A Hét 1960/2 (5. évfolyam, 27-52. szám)

1960-07-03 / 27. szám

— Ugye, megbocsátasz, barátom, nincs semmim, amit neked adjak — mondta a fiatalember bocsánatkérően. Vele indult a kutya is, és egy darabon elkísérte. Aztán búcsúzás nélkül -üldözőbe vett egy szemétvödör körül csivitelő néhány verebet. Azok, mint valami szürke felhő, körülcsapdosták a fiatalember fejét, közben a kutya csalódottan nézett utánuk és nyelvét lógatva lihegett. A fiú elnevette magát és továbbment. Már nem érezte annyira egyedül magát. Egy lány jött vele szemben, sötét kabátban, kezében svájci sapka. Fején szőke, varkocsből font korona fénylik. A szeme ragyogó. A tenger kékeszöld színe tükröződik benne. A lány csúfondárosan nézett a fiúra, az meg arra gondolt: „Micsoda karikatúra lehetek én ezzel a sállal és szemüveggel." Elmosolyodott, de a lány kacér-büszkén elfordította fejét. Egy albán serbetárus korsóját úgy vetette vállára, mintha puska volna. A korsó alul széles, gömbölyű, de fölül két csonkba szűkül, s minaretre hasonlít. Hegyén zöld selyembojt lengedezik. Az árus minden mozdulatára rézcsengők csilingelnek: csin-csin, csincsin. A fiú ezt már nem bírta ki, levette szemüvegét: a serbetárus kabátja fekete paszománnyal kivarrt kék kabát, arca kihízott, a fehér fez alig áll meg kopaszra borotvált fején, korsója aranysárga. És a hangja is utánozhatatlan, ahogy a „serbeet"-et kiáltja, a hegyilakók tört nyelvén, finom kacskaringóval a szavak végén. A fiatalember álmélkodva rázta fejét: egészen elfelejtette, hogy vannak ilyen múltszázadbeli festői ereklyék. Ha az ember lerajzolná ezt a serbetárust, az öböl hátterében füstölgő két aknarakóval... Vajon melyik látszana értelmetlenebbnek és feleslegesebbnek? Feltétlenül a serbetárus felé fordulna rokonszenve. Mezítlábas gyermekkorára emlékeztette, a múlt kicsiny, fényes örömeire, anyja simogató hangjára, aki egy levácskát adott neki: „Nesze, serbetre. Csak aztán mondd meg az embernek, hogy jól töltse meg a pohárkát..." Most az öregasszony Szófiában tengődik nyomorúságos nyugdíjból, öt várja, és nyugtalan. Amikor az egyetemi szervezet szülővárosába küldte, anyja mindjárt megtudta, mert a fiúnak nem volt előtte titka. Nem tartóztatta. Csak egy kicsit elsírta magát: „Velem ne törődj, menj ... és vigyázz magadra, fiacskám." A fiatalember már a város szélén járt, közel kényszerű ismert utca, s száz méterre sétájának céljához. íme, az a szürke, kopott kétemeletes ház. Egyik jó elvtársának szülei laknak itt. Az elvtárs most börtönben van, de a fiatalember egy pillanatig sem kételkedett, hogy Magda néni befogadja. Ez az egyszerű aszszony, aki mindig meg tudja őrizni hidegvérét. Hosszú ideig volt fia összekötője hordta a röplapokat, rejtegette a sokszorosítót ... A fiatalember egyszerre megállt, habozott: éppen most, világosban kell-e bemennie? Olyanok is laknak a lakásban, akik már látták, és talán a házat is figyelik. Semmiképp sem szabad most bemennie ... Más körülmények között nem is gondolt volna erre a lakásra, dehát nincs más választása: az ifjúsági szervezetben történt nagy lebukás után minden kapcsolatát elvesztette. Szabadban aludni megint csak nem lehet... Elhatározta — este jön vissza, bekopog az ablakon, szerencsére a földszinten laknak. De hova bújjék estig ? Keresztülment az ismert utcán és megint csak a tenger irányában, a görög negyed felé vette útját. Ebédig