A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-24 / 4. szám

— Ejnye...?! Vatagin csak elmosolyodott. Többé nem szólt, s nem faggatta Susztovot. Az agg emigránsok házába érkezve csakhamar körülfogták őt az egymást szapuló, kivénhedt cári tisztek. Alig győzte elhárítani tolakodásukat. Mindegyiknek lett volna valami közölni valója vagy kérelme. Végre szembetalálta magát Ordincev ezredessel. Az ezredes úgy közeledett feléje, mintha kínzókamrába kényszerítették volna. Első pillantásra gyávának tünt, s valóban gyenge jellem volt, aki félelmében kész akárkit megrágalmazni. Eleinte összevissza hadart, s csak Vatagin kérésére volt hajlandó lányáról beszélni. — Elmebeteg. Mondom elmebeteg. Az volt már Oroszországban is — sziszegte csaknem csukott szájjal, fogai között. — De miért érdekli magát? Talán elkövetelt valamit az a dög. — Kénytelen vagyok elszomorítani önt. Három héttel ezelőtt eltűnt Szófiából. — A szégyentelen. A vénember valóban nem tudhatott lánya eltűnéséről. Nyelve csakhamar megoldódott. Sűrűn szidalmazta a hálátlant. Sehogysem tudta megbocsátani neki, hogy gazdag szeretője lévén, soha nem gondolt az aggok házában tengődő apjára, s éveken át még alamizsnának valót sem küldött neki. Nem volt könnyű figyelemmel kísérni összefüggéstelen gondolatait. Ügy látszott, mindent tudott Pálffy grófról, s amit tudott, minden lánya elvetemültségét bizonyította előtte. Most olyan képet vágott, mintha csak az imént fogta volna fel, milyen szörnyű sérelem érte, csak azért mert lánya soha nem mutatta be neki grófi ismerősét. A grófról körülbelül a következőket mondta el: a fiatal Pálffy jóformán halálra sértette édesapját, Pálffy-Quensberry Artúr grófot. Az öregúrnak híres lóistállói voltak. Az angol telivéreket szerette. Fia egyik kedvelt angolvérű kancáját egy perzsa ménnel keresztezte titokban, s ez volt a viszálykodás kezdete az apa és fia között. Az öregúr elűzte őt a szülői háztól. Ekkor kezdődött el kalandor pályája. Ordincev össze-vissza keverve sorolta a fiú nevéhez fűződő botrányokat. Csak egyszer derült fel az arca — mikof Pálffy istállójából származó ardakes mént emlegette. Az ezredes nagynehezen visszaterelte öt a beszélgetés tulajdonképpeni tárgyához, lánya sorsához. — Nem volt megelégedve életkörülményeivel? — kérdezte. — Nem jutott el Párizsba... Es nem tehetek róla. Szófiát, Plovdint és Várnát szánta neki a sors. — Magánélete nem volt szerencsés? — Sok volt életében a férfi. Egyik sem gondolhatta, hogy ő az első, tehát nem kívánt senki az utolsó lenni. — Mégis volt valakije, akit egész életén át keresett. NYIKOLAJ ATAROV (16. folytatás) — Ugyan, mese az egész ... — Hogyan, kérem? — Ügy, ahogy mondom. Ha jól sejtem, Leontovics hadnagy után indított kutatására célzott az előbb, s az bizony nem egyéb mesénél. A paralitikus vőlegény viszonylagos jólétben él Zagorjéban. Mi az ördögnek keresné ott valaki?! Marija minden hónapban küldözgetett neki valami pénzt. Vasárnaponként fel is kereste. Szegénykém, hogy hagyhatta volna magára! De tehetetlen édesapját bizony aggok házába csukatta. Vatagin feliált, s az öregember is hirtelen felegyenesedett. — Gondolja meg jól, s úgy válaszoljon, ön azt állítja, hogy lánya Leontovicsot egyáltalán nem kereste, mi több... nem is volt rögeszméje, hogy keresi...? Ordincev katonás határozottsággal felelt: — Azt nem tudhatom. — Hogyhogy ? — Ha épp annyira érdekli ez a dolog .. . Talán érdekesebbé akarta tenni magát. Talán azért, hogy jobban megbecsüljék: azt akarta kelteni, hogy nem közönséges megvásárolható nőszemély, s ha az, csak ideiglénesen. Végül mégis megtalálja a vőlegényét és férjhez megy. — S mi lehetne még e mögött? — S mi lehetne még e mögött? Ordincev körülnézett, megbizonyosodva arról, hogy senki nem hallgatja ki beszélgetésüket, közelebb hajolt. — A győzelmes orosz hadsereg képviselője előtt semmit nem titkolok. A legalázatosabban kérem, ha majd sorsunkról fog dönteni, vegye tekintetbe azt is, hogy valóban semmit el nem titkoltam, méc| gondolataimat sem. — Kérem, beszéljen egészen