A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-03 / 27. szám

L'udo Ondrejov: Meghalt a betyár A Hidegbarlang fönn feküdt a magasságokban. Nappal hangos volt a dalolva csobogó forrásoktól, melyeknek pompás vizét erős férfiak fogták fel favályúkban. Perzselő nyári délidőben ide járt el a tikkadt jószág szomját oltani a föld mélyének kibuggyanó friss nedvével és megphinenni a galagonyabokrok árnyékában. Alkonyáttói pirkadásig a barlang tompán kotyogott és dermedt kietlenséggel ijesztett. A barlang alatt kaliba állt, melynek vörösbe játszó tüze az éjjeli sötéttel birkózott, amikor megjelent a betyár, Vak Turony. >— Adj isten jó szerencsét! r— törte meg az éj csöndjét szokásos köszöntésével. A hajlott hátú, deres fejű számadó a kaliba előtt álldogált, egyetlen segítőtársa pedig a küszöbön ült. A számadót Sztyeranka bácsinak hívták. A falusi pásztornak öccse és a pásztor fiának, Sztyeranka Palónak nagybácsija volt. Segítőtársa a hegyek magányának gyermeke, akiben a hegyek minden nyugtalansága mellett hatalmas szeretet élt, mely a hegyekhez láncolta. De ki voit Turony, a betyár? Egy hírhedt ördöngös ember, akinek ravasz szemében a sűrű szemöldök alatt varázserő rejlett. Pillantásával megigézte az urasági majorokban a juhnyájakat és kicsalogatta a hegyekbe. Csak éjjel látott, nappal vak volt. Turonynak a nap elöl a sűrű erdőben kellett bujdosnia. Vaknak a zsandárok nevezték el, akik makacs buzgósággal vizslatták elveszett nyomát. Turony leült a küszöbre. — Ej, de sokat csavargok, de sokat hányódom ebben a púpos, hegyes világban...! — kezdte szomorú, bánatos hangon. Görbítette vén hátát, rapancsos, durva tenyerével elfödte a szemét. Ügy rémlett, hogy szeme zöldes fénnyé! villog ki az ujjai közt. Haldoklik a hegyek világa, vérzik, mint jómagam! Egyre kisebb, egyre töpörödöttebb. Nem talál már benne biztoságot az ember ... t— fordította el arcát a tűztől. A számadó hátulról nézte. Az a másik pedig, aki a küszöbön ült, csak az állát támasztotta és bámult maga elé, mintha néma lett volna. Pedig messze a világban városok vannak — folytatta rekedten Vak Turony. — Nagy városok, gazdag emberek, vasutak ... Ha még egyszer születnék, okos könyvekből tanulnék, nagy városokban ütnék tanyát és fosztogatnám az ura-Részlet a szerző „A földön a te csillagod" című regényéből, mely ez idén jelenik meg magyar nyelven a Szlovákiái Szépirodalmi Könyvkiadónál. kat... elszedném a pénzüket. Aztán sokáig hallgatott. A számadó nem bírta magában tartani a szót, megköszörülte a torkát: — Ha emlékszik, három esztendeje elfogták itt. Csuklójára, bokájára rátették a kurtavasat és hozzákötözték ahhoz az oszlophoz, ni... — mutatott a kaliba előtt a földbe togta a számadó. — Már a végét járja ...! Ezek voltak az utolsó szavak, amelyek az éj leszállta előtt a pásztortanyán elhangzottak. Aztán már többé nem jött el. Mint a magára hagyott vad, megrekedt az avarban valahol a Kóbor-hegy bércei közt. — Jerguska! Gyere ide, fiam, gyere, mert meghalok! ásott oszlopra. — Csodálkozom, hogy még mindig nem hagy fel ezekkel a dolgokkal... Turony hunyorított, arca mosolyra görbült. — Emlékszem ... De mialatt a zsandárok a kalibában magát faggatták, hogy mit tud rólam, bilincsestül lehúztam a csizmámat, aztán ill