A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-24 / 4. szám

c At iuseppe Boro Triesztbe utazott. Minthogy hosszabb tartózkodáshoz 55 nem volt elegendő pénze, Bittornellinek, a kocsmárosnak Olarich von Eisenfels gróf néven mutatkozott be. A kocsmárosnak volt egy szép leánya, Lucia. Lucia beleszeretett az ál grófba. Giuseppe Borót szemmel tartotta a városban egy züllött tengerész, Lorenzo. Ez a matróz ismerte Boro életének titkát. Boro ugyanis megölte nővére csábítóiát és még három férfit, akik a csábitónak segítségére voltak. Mindez Rómában történt. Giuseppe Boro rájön, hogy felismerték: igen megijed és bizalmába avatja Bittornelli kocsmárost: borozgatás közben szövetséget ' kötnek. Megállapodnak végül is, hogy megmérgezik Lorenzót; ez a vállalkozásuk sikerrel is jár, mert Luciát is mindenbe beleavatták. Lorenzo hulláját egy zsákba dugják, és éjnek idején elhurcolják a mély szakadékoktól szabdalt közeli hegységbe. A zsákot az egyik szakadékba akarják dobni. Már ott is állnak a szakadék szélén, amikor meglepi őket egy csendőr. Lucia megmenti őket, gyors elhatározással szíven szúrja a csendőrt, mikor az éppen leugrott lováról, hogy megnézze, voltaképpen mi történik a szakadéknál. Lorenzo hulláját meg a csendőrét is ledobják a szakadékba. Ebben a pillanatban vadul kapálni, nyihogni kezd a csendörló. Lódobogás hallatszik. Egy másik csendőr bukkan fel. Giuseppe Boro egy pisztolylövéssel lelövi. Mindnyájan megelégedetten térnek haza." — Eddig jutottam, kiadó úr! A fiatalember, aki szemben ült Toms úrral, a vértől csepegő könyvek kiadójával, szomorúan nézett a derék férfi szemébe. Toms úr egyszerre csak vadul felüvöltött: - Ennek már fele se tréfa, Krámsky úr! Hogyan akarja folytatni? Hová rejti a többi hullát? Az embereinek ott kellett volna maradniuk, mert a lövés zaja természetesen odacsal még egy csendőr-járőrt. Szörnyű harc támad, így képzelem el én: egyiknek kitekerik a nyakát, érti, fiatal barátom? Különben is roppant vigyázatlanul bánik a lőfegyverrel! Éjnek idején lövöldöz, ugyanakkor egy hullát akar eltüntetni, úgy, hogy egy szikláról a szakadékba dobja, ráadásul az után, hogy már egy csendőrt is megölt. Ez hiba, durva hiba! Valóságos árulás! Ha Luciája egy ízben már sikeresen dolgozott a tőrrel, akkor miért nem szúrta le a második csendőrt is? Toms úr felállt, nehézkesen rátámaszkodott a mérsékelten látogatott kávéház asztalára, és izgatottságában még hangosabban kiabált: - Még egyszer megkérdem, miért nem intézte el a második csendőrt is tőrrel? Hiszen ön annak is a szívébe márthatta volna tőrét, és az egész ügy rendben lett volna. De hát persze a fiatalúr nem követi a régi jól bevált módszereket. Ez a mai fiatalság! Hiszen ismerte a megboldogult Horvátot - az aztán tudott bánni a tőrrel! 1900-ban kezdte és 1905-ig folytatta, ráadásul Németországban. Látja, ez az ember csak tőrrel és méreggel dolgozott. Lövöldözés éjnek Hát nem érti, hogy mindezek után, ami történt, a városba való visszatérésre még csak gondolni sem lehet? Másirányú megoldás kell. Kísérletet tehet esetleg egy rablótámadással. Mit bánom én, gyilkoljon akár asszonyokat és gyermekeket is! Zárassa be Luciát, aztán szabadítsa ki a lányt, és talán — és ez a fő dolog —, menjen abba a helyiségbe, ahol fogva tartják, és tegye el láb alól a jegyőrt! A gumibot kitűnő szerszám! Csak pisztolyt ne! Különben megint csak kellemetlenségei támadnak, mert