A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-19 / 25. szám

'üä Horgásztörténet A horgászatot már kisdiák koromban inaskodással kezdtem. Lajos bácsi a fővárosból nyaranként rokonaihoz hozzánk rándult üdülni. -A különféle múhalcsalik gyártmányaiból, melyek egy kisdiák számára elérhetetlenek voltak, valóságos horgász-arzenált hozott magával. Nála inaskodtam: hordtam halaszkosarát, hallgattam elméleti oktatását egyes halfajták életszokásairól és a fogott nagyobb halakat én emeltem ki fürgén a vízből. Ha a műcsalit az ínról levette, a kosárba dobta, hogy szükség esetén kéznél legyen. A kiselejtezettek java aztán a kosárból a zsebembe vándorolt látogatóba. Így lett belőlem finom csalikkal fölszerelt horgász. Mikor egyszer mint diáksuhanc ismét nagyvakációra hazajöttem, falunk éppen a püspök jövetelére és fogadására készült. Édesanyám halászjegyet nyomott a kezembe. - Édesapádat is meghívták a püspöki ebédre. A konyhán hiányzik a hal. Foghatnál egy kosárravalót! Nyomban előszedtem régi horgászfölszerelésemet. Egy nagy tálat vizzel töltöttem meg, kiültem vele az udvarba, ott áztattam -és bogoztam a műlegyek törékeny selyembeleit. Mély férfihang rezzentett fel munkámból: a falu sárgazsinóros kék egyenrhájában előttem állt és tisztelgett Pál vitéz. A bosnyákok elleni banjalukai nagy roham után visszajött falujába. Nagy róka volt az öreg: ösmerte a halak évszakos életszokásait, a folyó medrének padmalyait, a vidrák búvóhelyeit. Ott rakta ki csapóvasait, csak a bőrös árulhatta volna el, hány gereznát vett tőle évenként. Derű sugárzott az arcán: - Úrfi! Megjött? ; - Meg! Előbb óvatosan körülnézett, egy fatuskóra telepedett, s hogy más ne hallja, suttogva folytatta: - Csuda nagy lazacot láttam ma hajnalban a gát alatt! A lazac a Poprádban ugyanaz volt valamikor, mint a galóca a Dunában, a kecsege a Tiszában, a fogas a Balatonban: fejedelmi hal! Azzá avatta testnagysága, húsának finomsága, előfordulásának ritkasága. Horgon lazacot fogni halászoknak olyan vágyálma volt, mint a vadászoknak tigrist, oroszlánt, vagy a Kárpátokban medvét • elejteni. Szülővize a tátrai folyó forrásvidéke. Itt cseperedett fel, innen indult vándorútra a Dunajecen és a Visztulán át a Keleti-tengerbe, ahol nagyra nőtt és innen ivaréretten indult aztán ívni, lakodalmazni régi szülővizébe. Száz meg száz kilométeres hosszú útján mindenütt halászok leselkedtek reá, folyógátak, akadályok nehezítették előhaladását, azért az elindult lazacrajokból kevesen érték el a természet örök törvénye által kitűzött végső célt: a tátrai forrásvidéket... Pál vitéznek jól ismertem a szokását: este kivetette kis pikóhalacskákkal fölcsalizott tucatnyi horgát hosszú fenékzsinóron. Hajnalban a fogott zsákmánnyal egyetemben ismét szárazra húzta, a fogott rablőha a lazac nem akkora, mint a lábszáram! Megint körülnézett, hogy n^pi hallja-e más is, aztán folytatta: — Az ilyen vándorlazac nem fal, koplal, csak ha valahol megpihen, kap zsákmány után, aztán tovább vándorol a vízben fölfelé, amíg párra akad. A hajnali vendég valószínűleg az Istvánhegy sarkában megáll pihenni. Jó lenne megnézni: ott van-e még? Ismét körülnézett, aztán így utasított: — Erős zsineget szereljen erős botra! Vegyen csalinak halakat pedig leszedte. Akadt köztük sokszor nagy pisztráng, nagyfejű fehérhal, olykor angolna is. A falu kocsmárosa titkon megvette tőle a zsákmányt, az áldomást rendszerint szalmaszopókás hosszú virginai fűszerezte. — Jön a püspök! Most keletje van a halnak! — csíptem meg az öreget, aki őszülő bajuszán sodorintott és folytatta: •— Huncut legyen a szavam, Bácskái Béla rajza valami csiklandó halacskát. Talán ezt a sárgát a tálból. Ilyet bizonnyal még sohasem zabált. Kíváncsiságból talán utána kap, de ekkor aztán szedje össze a tudományát és erejét, hogy ezt a fenelegényt a vízből kihúzza, mert óriási erő van benne! — Jól van, Pál vitéz! Ha ezt bekapja, áldomást iszunk utána! i—; Semmit sem mondtam! - búcsúzott és eltűnt a ház kapujában. Tehát: nagy lazac! Ritka vándor, még ritkábban kap csali után. De hátha ép- . penséggel étvágya támadna az aranytestű halacskára ? Hátha csillogása izgatni fogja támadásra és feléje kap? Előkerestem legerősebb halászzsinegemet, kipróbáltam ellenálló erejét. Az erős húzásra megfeszült, tie nem szakadt. E zsineg végére erős drót int fűztem, kettős forgókapcsokkal, nehogy a lazac éles fogai elvágják a lenzsineget. Csalogatónak rákerült az aranyhalacska. Kiválasztottam a legerősebb természetadta mogyoróbotot és délután szótlanul útnak eredtem a kertek alatt. Gondolataim természetesen a vándorlazac körül rajzottak: mit is esinálnék e csodahallal, ha véletlenül horogra akadna? Kiértem a vízpartra. Fölszereltem karószámba menő mogyoróbotomat. A botot jobb kezembe markolva, az int a bal kézbe fogva, a műhalacskát erős lendülettel a folyó közepe felé dobtam. Nyomban víz alá merült, ott az ár ellenében megkezdte gyors forgó futását. A ragadozó által üldözött élő hal is így menekül támadója Semmi sem mozdult. Lépésről lépésre, méterről méterre folyt a csalogatás: a sárga csali jobb karom vezetése szerint cikázott, egyszer víz ellenében, máskor a part felé és kínálta önmagát; eredménytelenül. Elértem a rohanó vízfolyást. Itt lehet a keresett Iazacta^ nya! Az aranycsali beleesett az örvény túlsó szegélyébe, belefurakodott a közepébe, nekifordult az árnak, még gyorsabban, még fürgébben siklott víz ellenében. Mielőtt véglegesen fölhagytam volna a további kísérletezésekkel, az örvénylés alatti csöndes vizet is csalódottan pásztáztam. Pár lépéssel feljebb egy hatalmas kőtömb széles hála domborodott ki a vízből és kettéválasztotta folyását. Az aranyhalacska fürgén a nagy kő félé siklott és a mögötte álló csendes vízbe fordult. Ebben a pillanatban egyszerre megmozdult a víz: mintha láthatatlan kéz a meder fenekéről fahasábot emelt volna fel, egy sötét árny követte a kis halaeskámat. A lazac! A meglepetés izgalmában egyet rántottam a zsinegen, halacskám nyílgyorsan a part felé cikázott, de ugyanakkor 12