a berek, nádak erek, eltűntem az éjszakában . .. Végigszaladt rajta a hideg, vacogni kezdett a foga. — Megyek! Feltápászkodott, de el sem köszönt. Görnyedten vánszorgott el a karámtól, botorkálva haladt, neki a Hidegbarlangnak — s még tovább, föl a Kóborhegy csúcsai felé. A sötétség magába nyelte nehéz lihegését. — Rossz bőrben van! — sut-Bacskai Béla rajza Félrebeszélt. Gyötörte a láz. — Adj még egy keveset, ha istent ismersz! Köszönöm, az isten is megáld ... Tátogatta a száját, ádámcsutkája le s föl járt, mintha nagy kortyokban nyelte volna a tüzes folyadékot. — Adjál csak, adjál, hadd melegedjem föl...! De az erdőben rajta kívül egy lélek sem volt, csak a megszokott halk sustorgás csobogott, játszadozott a fák lombja közt, és a vén bükktörzseket pólyázgatta a feketedő alkonyat. Turony hevevesen, szaggatottan lélekzett, ugatósan köhögött és sípoló tüdővel hörögte: — Azt mondom, Jerguska, elmehetnél a zsandárokért, jöjjenek értem! Elmehetnél értük, jöjjenek, fogjanak már el! Tegyenek be az ispotályba, haljak meg ember módján...! Szavaira semmi válasz, csak éppen elcsöndesedett az erdő, és a néma sűrűségben huhogni kezdett a bagoly. — Igen, ha majd megvirrad ... Vigyenek el... Hiszen se feleségem, se rokonom, se gyermekeim nincsenek ...! Haljak meg ember módra ... Vak szemét rámeresztette a környező fákra és maradék erejével suttogta: — Elárulok neked valamit; ha úgy tetszik, agyon is üthetsz ... Együtt betyároskodtunk apáddal. Aztán agyonvertük szegényt. Nem én, hanem a cimborák. Mind a föld alatt vannak már, csak Bikafejű él. Én csupán egyszer ütöttem meg, Bikafejű verte agyon! Kicsiny voltál még, mint a hóvirág, a csöpp, fehér tavaszi virág ... így tusakodott magában Vak Turony. — Bikafejű .... De aztán — alkalmasint — megkönnyebbült, mert a csönd hatalmasra nőtt. És megkönynyebbültek a kopók is, akik Vak Turony után szaglásztak. A végtelen nagy csöndben sustorgott az avar. A fák mögül kilépett egy fehér gúnyás, karcsú árnyalak és odament Turonyhoz. — Hát már szedelőzködik?! — szólalt meg egy hang, mely tán olyan mély és olyan sötét volt, mint a dús koronájú bükk alatt az éjszaka. Az árnyalak a szűre ujjából előhúzott egy lapos üveget, megemelte Turony fejét és tátott szájába belecsurgatta a tüzes pálinkát. A hűlő torok már összezárult, az ital széjjelömlött a hegyes állon. A fák lombján át fény villant, pitymallott, és a hegyek fölött nagyot rikkantott a nap. Fokosa nyelére támaszkodva valaki állt a betyár mellett és furcsán mosolygott. Nézte a halott arcot, és időnként megtapogatta a tenyerével. Az arc merev volt, a halott félig zárult szájába és szemébe röpdösni kezdtek a vad fekete legyek. A halottnézö valamelyest odábblépett, az egyik sima, törzsű, magas bükkfa alól félrehárította az avart és fokosával belevágott a földbe. Ásta a sírt a vén betyárnak, hogy elrejtse a legyek elől, amelyek nagy seregekben özönlöttek minden irányból. A fokos csapásai nem ütöttek nagy zajt, csak éppen felriasztották a madarakat, hogy annál örvendezőben köszöntsék a hajnali erdőt. Kisvártatva Turony belefordult a sekély sírba. S aki elhantolta, szűre ujjából előhúzott egy hegyes kést és gyakorlott kézzel ezt a nevet véste a bükk törzsébe: Lapin Jergus.Fordította Hubík István 12