egy lövés jelriasztja a környék minden lakóját. — ígérem, hogy többé nem lövök — válaszolta a fiatalember. — Köszönöm a tanácsát. Szabad a továbbiakban is mérget használnom? Melyik méreg öl anélkül, hogy nyomot hagyna ? — Ebből is látszik, hogy nem dolgozik olyan rég a szakmában, mint a megboldogult Harvát. Minden méreg nyomot hagy, és aztán boncolás is van a világon. Hadd boncoljanak nyugodtan, miattam akár sztrichninl is találhatnak az orvosok! Méreggel pompásan dolgozhat. Mindenekelőtt gazdag rokonokat és más hasonló személyeket lehet megmérgezni, esetleg lassan, ez biztosabb. És hogy el ne felejtsem: Ha a fegyört elintézi, akkor minden rendben van. Végül is, nem szabad figyelmen kívül hagynia, hogy a mai idők nagyvonalú barikrablást is megkívánnak. A bankhivatalnokokat elkábítja kloroformmal, vagy J, I, r—« CSUUJÜfl И« IltUl/M* jár, és ha így akarja folytatni, akkor szíveskedjék megmagyarázni nekem, hogyan mászik ki ebből a csávából. Számolhat a legkellemetlenebb fejleményekkel! Mint apa a fiával, úgy beszélek én magával. Maga jóképességü fiatalember, és én azt hiszem, még nincs minden elveszve. Most csak meg kell ragadni az alkalmat, és meneküléshez látni. zrcvétleniil cufmréi, dél-amerikai indián nyílmérget fröccsent ereikbe. Nehéz vasszekrényeket dinamittal kell felnyitni. És ilyenkor a revolvert is használhatja. Ez esetben helyén van a pisztoly, és a browning egészen remek dolog! De jól fest egy vonatrablás is. Betörhet nyilvános helyekre is, színházba, étterembe és kávéházba, és aki ellenállást tanúsít, és nem adja át azonnal a pénzét, azt könyörtelenül löjje le, mint egy kutyát. Mint egy kutyát, mondom én, fiatal barátom. Nahát, most rajta, lásson munkához! A két férji felkelt az asztaltól. Meglepődve látták, hogy körülöttük a vendégek, a pincér, a pikkolófiú és a kávéház tulajdonosa, kezüket magasra tartva térdepelnek, és némán, sorsukba beletörődve könyörögnek kegyelemért. (Fordította Szegő István) rSSS/SS/S'SSSffSSSffSSSfSSSSSSfS/SSSSSfSSSSSSSrSS/SSSSSSSSfSSSSSSSffSSSSSJ 'sssssrsssss/ssfsssfssyssss/sssssssssrsssf/s/sfffssssssssssssss/ssssssssssssssssssr: A szekér lassan megmozdult. Már csaknem a dombtetőre értünk, amikor a ló megállt Első lábait behajlította és lefeküdt a sárba. Le kellett volna rakodni a szekeret, de a ládák olyan nehezek voltak, hogy meg se tudtuk mozdítani őket. — Ó, te marha! Állj fel, te dög! — Magamon kívül rángatni kezdtem a ló sörényét. De éppen csak, hogy felém fordította a fejét és meg sem kísérelte a felállást. — Jaj, mit fogunk most csinálni? — öcsém teljesen elanyátlankodva, maga is a sár közepébe huppant, egyre csak szorítva magához a lámpát. A lámpa fénye megvilágította a ló pofáját — nagy szeme tele volt könnyeL Mikor megláttam ezeket a könnyeket, én se tudtam türtőztetni magam — öcsémmel együtt átöleltük a ló nyakát, és keservesen, teli torokból sírni kezdtünk. Talán egy óra múlva találtak ránk ismerős fuvarosok, akik szintén Uegibe igyekeztek, s végül is nagy nehezen sikerült átkelnünk a szoroson. — Hát mit 'mondjak, van még egy olyan állat, amely annyira becsületes és dolgos volna, mint a ló? Ma is mindig valami különös meleg érzés tölt el, ha látom, hogy egy ló megrakott szekeret húz maga után. A lovak nemcsak sírni tudnak. Gyakran nevetnek is. De az ilyen vidám, gondtalan lovak — ritkaságszámba mennek itt nálunk Tokióban ... (Gurszky István fordítása) 11