A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-24 / 4. szám

Szunao Tokunaga: /Q ló 1 Szunao Tokunaga (szid. 1899) ismert japán író, a haladó irodalmi mozgalom harcosa. Nyomdász volt, s írásaiban a japán dolgozó nép életét rajzolja meg. „A ló" cimú elbeszélés az iró Tokióban, 1954-ben megjelent elbeszélés-gyűjteményében látott napcüágot. Szeretem a lovakat. Különösen az igáslovak derék jószágok a szememben. Csak azokat a karcsú, fésült sörényű lovakat ki nem állhatom, amelyek egyetlen rendeltetése, hogy elegáns urakat sétáltassanak. Ha ilyeneket látok. valahogy megalázottnak érzem magam. Vannak heves lovak; akadnak idegesek, szinte vadak is. Mindegy, azokat is szeretem. Mind jók ök — a gyengék és elkínzottak, a vidámak és játékosak, a büszkén makrancosak egyaránt. Szeretem nézni a mezőn eleresztett lovakat. A szabadban van bennük valami különösen vonzó. Ilyen lovakat városban nem lát az ember. A lovaknak nagyobb szemük van, mint a többi állatoknak: nagy, kékesfekete szemük. Amikor egy elgyötört, fáradt ló bandukol a végtelennek tűnő országúton, szemét félig elfödik a szemhéjak; és egyszerre csak azt látjátok, hogy ezek a szemhéjak megremegnek és váratlanul óriás könnycsepp nedvesíti meg a bánatos lószemet... Amikor síró lovat Iátok, akaratlanul könny buggyan ki az én szemeimből is . . . Emlékszem, akkor tizennégy éves voltam, az öcsém meg tizenegy. Általában segítetünk édesapánknak a munkában, de ez alkalommal az történt, hogy apánk megbetegedett és nekünk magunknak kellett hajtanunk a lovat. Egy este alaposan megpakolták szekerünket fagyasztott halasládákkal. Reggelre Uegi városkába kellett szállítanunk a halat, majdnem huszonöt kilométerre a mi falucskánktól. Nyolcéves pejlovunk volt. Mi a kocsi mellett baktattunk, én fogtam a gyeplöt, öcsém a lámpát tartotta. Mire kiértünk a mezőre, úgy vettem észre, hogy öcsém már elfáradt: felültettem őt a szekérre rakott ládákra, magam továbbra is a kocsi mellett lépegettem. s időnként ismerős dalocskát dúdolgattam. Sötét volt az éjszaka, még csillagok se világítottak. A végtelen síkság üres és hallgatag volt. A városi gyerekeknek valószínűleg nem lett volna merszük, hogy nekivágjanak egy ilyen útnak, de mi már measmVtuk ezt anánk mellett és nj^i éreztünk különösebb félelmet. Már megtettünk vagy tizenkét kilométert, amikor szemerkélni kezdett az eső. Felébresztettem elszenderedett öcsémet, és a ládákat ponyvával takartuk le. Mindketten megrémültünk, mert bizony ez nem volt tréfadolog. Már tegnap is esett és aggódtunk, vajon sikerül-e átkelnünk a hegyszoroson? Még Ippommacuig sem jutottunk el, amikor hatalmas zápor zúdult a nyakunkba. — Ez baj! — Gondterhelten megállítottam a lovat, pokrócot terítettem rá, nehogy megfázzon, és fejemet a sötét ég felé fordítva igyékeztem megállapítani a felhőjárásból és az esőcseppek irányából, hogy tartós esőre számíthatunk-e ? Délről és nyugatról óriási sebességgel rohantak a sűrű, fekete felhők s egyhamar el-Lelkemben nem szűnt a riadalom, de mindenesetre elhatároztam, hogy erőt veszek magamon, megfogtam a lovat a marjánál és elindultam, időnként nagyokat kurjantva az állatra. Az út egyre meredekebb lett. Legjobban attól féltem, hogy az eső teljesen tönkreteszi az utat. Csupán az, aki már kisért súlyosan megrakott szekeret, értheti meg, ha azt mondom, hogy abban a percben az ég világon semmi nem nyugtalanított minket úgy, mint ez a ragadós, erősen felázott út. Az esö még jobban zuhogott. Nyáridö volt, de már ránk köszöntött