A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-17 / 3. szám

MÄCS JÓZSEF Temetés Borongós őszi nap. A baromfinyáj mint szürke felhődarab a bekerített réten. Pásztora, a szövetkezet leg,vénebb embere éppen az udvar közepén áll, amikor megkondul a harang. Nem a szokásos déli harangszó ez. Halottnak csendítenek. Baráth István leemeli gyorsan a kalapját és néz a falu felé elkomorult arccal. A pillanat töredéke alatt húsába mar az elmúlás gondolata s mint mikor erős szél kerekedik Csallóköz valamelyik részéből — megborzong. Fél az elmúlástól. Nagyon szereti az életet, ezért rettegi a halált. Nem akar még egyelőre szembenézni a kaszással! Elég az, ha sejti, hogy mint az árnyék ólálkodik a háta mögött, kiséri a telepen és mindenütt, amerre útja van. Az elmúlt esztendőben elszólítgatta mind a vele egyidősöket. Csak őt hagyta meg mutatóba. Lassan ocsúdik az öreg, fejébe nyomja zsíros kalapját és behúzódik az épületbe, amelynek egyik sarkában szurágta ládikó, abban a rendesebb öltönye. Aztán tempósan kicseréli ruháját és mélyet sóhajt. És mert mindennek megvan a maga jelentősége, az ő sóhaja szavakba foglalva annyi, hogy a megalakulás után hárman pásztorolták a szövetkezet szárnyasait. Kisboldog Dani a pulykákat. Seres Imre a kacsákat, ő pedig a csirkéket. Egyívásúak voltak, nagy házas fiakkal, leányokkal és tucatra menő unokákkal. Tisztelte őket az egész tagság. Könnyű beosztást kaptak s nem volt bajuk soha senkivel. Ha ráéröbb időben összeültek a telepen, ha összedugták gondban megöregedett fejüket és felparázslott a tűz pipájukban, egymás nyelvére forgatták az ismétlődő gondolatot: — Sose haljunk meg, míg ilyen helyünk lesz! Am az idő alattomos. Egyszerre csak megáll és az ember kimegy belőle. Hárman voltak a telepen, hárman hatvanhét évesek s íme csak ő maradt: Baráth István. Míg éltek a társai, ö volt a hangadó, a szavakkal traktáló, minden. Állandóan történetek motoszkáltak fejében. Főleg két dolog foglalkoztatta legtöbbször. Katonáskodása és házassága. Tizenkettőben rukkolt, tizennégyben kitört a háború és szenvedett fogságban tizennyolcig. Bátyja elesett, felesége és egy fiúgyerek siratta. Ő hazakerül. Közös fedél alá a sógoraszszonyához. S a csendes, szófukar vallomások, a szeretkező éjszakák arra késztették végül, hogy elvegye a bátyja feleségét, aki korban tíz kerek esztendővel járt előtte. Nem kellett osztozkodniuk a házon! Házasságát és katonáskodását mesélgette örökké a barátainak, akik közül Seres Imre volt a türelmesebb. És most kiterítve fekszik ő is, akár befagyhat a szája, nincsenek többé gyerekkori cimborák. — Elmentek mind — szorítja ki magából lágyan a szavakat és kijön a épületből. Forgolódik sokáig az udvaron, mintha nem találná a helyét. És a harang még egyre zúg, lebeg visszhangja a falu fölött s a csallóközi ég alatt. Majd hirtelen asszonykéz érinti vállát. Marcsa, a barna, aranyfogú, ötvenévesforma asszony áll előtte mellén öszszefűzött karral. — Hánykor temetnek? — mondja. — Három után. Kiszórod a szemet helyettem? — Na féljen. A vénember hálásán pislog a körtealakú asszonyra s kalimpáló szívéről a vágy homályosan tolakodik a szemére. Az jut eszébe, hogy az ő szegény megboldogult felesége tíz évvel járt előtte. — Jó asszony vagy, Marcsa — dicséri meg fukaran és belemarkol a derekába. — Engedjen el — ugrik félre az aszszony s az arca veresre gyúl a szorítástól. — Jöhettem az Imre bácsi helyére, nyugodjék. Lesz bajom, már látom. Elűz az uram. — Attól ne tarts — somolyodik el az öreg és egy szögletes mozdulattal szemére rántja kalapját. A közösistállók jól kitaposott közén elmegy. Az asszony meg bámul utána, sűrűn csóválva fejét, hogy a vén