A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-05 / 23. szám

Bakuban, mivel a fúrótornyok és az olajkutak legnagyobb része kinn vau a tengeren, a berendezések viz alatti részét búvároknak kell állandóan ellenőrizniük. Tizenöt év telt el a háború befejezése óta. A háborús sebek már régen behegedtek, s Ba-i kuban teljesen új kőolajipar éplilt ki. niok a lángtengert — ez a terv, ez a parancs. Az idős ezredes nehezen préseli ki magából a szavakat. Sok tűzvészt látott már életében, de ilyet még nem. De a harc az harc, s az embereket és Nyeftyegorszkot, ahol a hires azerbajdzsáni kőolajnak csaknem negyven százalékát termelik, meg kell menteni. A hajók eltűnnek a lángokban. Áttörnek, vagy maguk is lángoló fáklyává változnak, szalmaszállá az égő máglyán? A tengerészek nem törődnek semmivel, csak egy a céljuk: elfojtani a tüzet. A mentőosztagok az első sebesülteket, az első égési sebeket kezelik. De a hajók tovább törnek előre. Felszabdalják a tengert. Nyeftyegorszk körül van véve csupa magánosan álló fúrótoronnyal, kőolajkúttal, ahol csak egy ember számára van hely, ahol most nyolc ember dolgozik. A Burnlj, Bgyityelnij Mindenki megreszketett, mindenki megkövült a borzadálytól abban a fehér városban a tengerparton. De csak egy pillanatra. Egy pillanatra, amennyi időre az emberi szív megáll, hogy rögtön utána vadul kezdjen zakatolni, hogy úgy érezzük, a torkunkban dobog. Abban a pillanatban mindenki — a miniszterelnök és az öreg nyugdíjas kikötőőr, mindenki a saját helyén mindent elkövetett a tűzvész megfékezésére. Ami egy perccel, egy másodperccel azelőtt még fontos, elsőrendű dolog volt, rögtön a háttérbe szorult. A szél nyomán a tengert borító kőolaj további négyzetkilométereibe faltak bele a lángok. Több mint 30 000 négyzetkilométeren szabadult el a pokol minden borzalma. A tűz nem kúszott mint a felderítő az ellenséges állások felé; villámgyorsan hömpölygött mint megvadult ellenséges hadsereg, mely elsöpör mindent, mi útját állja. Meg kell állítani? Meg! A kikötőből kifutnak a káspi-tengeri flotta tűzoltó gőzösei. Békés bárkák könnyű és nehéz páncélzatot öltenek. Háború van! Az emberek tomboló elkeseredett háborúja a megvadult elemekkel. A tűznek nem szabad körülzárnia a tengerben cölöpökön álló várost. Ez még nem jelenene talán biztos pusztulást, de kétségkívül károkat; lehet, hogy igen súlyos károkat. S ezt mindenáron meg kell előzni. Hatezer ember van odakünn! Hatezer édesapa, és édesanya, hatezer szerető kedves, hatezer munkás, mérnök és technikus. Hatezer szovjet ember! A hajók kifutnak a kikötőből, szemközt a lángoló tengernek. Az egész ország kér, könyörög, — küzdjetek, tengerészek, ne legyen egyetlen halott vagy sebesült. Nyeftyegorszkból a lángfalon keresztül, amikkel szemben a legerősebb messzelátó is tehetetlen, rádiójelzések jönnek: „Szél délről, szerencse a szerencsétlenségben. Ha ellenkező irányból fújna, a tűz elérné a kitermelt kőolajjal teli ciszternákat. Mindenki egészséges. Mindent megteszünk, ami erőnkből telik." Százezer tonna kőolaj van a városka körüli tartályokban. Elég egyetlen lángnyelv, hogy a Káspi-tengeren elszabaduljon a pokol, amilyet még Dante sem tudott elképzelni. Aggodalom és remény él az emberek szivében a parti városban. Moszkvából repülőgépen érkeznek Bakuba a szakemberek. Az egész országnak Bakun a szeme, az egész ország segít. A hajóknak kis részekre kell felszabdal-