A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-12 / 24. szám

Ritka név a Veronika IMjföH&i Nehéz a Gömörből jött embernek két­• ezernél nagyobb lélekszámú községbe rándulni. Az ő vidékén ugyanis • kicsik, töpörödöttek a falvak, mintha valamilyen betegségtől ideje előt megvénültek vol­na. Csallóközben vagy Érsekújvár vidé­kén ellenben nem ritkaság a több ezer la­kosú település. Ott van történetesen Udvard. Se vége se hossza. Csak házai­nak a száma másfélezerre rúg, a lélek­szám meg, úgy ahogy mondom, százki­lencven hi ján hatezer! Könnyen elhihetik tehát Gömör apró falucskaiban élő polgártársaim, hogy jócs­kán borsózik a hátam, amikor ilyen isten­telen nagy faluba küldenek. Méghozzá olyan megbízatással, hogy keressek egy leányzót, aki huszonegyéves és képviselő­jelölt. De vegyem számba a változásokat is. Mennyi televíziós készüléket importál­tak városból, mennyi hűtőszekrényt, mo­sógépet, rádiót, autót, motorkerékpárt; hány ház épült, hány szobabútort vásá­roltak a szövetkezet tagjai, stb. És ne feledkezzem el a tulajdonoskről sem. — Nesze neked, beszélj a tulajdono­sokkal! Hát én ezt az utóbbi kívánságot nem teljesítem. Udvardon lehetetlen teljesí­teni. Egyszerűen azért, mert a község vezetői elrettentenek. Azt mondják, hogy száznyolcvan televíziós készüléket, ezerszázhatvan rádiót, háromszáznyolcvan mosógépet, nyolcvan hűtőszekrényt, hat­százötven új szobabútort, nyolcszáz­ötven új konyhabútort, háromszázötven motorkerékpárt, kétszázkilencven új há-BEDE ANNA: Felfelé A Dunaparton fűzfa áll. Nyers szélben zúg, remeg. Borzongó fűfalevelek Sátrukba rejtenek ... Hej, fűzfa! Volnék egynéhány ^ Évvel fiatalabb, Nem üldögélnék jámboran Dús koronád alatt: Merészen kúsznék törzseden Mind följebb, mind tovább. Míg csaíH van derekad felett, Mely elbír: izmos ág. Csak felfelé! Ág, ág felett Biztat, segít, emel, Hogy lépjek, kússzak, míg lehet, Míg bírok, egyre fel! Ó, felfelé: varázsigénk! Még járni sem tudunk, Már ágyra fel, már ölbe fel Mászunk, kapaszkodunk. Később fák törzse, kerítés; Ruha reped-szakad... Aztán a messze kék hegyek csúcsai vonzanák. Nem elég! Feljebb, repüljön! S egy merész holnapon Majd űrhajón, majd ember-ész Álmodta holdakon! Az ember száll! Van égi üt, Mely még nem az övé? Röpítsd, acélkék képzelet, A csillagok közé! zat és h*t személyautót tartanak nyilván. Ugye belátják az olvasók, hogy ilyen körülmények közepette nem lehet a tu­lajdonosokkal beszélgetni. Az esztendő leg­utolsó napjáig sem végezném el a dolgo­mat, ha ennyi emberrel huzamosabban szót váltanék. A könnyebb megbízatás­nál maradok. Nevezetesen Dékány Vero­nikánál. Mert ő az a huszonegyéves kép­viselőjelölt. Hogy külsőre milyen? Tessék rápillantani a fényképére... És inkább £ nevéről szólok részletesebben, mert az ritkaságszámba megy. Csak ekkora falu­ban lehetséges szokatlan névvel meg­áldani egy lánygyereket. Mifelénk lebe­szélnék egymást az asszonyok! Nem is tudom hamarjában hova tenni a Veronika nevet. A jó öreg kalendárium igazít helyre. Az árulja el, hogy a szóbán forgó ritka keresztnevet július hónap őrzi. valamint Erzsébet és Amália vi­gyázza. És ezzel meg is mondtam, hogy Veronika éppen az említett nevek közt húzódik meg szerényen. Persze, a ritka keresztnév a szülőkre is fényt vet. Dé­kány István, az édesapa — tegnap hat­hektáros kisparaszt, ma szövetkezeti tag — próbálkozott meg elöször Udvard ha­tárában a fűszerpaprika termesztésével. Napokat, heteket, hónapokat kilincselt a hivatalokban, amíg engedélyezték a ter­mesztését. Névadás és paprikatermesztés