A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-19 / 25. szám

fölkavarodott a meder vize is: a halóriás villámgyorsan for­dult és farkával ;ávágott a csalira. öntudatlanul nagyot rántot­tam a két kézre fogott mogyo­róboton ... éreztem, hogy csa­lim valamin fönnakadt... A lazac a vízben a folyó közepe felé húzott. Erre meg­fordultam, a botot vállamra kaptam, hátrafelé sem tekint­ve, a lapos part melletti gye­pes legelőre futottam. Éreztem: nagy terhet húzok magam után! Jó száz lépés után megfor­dultam; a zöld gyepen levegő után kapkodva elterült a folyó halkirálya, a vándorlazac. Egy­szer még a levegőbe fölvetet­te hatalmas testét, de a ha­lászzsinór visszarántotta a földre. Most láttam csak, hogy a hármas horogból kettő farktö­vén behatolt a testébe és fog­va tartotta. Az aranyhalacska után nem kapott, csak rácsa­pott a farkával és ez volt a veszte. A fogoly lassan léleg­zett, majd az is elállt, hát­uszonya idegesen még egyszer megrezdült... a levegőn meg­fulladt ... Vége volt... Elfogódottan leültem hatal­mas zsákmányom mellé pihen­ni. Pál vitéznek valóban igaza volt, akkora, mint egy férfi lábszára. Zöldes hátán, ezüstpikkelyes testén végigsiklottak a meleg nyár napsugarai. A zsákmány testéből kikap­csoltam a horgokat, a halász­szerszámot leszereltem, a hal­király kopoltyúján át rövid zsineget fűztem. A mogyoró­botra akasztva hazafelé vit­tem az óriást: feje vállamon pihent, farka pedig lábikrámat verdeste. A falu szélső háza előtt szembejött a keresztapám. Megállított: — Honnan jössz, fiú? r— Horgásztam! Mit fogtál? — Hatalmas lazacot! — De jó kedved van! Hol van az a bizonyos hatalmas lazac? •— A hátamon! Megkerült és csak annyit mondott: — Ejha! Nézte egy darabig, aztán fag­gatott: — Mit csinálsz majd vele? — Megy a konyhába a püs­pöki ebédhez. — Ne, te bolond! Több laza­cot evett a püspök életében, mint amennyit láttál! Add el: megveszem! Mindenre fel voltam készül­ve, esak erre az ajánlatra nem. Eugen Jebeleanu: E I DICE Jut még eszedbe az a tél, a régvolt? Lassan. szitálta ránk a szürke égbolt a szemhatárra szétterülve végig nagy tollpehelyként libbenő pilléit. Kora reggel tűnt el mögöttünk Prága tornyainak ködlepte tarkasága. Rohant a gép, lapján a sima rétnek. Jobbkézre nagy bányász-város fehérlett. Lidice felé mentünk. Senki sem kívánt beszélni. Néztünk csendesen, mint leng utánunk, szinte szárnyra kapva, esy-eQU falu kéklő erdő-darabka. A háború már véget ért. Ahol tegnap tank járt, ma bányász bandukol s letartott hegyek fáin túl az égen erdőt nagy kürtök füstje fest serényen. Lidice felé mentünk. Es a gép elfordította hirtelen fejét s a téli szél miatt az útszegélyre torlott havak között a rétre tért le s megállt. „Mi történt?" — néztem körül én. „Mit keresünk a puszta rét füvén? A cél Lidice volt! Mért tért a gép ki?" S vezetőnk néztem, mint aki nem érti. „Megérkeztünk." - szólt. S mint ki mit se lát, néztem körül. — „S Lidice ? ..." - Itten állt... Hitler verette széjjel házait. Míg falu volt, e réten álltak itt." A szemhatárt figyeltük réveteg. Gyolcsot a tájra sűrű hó vetett. Kopár sík. Varjak. Kormos fák. Ború. Lábunk alatt sírjában egy falu. í Kis múzeum várt ránk a pusztaságban. Bement a cseh. Majd én. S te is utánam. - „Amit itt látnak, az maradt miránk!" Lassan hajolt fejünk a fal iránt. Üveg alatt, tárlókban összeégett mindenféle apró kis