen élte le a nyolcvanhat esztendőt, hogy még ilyen magas korban is dalol, furulyázik. De még hogyan dalol! Egészen beleveresedik az arca, könnybelábad a szeme és topog is a lábával, úgy fújja a nótát. — Tudja kérem, az úgy vót, hogy én bálba jártam a hangszeremmel — magyarázza ismételgetve a szavakat, mivelhogy már széjjelmosódnak a szájában. .— Milyen hangszere volt? — Hát a bőrduda. Az vót nekem. Az aztán igazán népi hangszer volt. Esküvőn, mulatságon és mindennemű szórakozáson az vitte a prímet, a bőrduda. Arra lehetet jól táncolni, nem a hegedűre. — Aztán hová járt muzsikálni? — Jártam én kérem sokfelé, összejártam a környéket, majd az egész Csallóközt. Gyalog mentem a mulatságba s ha éjfélkor vége vót a murinak, árkon-bokron keresztül baktattam haza. «