mintha komolyan jellemeznének ezúttal! De a lányról beszéljünk, ne szokatlan nevéről s az újtól soha nem húzódozó édesapáról. A lányról szóljunk, aki olyan mint a tizedik, ötvenedik, vagy a száza­dik lány Udvardon. Szeret mosolyogni, huncutkodni, szomorkodni, nevetni, tán­colni, ábrándozni... csak egyet nem sze­ret: otthon ülni estéket az édesanyja szoknyáján. Bizony, nem túlzok, ha azt állítom, hogy Dékány Veronika több a tegnapi és a tegnapelőtti lányoknál. És pedig azzal, hogy nagyobb a mozgási te­rülete. Azonban morjdja el ő, hogyan él egy ma­gaforma leány falun. — Nem is tudom, hol kezdjem? — mondja nevetve, miután sétálni kezdünk a templom környékén és a Kiskomáromi utcában. — Na jó, figyeljen. — Csupa fül vagyok. Kicsit összehúzza szemöldökét. — A nyolcéves iskolát helyben vé­geztem. — Ünnepélyeken táncoltam és szavaltam, ha kellett És mindig meleg­séget éreztem a szívem körül, ha Petőfi vagy Ady verset mondhattam. — Különö­sen Ady Endrének a Hazamegyek a fa­lumba cimü költeménye tetszett. Ennek is az utolsó előtti versszaka: Csicsijgat. csittit, csókol, altat, S szent, békés, falusi hatalmak Ülnek majd a szívemre. — Miért tetszik magának ez a vers? Megrázza a fejét és magyarázza tovább, amibe belekezdett. — Talán azért tetszik, mert a nyolcéves iskola befejezése után is sokáig eljártam hazulról. Érsékújváron folytattam a ta­nulmányaimat, ott érettségiztem ötven­hatban. Majd Tallósra kerültem a me­zőgazdasági technikumba. Aztán Csehin lettem könyvelő a traktorállomáson. Éve­kig bejáró voltam, reggel korán mentem, délután későn jöttem, keveset tartózkod­tam otthon, így nőtt szívemhez Ady ver­se. Itt jó hosszút hallgat, a porban ülő házakkal, a magasabban szédelgő akácok­kal, mintha már nem is lenne mondani­valója. Fejét lehajtva, tekintetét földre ejtegetve lépeget mellettem. Szótlan sé­táljuk végig néhányszor a Kiskomáromi utcát. — Folytassa. Felemeli szemét és tekintetében az öröm fénye lobog. — Tavaly márciustól nem megyek se­hová, itthon tartózkodom. Felvettek pénz­tárosnak a szövetkezetbe. Milyen boldog voltam, amikor javamra döntöttek. Egy­ből végeszakadt a sok fáradságos utazás­nak. — Tudja mit, arról beszéljen még, ho­gyan él ma egy lány falun? Elpirul, lángot vet a bőre. — Mire kíváncsi? — Mondjuk, adjon a heti programjából ízelítőt. Mosolyogva bólint. — Rendben van. Melyik nappal kezd­jem? — Hétfővel. — Hétfőn táncpróbánk van. Tizenketted magammal táncolok. Kedden az idei or­szágos tornabemutatóra készülünk. Szer­dán ismét táncolunk. Csütörtökön a Spar­takiádra gyakorolunk. Pénteken megint tánc. Szombat és vasárnap szabad. — Mit csinál ezeken a napokon ? — A szövetkezeti klubba járok. Renge­teg fiatal jár oda. Mert ott minden van, ami egy leányt vagy egy legényt érdekelhet. Televíziós készülék Bu­dapestre—Bratislavára állítva, meg nagy gramofonos rádió, ping-pong és minden­féle társasjáték ... Mindezek elbeszélése után nem a csal­lóköziek vagy a királyhelmeciek, hanem az én gömöri polgártársaim kérdezhetnék: — Mi köze az adatok beharangozásának a leányhoz? Nekik mondom tehát: — fgen sok köze van! , Mert gondolkodjunk csak, annyi tele­vízió, rádió, hűtőszekrény, mosógép, mo­zigép és mezőgazdasági gépek birtokában élhet-e egy lány régi módon? A „maradj itthon, ülj nyugodtan a szoknyádon" szel­lemben? Nem élhet, bizony! Hát ezzel magyarázható, hogy ez a rit­ka szép nevű Dekány Veronika a járási nemzeti bizottság képviselője lesz, mind­járt a huszonegyedik életévét betöltvén. MÁCS JÖZSEF, 559 \

Next

/
Oldalképek
Tartalom