már csak két óra van hátra. Azzal az ürüggyel, hogy halat keres, elüldögél a halászok között. ] Vagy a strandon, egy felfor- < dított csónakon. Az egyik ismerős vendéglőben megebédel, barátja adott két kenyérjegyet. Aztán ... például moziba megy. Megnéz valami ostoba német filmet — kétszer, vagy háromszor, amíg be nem sötétedik ... Kész a terv s ettől megkönnyebbült, vidámabb lett. A nap kék fényében még ez a szegény utcácska is, itt előtte, ünnepi külsőt öltött. Az öreg cseréptetők vörösen fénylettek, — mint japán lampionok, melyeket láthatatlan oszlopokra akasztottak. A házak ablakai oly tiszták, mint a gyermekek szeme. Két hófehér sirály repült el a feje felett, s oly élénken rikácsoltak, mintha civakodnának. Az irrealitás megejtő érzése kerítette hatalmába. Furcsának érezte azt a gondolatot, hogy valahol háború tombol, az emberek ölik egymást, s hihetetlen, hogy az ő hazájában üldözik a becsületes embereket, hogy valahol fent, a hegyekben bátor férfiak áldozzák fel életüket, hogy sok elvtárs börtönben sínylődik és neki is rejtőznie kell, mint a vadnak, amelyet vérszomjas vadászok csapata üldöz ... Hát lehetséges, hogy ilyen reggel után az ember rabja maradjon a kegyetlen erkölcsnek? Valaki azt mondta: a szépség megmenti a világot. Ö ezt úgy érti, hogy a szépség mindig emberi. És a forradalom is szépség. Ö, micsoda embereket fog szülni, micsoda büszke, jó, erős, derűs embereket! Ezek nem ismerik majd a hazugságot, az ámítást, a képmutatást, rágalmazást, gyilkosságot. Dallal születnek és tiszta szívvel halnak meg. És sokáig elélnek, mert a természet is társul szegődik az ilyen emberekhez. M (Folytatjuk) DÉNES GYÖRGY: A szén és vas városa Fellegek lobognak, vérzik a tornyos égbolt, mint a hideg handzsár, villog az acél-hőid, tüzfolyót ont az éj, vörös sárkány riogat, felhők alagútján fut a páncélvonat. Zúg a barna város, emeli kormos öklét, vaspántos szívében lüktet az öröklét. S mert a sötétségből fényt csihol lomba véré, habos verejtéket ad érte cserébe. -K Lent, ahol szénbe kövült a lét, erőt mer az élet, a nagy malomkerék. Remeg a sziklaborda, sikolt a kö, a föld nyugalmára rázörget az idő, * — Emberek, emberek, mily hosszú itt az árnyék fekete-falakon fekete varázskép, lámpám tüzében asszonyom szeme lángol, kacagva, táncolva kilép a lángból, arcának bársonyát érzem az arcomon, mintha csak ölelne habfehér liliom. * — En harminc éve ontom a szenet, a föld keményen fogja lelkemet, s mint avult ráma megfakult, bús képek, őrizgetem a hallgatag emléket. Még ifjan fogtam csákányom nyelét s már éreztem a földrengés szélét, mikor üvöltött húszezer torok és fájdalmunk az égre harsogott, mikor kenyeret kértünk és jogot, de nem kaptunk csak ólmot és botot. A vér, a vérünk kormos rögre hullt, testvéreim, ó, átkozott a múlt! * — Nekem még erős mind a két karom, és zeng a szívem, mint a cimbalom. A mellem forró acélböltözött, ha megmozdulok — sziklák omlanak, A vállamon a várost tartom én és lelkemből száll fölfelé a fény, szemek tavába csókol boldogan, a sötétségből új hajnalt fogan. * Az a föld alatt az emberszívben ég a mécséé, reng, döng a szénfal, az álmok felzenélnek, fent, Ostrava salakhegyei parázslanak, homokba fészkelnék felizzó szálvasak. Vörös fényözönben lobog a barna város, a felhők is szikrázó tüzes virágok. S az ember-óriás kohó-lábain állva csillagot rajzol a füstös ég falára.