az éjszaka és a hideg a csontunkig hatolt. Szemmel látható volt, hogy a ló is elfáradt. Egyre felém forgatta a fejét, s pofáját hol a hátamhoz, hol az arcomhoz dörgölte. Mind gyakrabban botladozott. Világos volt viszont, hogy az eső nem áll el egy órán belül, az út pedig minden perccel rosszabbá és rosszabbá vált. Ezért aztán számunkra nem maradt más hátra, mint sietni. Kantárszáron vezettem a lovat, és időnként megveregettem a hátát. — Szállj le és te is gyere gyalog! Ügy majd megmelegfedték az ég viszonylag világosabb darabkáit is. Emlékezetembe idéztem, hogy is tanította apám az időjárás meghatározását, és rájöttem, hogy ez a zápor bizony hosszadalmas lesz. Alig telt el néhány perc, s máris bőrig áztunk. Apánk viaszkosvászon esőkabátja volt rajtunk, egy kabát kettőnkön. Lehajoltam s hogy a lámpát valahogy megvédjük az esőtói, ezt a köpenyt öcsémre teritettem. szel! Nincs értelme ilyenkor üldögélni! — kiáltottam fel az öcsémnek. Leszállt és egész fürgén lépkedett a csúszós, sáros úton. Lábai beleragadtak a sárba, aztán egyszercsak elcsúszott, s közben véletlenül kioltotta a lámpát. — A fene egyen meg! Bámulj az orrod elé! — Éreztem, hogy igazságtalan vagyok, de nem tudtam türtőztetni magam, és teljes erőből öcsém lábára csaptam. Egyre jobban közeledtünk ahhoz a helyhez, amelytől a legjobban féltünk. Körülbelül három kilométerrel az emelkedő előtt megállítottam a lovat, hogy lélegzetvételi pihenőhöz jusson. — Odaérünk egyáltalán? — kérdezte az öcskös félénken. Tetőtől talpig maszatos volt a sártól, de azért erősen magához szorította a lámpát. — Buta beszéd... — igyekeztem a lehetőségekhez képest nyugodtnak mutatni magam. Artán levettem a szekérről a sarlót, a lámpa fényénél vágtam egy kis füvet s odaadtam a lovamnak. Látszott, hogy az állat teljesen kimerült, mert csak turkálta a füvet az orrával, de nem evett. Feküdt a földön és nagyokat szuszogott. — Nézd csak, teljesen kimerült! — mondta öcsém, mikor látta, hogy a ló nem eszi a füvet. Elhatároztuk, hogy pihenünk egy kicsit. Leültünk a ládákra és rizslepényt meg ecetes retket lakomáztunk. A retek átázott és semmi íze nem volt, de nekünk mégis ízlett-Az eső mintha kissé elcseni desedett volna, és én újra megfogtam a gyeplöt. öcsénj felszedett egy földön heverő bambusznádat és qzzal felfegyverkezve a másik oldalról állt a ló mellé. — Hát akkor állj fel, kedves! Most egy kicsit dolgozunk, hallod ? Megveregettem a ló nyakát, mire az állat sörényét megrázva beleegyezőleg bólintott s első lábaira támaszkodva felemelkedett a földről. — Gyerünk! Gyerünk! Az ostort a kocsirúdhoz erősítettem s — hátulról tolva a szekeret — igyekeztem magam is segíteni. Az öcskös a ló mellett szaladt, s közben a farát verdeste. Az út szörnyű volt. A lötyögő sár beleette magát a kerékagyba. Csak egy keveset kellett volna balra térnünk ahhoz, hogy a több méteres töltésről lezuhanjunk. Odalent, a töltés alatt mocsárra emlékeztető rizsültetvények feketéitek. — Na még! Még egy kicsit! — ismételgettem, de mindhárman: jó magam is, öcsém is és a ló is — már teljesen kimerültünk addigra. — Gyerünk! Gyerünk! — kiabáltam kétségbeesetten. Látszott, hogy a ló megfeszíti minden erejét, de a sár — mitha halálos szorítással fogta volna vissza a szekeret — el se mozdult a helyéről. A kocsin levő halasládákkal még a hajnal beköszönte előtt a kereskedőhöz kellett volna érnünk: ha elkésünk, az áru már nem fog kelleni neki. — Gyerünk! No-o-o! Gyerünk! — öcsém sírva verte a lovat a bambuszbottal. 10