A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-06-05 / 23. szám
kott a kandelláberek helyére; igen, fénysapkát mondtam, mivel akkor valóban így láttam, s közben állandóan Mártára gondoltam. Fölemeltem a fejem s pillatásom Idára esett. Elcsodálkoztam. — Ida?! — mondtam, mintha csak most vettem volna észre. Néhány pillanatra teljesen megfeledkeztem róla. Aznap Mártáé voltam egészen És most csaknem elszégyelltem magam, hogy ilyen figyelmetlen vagyok Idához, aki sosem volt rossz hozzám — Ne haragudj, Ida ... Tudod, azelőtt is sokszor voltam ilyen, — kezdtem a beszélgetést. — Nem. nem, ilyen még sosem voltál . .. i— szomorúan csóválta a fejét s félig lehunyt szemmel figyelmesen végigmért. Majd ajkába harapott. - Ne álldogáljunk itt! — felelte. Erre elindultunk. És amikor oldalán néhány lépést tettem, hirtelen ismét magam előtt láttam az én egész nagy boldogságom. S most valahogy Ida is beletartozott ebbe: véletlenül találkoztam vele ezen z én szerencsés, nagy napomon s most ennek is megvolt a maga különös, fönséges értelme. Lélekben azonban Mártával beizéltem: „Látod Mártuskám, ez Ida. Táncos, meztelen szívű. Azért Bácskái Béla rajza jön csupán, hogy lássa a mi nagy boldogságunkat. Ugye, derék lány?" Ekkor, csak úgy oldalról, Ida rámpillantott; arcán könnyű mosoly bujkált, mint virágos kertben az esti szellő. - Nagyon boldog vagy? Bólintottam. - És te? - Én? Tudhatod. A fiúkat még mindig szeretem ... És amíg ők is szeretnek engem .. . Két nappal ezelőtt érkeztem Bécsből, de rövidesen ismét elutazom ... - Hová? - Talán Párizsba... Még magam sem tudom, hová ... Igy mentünk egymás mellett és beszélgettünk. Majd egy ház előtt Ida megállt. - Itt lakom - mondotta —; fölhívnálak, de ezt most már nem tehetem ... szólt mosolyogva. Hát ilyen filieszternek tart ő engem? És ilyen kicsinyesnek tartja Mártát? Rögtön döntöttem: vele megyek. Megpróbált lebeszélni, ám hiába. Szertelen boldogságom egészen megrészegített; elérhettem az ígéret földjét, vagy kitörhetem a nyakam; én azonban abban a pillanatban csupán az ígéret földjét láttam. Fönt a szobában megragadtam Ida mindkét kezét. Köszönöm neked, Ida, köszönöm ... i— ismételgettem, és hangom csordultiy telt hálával.Értetlenül csóválta a fejét, majd elmosolyodott. — Miért? — Csak úgy! Köszönöm, köszönöm. Meg akarom köszönni neked, az egész világnak meg akarom köszönni... — különös mosoly jelent meg ajka körül. — Ö, nálad valami nincs rendben — felelte. Amit most mondott, csupán tréfa volt, 5 ezért nem gondoltam rá többet. Szemben vele, egy heverőn ültem. Egyszerre csak egy röpke pillanatra le kellett hunynom a szemem. Táncos, meztelen szív — gondoltam. És — álhatatlan szív! Sosem fog kikötni, mint én ... Ida elnevette magát, és éri felnyitottam a szemem. — Most lélekben sajnáltál engem, ugye ? — kérdezte. Zavarba jöttem, valamit akartam heki mondani, de ő csak tovább nevetett. Rám nézett; szeméből enyhe gúny s elnézés sugárzott felém. Aztán abbahagyta a nevetést, kezét a szemére tette mintha az emlékeiben keresne valamit. — Te, Jóska... — szólt csendesen. — Tessék? Keze még mindig a szemén pihent, nekem úgy tűnt, nem tud dönteni. Azonban hirtelen megrázta a fejét és falpattant. — Semmi, semmi az egész — felelte. — Csupán jótanácsot akartam adni; nevetséges ötlet, ugye? No de, száz szónak is egy a vége, menned kell már. Színházba készülök, szeretnék átöltözni. így hát elmentem. Lent, a lámpa alatt órámra pillantottam; nem is időztem olyan soká. S ha egy kicsit mégis eltöltöttem az időt, most majd behozom. Néhány perc múlva kifulladtan és boldogan Márta előtt álltam. Amint meglátta kezemben a fiaskókat, tüstént táncra perdült. — Úgy elrohantál, mintha puskából lőttek volna ki — mondta kacagva. Aztán tréfálkozni kezdett: h Már azt gondoltam, valamelyik régi szeretöd után futottál... - Erre én azt tettem, amit minden értelmes férfi: A tréfára tréfával feleltem... - Sajnos, nem! — Túlságosan boldog voltam s ezért elfelejtettem, hogy boldogságomat oly vigyázva kell vinnem, akár egy szinültig töltött poharat. Elbeszéltem Mártának, hogy találkoztam Idával. Közben nem vágtam bűnbánó képet, mivel lelkiismeretemet semmiféle bűn nem terhelte. Emlékszem, hogy amikor Idáról beszéltem, tulajdonképpen Mártáról zengtem himnuszt. És ekkor feleségem arcára pillantottam. Szeméből szörnyű rémület kiáltott, majd szürke hamueső hullott — teste egészen elfehéredett; és ez a fehérség terjedni látszott s egy borzalmas fehér fallá növekedett szemem előtt, mely mögé soha többé nem léphetek. Kezem felé nyújtottam, erre ő görcsösen összerándult és szivettépő zokogásba kezdett. .. Mit mondjak még. Az a két-három óra, mely alatt Márta a hisztérikus sírást a rám záporozó igazságtalan vádak özönével, az ugyanazokból a szavakból álló, szűnni nem akaró szemrehányásokat néma, eszelős tekintetével váltogatta - az a két-három óra, mely alatt megalázkodtam és fenyegetőztem, könyörögtem és átkozódtam, térden csúsztam és toporzékoltam; az a pár óra elegendő volt ahhoz, hogy szerelmünket megtépetten, ezer tűvel átszurkáltan lábunkhoz vesse ... Néhány nap múlva meglátogattam Idát. Azután méa kétszer voltam nála. Amikor harmadszor kerestem, ajtaját zárva találtam. Elment. Meqértettem. Ebben a tragikomédiában nem volt számára szerep .., Fordította: Péter László 10