semmiségek: pénz, tollhegy, rozsdús karcsat, kis fasíp, melyet szilánkká vert a dinamit, ajtókilincs, sodronyból egy öreg szemnek szolgáló ócska szemüveg, egy gyiíszű, csákány, egy kép kerete, jegygyűrű rézből, füsttől fekete. Az ajtónál üvegfedélen üt babát láttunk s egy pár kis korcsolyát... Húsomba vájtam körmömet, miközben fojtott a könny - de a sírást legyőztem. Vágytam a hóba ki. Néztem reád. De visszafogtak a kis korcsolyák. Hull-hull a hó. Kis korcsolyák... Ha itt ma még élne gyermek, fényük mint vakítna ... Vezetőnk néztem. Ő se könnyezett. Csak forrón fogott kettőnkkel kezet. „Elvtársak..." Többet nem is szólt a szájam, Akár nagy kőfal, álltunk mind a hárman. Szemben a hóval, széllel, pusztulással gyűlöletünkből nőtt az óriás fal, mint nagy vetés, amelyet olthatatlan harag táplál és így romolhatatlan. A nagyvilág haragjából kinőtt falakkal egybe láttuk nőni öt, s mint valami nagy fürész foga vágott e fal a légbe s emelte magát Qtt magasabbra, mint Lidice s a büszke szovjet földön lerombolt falvak üszke. Vörös csillagunk lágy fénye alatt nagy csúcsokként ragyogtak e, falak. S a haragjukból támadt gyűlölet állt őrséget a várfalak felett. Hullott a hó. De már a réten ott nem hám.an álltunk mi, de milliók! Fordította: SZEMLÉR FERENC Némán néztem keresztapám derűs arcát, aki hozzám lépett, a halat vállamról leemelte és a kezében méricskélte: — Vendégeim lesznek! A hal elkél az asztalunknál ls! Rit­ka példány. — Nem lehet! — nyugtalan­kodtam. — Mit mondana az édesapám? — Ha befogod a szádat, édesapád nem fog semmit sem mondani és senki semmit sem tudni. Itt van érte három ezüst forint, menj szépen ha­za! Lazac nélkül is lesz elég ennivaló az ünnepi ebéden! Azzal fogta a nagy halat, kabátja alá rejtette, a kertek alá fordult, mintha mi sem történt volna. Három» forinttal a kezemben ott álltam az úton. Néztem ... néztem őket... és valóban nem tudtam, mitévő legyek? Ekkor a szélső ház előtti padkáról fölemelkedett egy sárgazsinőros kék egyenruha. Pál vitéz itt várt és innen fi­gyelte az alkut. t- Sikerült? Némán bólintottam. A sarokban? Igent intettem. — Elvitte a bácsija? — Eladtam három forintért. Itt van egy ezüst ünnepi ebéd­re, a másik áldomásra és hall­gasson, mert ha a bérlő meg­tudja, megver bennünket! — No-no! hangzott Pál vi­téz rövid beleegyezése. Nem vettem észre, hogy a füle mögött virginai szivar sötétlett. Leemelte, a szalma­szálat kihúzta belőle, a kénes­masinát végigrántott a nadrág­szárán, szippantás közben a láng lobogásün át felém pis­lantott, szemének derűs mo­solya: — A fő: sikerült! Jó éjt, úr­fi! Egyenesen a faluba indult vissza, én pedig a kertek alBt­ti útra fordultam. Egyik délelőttön a pitvar­ban apám és bácsimnak ház előtti beszélgetését hallgat­tam: — Nagy kanállal ettél? — Meghívtak, hát elmentem. — Mit tálaltak ott nektek? Édesatyám felsorolta az éte­leket, italokat. — Hol maradt a lazac? —: ingerkedett keresztapám. — Miféle lazac? — Ügy beszélsz, mintha ná­latok lazacot tálaltak volna! — Tálaltak! Nem kicsit, ha­nem nagyot! — Hol szerezted? — A fiad fogta! — A fiam? — csodálkozott édesapám. — Persze, hogy a fiad! Nem is a püspök részére! — Hol van az a betyár? — horkant fel apám és a házba rontott. A betyár az udvaron keresz­tül a kertbe inalt és felkúszott a vén körtefa lombkoronájába. 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom