A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-17 / 3. szám

A hó fölé emberek lebben-ZJ tek, akik még mindig -*- hordták a színes selymeket. Kelmefestő-műhely — jelzi a havas cégtábla, és a szűk műhelyben gözzáport ontva, színesen reszkettek az üstök. Éjfél közelgett, a jeges felhők megfagyasztották a holdat ... sok volt a festenivaló az ünnepek miatt. A zord. árnyat vető kelmefestő-segédektől lebbenő lánykák repültek a görnyedt vasalónők felé, hogy lemintázzák a selymeket. De ha idejük volt, topogva trécselni siettek a féltékenykedő, lisztszínű inashoz, aki a kazánház előtt leselkedett, Körülfogták, és fecsegve a kazánház felé pislogtak félénken, .... ahonnan előbújt a szurtos fütő, az x-lábú, és törött fogai közül szitkokat szórt: - Pi-pogya — suhogta az inas felé, aztán hirtelen eltűnt. Most az inas szerelmese, az álmodozó Anna ment el vízért. Kijeié tartott, a sötétbe. S alig haladt el a kazánház előtt, már hallatszott a szén reszkető csörgése a vaslapáton, kinyúlt a rőt tüzfény, a fűtő ismét „mutogatta magát". Igen, sorról sorra fölcsapta a duzzadt tüzelöajtókat, csakhogy pirosra fessék a lobbanó lángok félig meztelen testét. Aztán sunyin fölpillantott a feszmérőkre, és jelentősen hümmögött. Ha látta, hogy bámulják: sikoltott az egyik gözcsappal, vagy dudált, mint a gyárak. S az inas szeme megtelt könnyel, mikor látta, hogy Anna az ajtófélfának dül és áll... a fütő csapkodja a tüzelőajtókat ... a szén csörög ... a lángok vérvörösre festik mezítelen mellkasát... Anna bámul. Hirtelen lekapta az ingét, beugrott a kazánok közé, föltépte az egyik tüzelöajtót, de a fütő nem engedte kicsavarni a szeneslapátját. GELLÉRT ANDOR ENDRE Az inas is vérvörös akart lenni, lángoló, magasabb és félmeztelen. Anna előtt. De a lány gyorsan odébbosont, s a fűtő ebben a pillanatban leköpte az inast. A hosszú fiú belemarkolt a szénbe, s a fűtő arcába vágta: De kintről a mester száguldó hangja kurjantott fel: - Naplopóó! S a Ndplopó rohant ki, tűrve a fütő hatalmas rúgását. Anna pedig lopódzva visszatért, ismét nekidűlt az ajtófélfának, és nézte, amint a fütő testére borul a bíborpiros lepel, és kékszínű lángok táncolják be. Káprázott a szeme, mikor kigyúltak a fűtő izmai, izzani kezdtek, és láng jutotta be karját. Anna megreszketett. — Ha átölelne, megégetné a derekam. Csodálatos volt előtte, amint a fütő szétvetödö lépésekkel baktatott le s föl, hümmögött és igazított, sivított és lángba borult. Egyre meleg tódult az arcába, a feje árnyéknyit lehanyatlott, és kábult, könnyű suhogások törtek ki a kebléből, hogy selymes szárnyakká váljanak ... Éjfélt kongattak odakünt. A harangszó szellője meglebbentette Anna varázsszárnyait, s azok leheletnyit fölemelték a földről, hogy elindulhasson. Mert odabent vérvörös lámpás volt a fűtő mezítelen mellkasa, a feje sercegve, füstölve lobogott Anna, a lepkelány előtt, aki sóhajtva bólogatta: Kicsi bogár száll, száll a lámpás felé... A fűtő körülölte, behúzta az ajtót, és sötét tett minden. Ám az inas reszketve kúszott erre, s megtorpant a csukott ajtó előtt: — Anna, itt vagy? Itt vagy mögötte ? Föltárta. S rőten szivárgott a tüzfény az ö:,zefonédott Annára s a fűtőre. ' Az inas bámult, riadt, majd kézbe kapta a szeneslapátot, s mélyen belenyúlt a kazán méhébe. S az izzó parazsat háborodva az ölelkező párra szórta. A piros záporeső csillogva, szikrázva zuhant a meztelenekre, és koppanva ütött sebet. Aztán elgurult, kihunyt. Az ölelkezők parányi lángoktól ragyogtak, fényességbe borítva és ordítva fölemelkedtek. Jajgatásukra idetódultak a kelmefestők, a lánykák és ä mester. Kiáltoztak, megtorpantak. Az ajtóban a mester kiabált: - Szodoma és Gomorrha!, Tüzesö! S mindannyian kiabáltak szül kölve: - Héj, dobd el a lapátot! ... Kint a fütő jajgatása hal* lott. Anna sírt. Az inas állt és ő is sírni kezdett. A kelmefestők dühösen toppantva előbbre léptek: — Naplopó, add meg magad! De az inas a parázzsal teli lapáttal hátrább húzódott. A parazsak meg sziporkáztak a lapáton, s a kelmefestők meredten figyelték a rózsás gyöngyszemeket. Kint csend volt. A hófehér hó nesztelenül megsercent a csillagok láng nélküli melegétől. Távolodón havas csúcsok látszottak, róluk hajtotta a szellő alig pattogó ostorral a holdfényt. — Veszekednek az apjukon, ez se volt! Az idő pedig gyorsan repül, temetésre hív a harang. Zsebében cukor, megtapogatja. Szívében kétség. Talán Seres Imre cimborájához kellene lefeküdnie. — Dé élni szép! — s ez a gondolat az egykori grófi kastély üszkös sarkánál jut eszébe. Olyan idő jár most a végtelen ég alatt, hogy soha ne legyen roszszabb a vénemberek nyara. Mert mi az ő élete? Veszi az unokáknak s küldi az ajándékokat Csehországba az unokáknak. A korcsmától jó tízpercnyi az út hazáig. Girbe-görbe mellékutcákon közelíti meg kis szalmatetős házát, amely ott szégyenkezik a bokrokkal, füzesekkel szegélyezett fiáé mögött. Homorú a háta, mint a nyerges lónak, s az ablak olyan picurkányi rajta, hogy a fényt csak vékonyan ereszti be. Nagy tölgyfa ajtaján tolós zár van, azt rántja el a vénember s bent kalapot, kabátot cserél. Sietve indul négy házzal tovább. Elnémult a harang, kezdődik a temetés. A koporsó valóban ott feketéllik már az udvaron, koszorúk virulnak a tetejében s körülötte a gyásznép egy néma fájdalom. Nagyon sokan állják körbe a Seres Imre ravatalát: feketekendős leánykák, menyecskék, öregasszonyok az egyik oldalon, a másikon meg szürke hétköznapiasan a férfiak. Legszélen alacsony, zömök, vállas ember, a Baráth István másik fia. Rögtön észreveszi az öreg, de nem tolakodik melléje, középre húzódik egészen s igyekszik felejteni a kocsmai jelenetet és a gyerekeit. A koporsóra néz s nem veszi le róla a szemét a temetőben sem. Csak nézi megátalkodottan barátja szúk házikóját és melegség üti meg a szívét. S hogy-hogy nem, a gyászoló menet élén nem a pap halad, hanem ő: Baráth István. Fedetlen fővel lépeget a temető csupasz fái között és a sír szájánál, zuhogó hantok zajában ő búcsúzik hozzátartozók és mindenki nevében cimborájától. — Együtt gyerekeskedtünk... együtt robotoltunk a gróf birtokán... s akkor haltál meg, amikor igazán élhettél volna. S itt elakad a szava. Könny hull a szeméből, vele sírnak az emberek is. És mikor felocsúdik szép merengéséből, kisebbik fia szavai rántják vissza a szomorú valóságba. — No meggondolta, már édesapám? A vénember hangja rekedtesen cseng: — Ti egyezkedjetek — mondja az öreg s apa és fia külön utakon távoznak a temetőből. —bi—