A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-03 / 27. szám

L'udo Ondrejov: Meghalt a betyár A Hidegbarlang fönn feküdt a magasságokban. Nappal han­gos volt a dalolva csobogó for­rásoktól, melyeknek pompás vizét erős férfiak fogták fel favályúkban. Perzselő nyári délidőben ide járt el a tikkadt jószág szomját oltani a föld mélyének kibuggyanó friss nedvével és megphinenni a ga­lagonyabokrok árnyékában. Al­konyáttói pirkadásig a barlang tompán kotyogott és dermedt kietlenséggel ijesztett. A barlang alatt kaliba állt, melynek vörösbe játszó tüze az éjjeli sötéttel birkózott, amikor megjelent a betyár, Vak Turony. >— Adj isten jó szerencsét! r— törte meg az éj csöndjét szokásos köszöntésével. A hajlott hátú, deres fejű számadó a kaliba előtt álldo­gált, egyetlen segítőtársa pedig a küszöbön ült. A számadót Sztyeranka bá­csinak hívták. A falusi pász­tornak öccse és a pásztor fiá­nak, Sztyeranka Palónak nagy­bácsija volt. Segítőtársa a he­gyek magányának gyermeke, akiben a hegyek minden nyug­talansága mellett hatalmas szeretet élt, mely a hegyek­hez láncolta. De ki voit Turony, a betyár? Egy hírhedt ördöngös ember, akinek ravasz szemében a sűrű szemöldök alatt varázserő rej­lett. Pillantásával megigézte az urasági majorokban a juh­nyájakat és kicsalogatta a he­gyekbe. Csak éjjel látott, nap­pal vak volt. Turonynak a nap elöl a sűrű erdőben kellett bujdosnia. Vaknak a zsandárok nevezték el, akik makacs buz­gósággal vizslatták elveszett nyomát. Turony leült a küszöbre. — Ej, de sokat csavargok, de sokat hányódom ebben a púpos, hegyes világban...! — kezdte szomorú, bánatos han­gon. Görbítette vén hátát, ra­pancsos, durva tenyerével el­födte a szemét. Ügy rémlett, hogy szeme zöldes fénnyé! vil­log ki az ujjai közt. Haldoklik a hegyek világa, vérzik, mint jómagam! Egyre kisebb, egyre töpörödöttebb. Nem talál már benne biztoságot az ember ... t— fordította el arcát a tűztől. A számadó hátulról nézte. Az a másik pedig, aki a küszöbön ült, csak az állát támasztotta és bámult maga elé, mintha né­ma lett volna. Pedig messze a világban vá­rosok vannak — folytatta re­kedten Vak Turony. — Nagy városok, gazdag emberek, vas­utak ... Ha még egyszer szü­letnék, okos könyvekből ta­nulnék, nagy városokban ütnék tanyát és fosztogatnám az ura-Részlet a szerző „A földön a te csillagod" című regényéből, mely ez idén jelenik meg ma­gyar nyelven a Szlovákiái Szép­irodalmi Könyvkiadónál. kat... elszedném a pénzü­ket. Aztán sokáig hallgatott. A számadó nem bírta magában tartani a szót, megköszörülte a torkát: — Ha emlékszik, három esz­tendeje elfogták itt. Csuklójá­ra, bokájára rátették a kurta­vasat és hozzákötözték ahhoz az oszlophoz, ni... — mu­tatott a kaliba előtt a földbe togta a számadó. — Már a vé­gét járja ...! Ezek voltak az utolsó sza­vak, amelyek az éj leszállta előtt a pásztortanyán elhang­zottak. Aztán már többé nem jött el. Mint a magára hagyott vad, megrekedt az avarban valahol a Kóbor-hegy bércei közt. — Jerguska! Gyere ide, fiam, gyere, mert meghalok! ásott oszlopra. — Csodálkozom, hogy még mindig nem hagy fel ezekkel a dolgokkal... Turony hunyorított, arca mo­solyra görbült. — Emlékszem ... De mialatt a zsandárok a kalibában ma­gát faggatták, hogy mit tud ró­lam, bilincsestül lehúztam a csizmámat, aztán ill a berek, nádak erek, eltűntem