pakosa megint nem az egyenes utat választja hazáig, hanem a görbét. Nagy kerülővel lódul a faluba. — Iszik — gondolja Marcsa az etetőnél lefittyent szájjal. A korcsma tényleg arra van, amerre Baráth István tart. Ott púposodik a hatalmas falu közepén. De nem féldeciért taszigálja be immár évek óta az ajtót. Ezt azonban csak a rokkant Félszeg Miklós korcsmáros tudja. Most is, hogy az öreg benyit, mindjárt a cukorkás retezt tolja félre. — Melyikből? — A kétkoronaharmincasból. A csomag a zsebébe vándorol. Azután jobbik zsebéből pipát húz elő, megtömi s mert a leghűségesebb cimbora holttetemének csendítettek előbb, lomDos füstcsomóba bújva rendelkezik újból. Mérjen egy fél szilvát is. A korcsmáros kiméri és elébe teszi. A vénember meg egyből felhajtja és másikat kér. Felhörpinti azt is félig. Akkor kényelmesen rákönyököl a pultra s feljebb pöccinti a kalapját, mert már ott tart, hogy jóízűen elbeszélgetne a söröspoharakat öblítő korcsmárossal, ha az történetesen nem másfalusi lenne. De így tartózkodó, tapintatos, szinte csak magának mondja: — Tudja, jó dolgom van nekem. Hétszáz korona a tiszta jövedelmem. Kettőszáz a segély, a többi meg a csirkék után jön. Hat házas fiam van. Négy Csehországban, kettő itthon. Meg tizenkét aranyos unokám. Ezekért tágul a szívem. Jól elférjenek benne valamennyien. De azért ne gondolja, hogy boldog vagyok. Az idő nagyon a nyakamba ült. Dönteni kéne, melyik fiam házába tegyem a lábam. Csehországból is egyre jönnek a meleghangú levelek: — Édesapám, éljen velünk! A falumban szeretnék meghalni. Az itthoniak meg, sajnos, marakodnak miattam. Én pedig nem tudok dönteni, mert egyiket sem akarom megbántani. Mintha csak érezné a korcsmáros, hogy most neki beszél az öreg, elejt egy söröspoharat és a nagy csörömpölés felriasztja a vénemert gondolataiból. — Adjon még egy felet, Félszeg úr! — Azonnal. « _ Ekkor négyen-öten lépnek a korcsmába. Egyszerre zúgó méhkas lesz a helyiség. Szemtelenül röpködnek a szavak, mint kánikulában a legyek. Feltűrt gallérú kabátban, ostorral a hónuk alatt, a pult előtt állnak meg a kocsisok. Köztük látni a Baráth István fiát is, akivel az öreg nem egy udvarban lakik. Magas barna ember Baráth Károly, az arca veres, az orra meg lapos, mintha szétnyomták volna, a szemei izgágák. Miután kér egy fél rumot, úgy kezdi mondani a vénembernek, mintha most hagyták volna félben éppen. — No meggondolta, édesapám? Baráth István a fejét rázza. — Ismeri a feleségem. Jó asszony. Gondviselője lesz. Nem fog csalatkozni benne. — Ketten vagytok itthon. — Nekem kellene a segítsége. — Egyformán álltok pedig. Házat építtettek, hizlaltok, tehenet fejtek. Ha ti együtt megegyeznétek, nekem szereznétek örömet. Nem bírom már sokáig. Látod Seres Imre bátyádnak is vége! A kocsisok hátatfordítva iddogálnak, de annál jobban hegyezik a fülüket s olyan csend uralja a korcsmát, hogy a légy zümmögését is hallani lehetne. — Nem tudunk mi megegyezni — sötétül el a Baráth Károly szeme és a padlóra pörsint. Az öcsém telhetetlen. No eljön hozzánk? A gyérekek is szeretnék! — Nem mehetek, fiam — védekezik szelíden a vénember. Baráth Károly szemében szikra pattan. — Akkor se, ha kijelentem, hogy kutya legyek, ha többször hívom? — Ha ti megegyeznétek. . — Hát jó. Mi nem egyezkedünk. Csak a végén két szék közé ne essék — gyorsul meg a fiatalabb Baráth nyelve és becsörditi maga után az ajtót. Mintha széles üveglap törne ezer darabra s minden szilánkja a vénember szivébe vágódna. Remegő kézzel nyúl az erszényért és fizet. Fizeti a fiáét is. Aztán tétován botorkál el az ajtóig, mert mintha egyszerre sötétségbe borult volna a föld. Még hallja, amint a kocsisok megjegyzik: —bi—