őszintén! — szólt Vatagin türelmesen. — Elmebeteg — suttogta rekedten az öreg Ordincev — mindenki tudja, hogy az, de bűnöző is. .. A háború előtt egy nemzetközi szélhámossal élt, egy közönséges gonosztevővel. Francia volt. .. Végül egy botrányos búnperre került sor — még Konstantinápolyban. Ebből a botrányból sikerült kicsúsznia. A bíróság meg sem idéztette. Kinek és mit fizetett ezért, azt nem tudom. — Mi köze mindennek Leontovics felkutatásához? V — Talán Pálffy megtudta titkát. Ezek a kalandorok mindenkiről mindent megtudnak. Marija rettenetesen félt a börtöntől, s félt attól is, hogy nevét egy közönséges gonosztevővel hozzák kapcsolatba. — Mi köze ennek Leontovicshoz ? Az öregember nem felelt. Valószínűleg félt valamitől. — Biztosíthatom róla, hogy beszélgetésünkről Bulgáriában senki nem szerez tudomást. — Azt gondoltam ... Kérem, vegye tekintetbe, hogy ez nem megtörtént tény, csak az én véleményem. Itt ugyanis sok időnk van s egyebet nem tesz az ember, csak gondolkodik. A vénember most furcsán elnevette magát, s csak azután folytatta: — Hiszen ez zsarolás! Hátha Pálffy egy húron pendül azzal a gonosztevővel. Talán ő maga találta ki számára ezt a völegénykedést, hogy így leplezze igazi szándékait. Egy ízben a lányom pénzt adott, s akkor nagyon kért engem, hogy senkinek el ne áruljam Leontovics hollétét. Azt hiszem, most már neki is mindegy, tehát nyugodtan elárulhattam, hogy Leontovics Zagorjéban van. — Köszönöm, eltávozhat — szólt Vatagin. Ordincev elindult az ajtó felé, közben valami eszébe jutott, s hirtelen megfordult. Katonás magatartását egészen levedlette. — Ezredes uram, könyörgöm, ha egy marék sót juttatna siámomra. Iván Kirilovics a kihallgatások alkalmával sosem szokta eltitkolni saját véleményét az éppen kivizsgálás alatt álló ügyről, mégis szívélyesen bánt az emberekkel, mert tudatában volt annak, hogy másképp a félelem visszariasztja őket az igazmondástól. Ám ha megutált valakit, kifejezést adott érzelmeinek. — Menjen a szolgálati autómhoz — szólt keményen — a szárnysegédem majd ad sót - megvetően beletekintett a vénember tüskés, borostás arcába. — Hanem mondja, nem emlékszik, hogy tizenkilencben, hogy vonult vissza a Kappellovasság az Irkut folyó hídján ? Ordincev keze már a kilincset fogta, mikor e kérdést meghallotta. Most hirtelen-valami veszedelmet sejtett mögötte, mint a télben csatangoló éhes farkas, ha baljós hangokat észlel a szélzúgásban. Mégsem jutott semmi az eszébe, ami különösen rossz fényt vetne rá. Igen, raboltak. Embereik halomra lőttek valami munkásokat, mikor a felrobbantott hidat kerülték meg, de hát. .. — Bocsásson meg, nem jut eszembe. — Rendben van. Elmehet! Ám Vatagin jól emlékezett arra az éjszakára. Egy mellékvágányra szorították őket az irkutszki pályaudvarról, ahol hatvan katlanjavító munkás barakkja állott. Ezek családjukkal egvütt ott teleltek. A Kappel-lovasság hátvédjének részeg katonái mindenkit a folyópartra hurcoltak, s egytől-egyig agyonlőtték, aki munkászubbonyt viselt. Akkor éjszaka agyonlőtték Vatagin édesapját és bátyját is. Ő maga akkor lett kommunista, ennek az éjszakának benyomásai alatt lépett a pártba. Mikor egy fél óra múlva Vatagin autójához lépett, tekintetével igyekezett elkel ülni a kis zacskó sóval elosonó Ordincevet. Szótlanul beült a kocsiba és Susztov egészen megrökönyödve nézte. Még sosem látta ilyen dúltlelkúnek az ezredest. Már a kocsi motorját akarta begyújtani, csak akkor szólalt meg Vatagin: — Mutasd meg Ordincev úrnak az albumot! Oda sem tekintett, mikor a vénember reszkető kézzel belelapozott és sorra felismerte egykori rokonait, elfelejtett barátait, a jaroszlavli hivatalnokokat, ügyvédeket, bírákat, rendőrbiztosokat. Csak akkor szólalt meg újra, mikor a balkáni férfi hét változatának képéhez ért. — Leontovics ? — Dehogyis! — felélte Ordincev. — És ez? — Nem is hasonlít rá. — A harmadik? — Folyvást ugyanazt mutogatja, de egyik sem Leontovics. Ezt az embert egyáltalán nem ismerem. — Mire vársz még? — kérdezte Vatagin a megzavarodott szárnysegédtől. (Folytatjuk)