az éjsza­kában . .. Végigszaladt rajta a hideg, vacogni kezdett a foga. — Megyek! Feltápászkodott, de el sem köszönt. Görnyedten vánszor­gott el a karámtól, botorkálva haladt, neki a Hidegbarlang­nak — s még tovább, föl a Kó­borhegy csúcsai felé. A sötét­ség magába nyelte nehéz lihe­gését. — Rossz bőrben van! — sut-Bacskai Béla rajza Félrebeszélt. Gyötörte a láz. — Adj még egy keveset, ha istent ismersz! Köszönöm, az isten is megáld ... Tátogatta a száját, ádám­csutkája le s föl járt, mintha nagy kortyokban nyelte volna a tüzes folyadékot. — Adjál csak, adjál, hadd melegedjem föl...! De az erdőben rajta kívül egy lélek sem volt, csak a megszokott halk sustorgás csobogott, játszadozott a fák lombja közt, és a vén bükk­törzseket pólyázgatta a feke­tedő alkonyat. Turony heve­vesen, szaggatottan lélekzett, ugatósan köhögött és sípoló tüdővel hörögte: — Azt mondom, Jerguska, elmehetnél a zsandárokért, jöjjenek értem! Elmehetnél értük, jöjjenek, fogjanak már el! Tegyenek be az ispotályba, haljak meg ember módján...! Szavaira semmi válasz, csak éppen elcsöndesedett az erdő, és a néma sűrűségben huhogni kezdett a bagoly. — Igen, ha majd megvir­rad ... Vigyenek el... Hiszen se feleségem, se rokonom, se gyermekeim nincsenek ...! Hal­jak meg ember módra ... Vak szemét rámeresztette a környező fákra és maradék erejével suttogta: — Elárulok neked valamit; ha úgy tetszik, agyon is üt­hetsz ... Együtt betyároskod­tunk apáddal. Aztán agyonver­tük szegényt. Nem én, hanem a cimborák. Mind a föld alatt vannak már, csak Bikafejű él. Én csupán egyszer ütöttem meg, Bikafejű verte agyon! Kicsiny voltál még, mint a hó­virág, a csöpp, fehér tavaszi virág ... így tusakodott magában Vak Turony. — Bikafejű .... De aztán — alkalmasint — megkönnyebbült, mert a csönd hatalmasra nőtt. És megköny­nyebbültek a kopók is, akik Vak Turony után szaglásztak. A végtelen nagy csöndben sustorgott az avar. A fák mö­gül kilépett egy fehér gúnyás, karcsú árnyalak és odament Turonyhoz. — Hát már szedelőzködik?! — szólalt meg egy hang, mely tán olyan mély és olyan sö­tét volt, mint a dús koronájú bükk alatt az éjszaka. Az árnyalak a szűre ujjából előhúzott egy lapos üveget, megemelte Turony fejét és tátott szájába belecsurgatta a tüzes pálinkát. A hűlő torok már összezárult, az ital széjjel­ömlött a hegyes állon. A fák lombján át fény vil­lant, pitymallott, és a hegyek fölött nagyot rikkantott a nap. Fokosa nyelére támaszkodva valaki állt a betyár mellett és furcsán mosolygott. Nézte a halott arcot, és időnként meg­tapogatta a tenyerével. Az arc merev volt, a halott félig zá­rult szájába és szemébe röp­dösni kezdtek a vad fekete le­gyek. A halottnézö valamelyest odábblépett, az egyik sima, törzsű, magas bükkfa alól fél­rehárította az avart és fokosá­val belevágott a földbe. Ásta a sírt a vén betyárnak, hogy elrejtse a legyek elől, amelyek nagy seregekben özönlöttek minden irányból. A fokos csapásai nem ütöt­tek nagy zajt, csak éppen fel­riasztották a madarakat, hogy annál örvendezőben köszönt­sék a hajnali erdőt. Kisvártatva Turony belefor­dult a sekély sírba. S aki el­hantolta, szűre ujjából előhú­zott egy hegyes kést és gya­korlott kézzel ezt a nevet vés­te a bükk törzsébe: Lapin Jergus.Fordította Hubík István 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom