A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-06-05 / 23. szám

Palotai Boris: Ma megmondom neki, gondolja Mikó és összehúzza a homlokát, mintha haragudna, pedig csak azon töpreng, hogy is lesz az. Kivillamoskáznak a zöldbe, a hűvösbe húzódnak, aztán ott... Vagy amikor hazasétálnak, útközben. - Küldjük el Szuhait? - fordult feléje Gyurikné, a személyzeti előadó s tömzsi ujjával a papírlapra döf. — Szuhai... persze ... — feleli Mikó bűntudatosan, mert már percek óta nem figyel, egyre Mari jár az eszében. Innen az ablakból látja, ahogy a gyár udvarán megvillan pettyes szoknyája. — Szuhai György — mondja gyorsan. — Rendes, komoly fiú. — iparkodik — segit Gyurikné, s lepipálja a Szuhai nevét. Mikó aggódva néz a zizzenő papírra. Nem ér rá holnap? Holnap reggel, friss fejjel. Még elérhetné Marit, ha jól kilép. A pöttyös foltocska egyre zsugorodik, már csak akkora, mint egy katicabogár. Gyurikné közelebb rukkol a székkel. — Aztán itt van Varga Mari, őt hagytam utoljára. — Öt akarják szakmai továbbképzésre küldeni? — kérdi és könyökével odébbtoija a teleírt lapot, majd lesepri az asztalról. - Miért? Nem találod alkalmasnak? Gyurikné ceruzájával megvakarja a fejét, majd az iratcsomőra koppint vele. - Te, mint KISZ titkár... Hónapokig nem látják egymást, nyilai Mikóba. Most váljanak el? Mióta halogatja, hogy szól neki... Nem az az ember ö, aki meglát egy lányt, máris belehabarodik, elveszti a fejét. Amig nem ismeri a körmehegyéig, mért beszéljen neki házasságról! De hát most, hogy már ismeri, úgy tervezte, hogy összeházasodnak, a szabadságukat már együtt töltik. Hát ebből most semmi sem lesz. Zsebkendövei végigtapogatja a nyakát. - Nagyon is alkalmas — mondja nagysokára. Csakhát... — megáll egy pillanatra. Mégse bökheti ki, hogy szeretné maga mellett tartani, legalább az első hőnapokban. - Csakhát... - kapja el a szót Gyurikné s Mikó ijedten emeli rá a szemét. — Ott hagytad abba, hogy „csakhát", aztán lenyelted a többit. Mi kifogásod van Varga ellen? — Semmi — mondja Mikó és nevet, maga sem tudja, hogy miért. Úgyis megtudják, hogy Mari meg ő... Rövidesen mindenki tudni fogja. S még a szemére találnák vetni, hogy úgy ajánlgatja, mintha nem lenne közük egymáshoz. - S ezzel én érjem be, hogy semmi kifogásod s mégis hallgatsz? - Gyurikné kövér kis álla megfeszül. — Most aztán láss tisztán, Gyurikné! - Küldjétek el. Még a végén neki kell rábeszélni, hogy küldjék el Marit, gondolja bosszúsan. Aztán várhat rá őszig, vagy még tovább. Hát aztán, felesel most már saját magával, örüljön, hogy olyan leányt talált, akiből lesz valami. Gyurikné sóhajt. - Hisz éppen ez az! Én is azt gondoltam, arra való leány. Most meg már... sehogyse tudok kiigazodni. — Megtapogatja a kontyát. — Azért is hagytam utoljára ezt a Vargát. A műhelybizalmija azt mondja, ügyes, mint az ördög. Bíró Laci a brigádvezetője meg lelkemre kötötte, hogy várjunk még azzal a továbbképzéssel. Szeles meg hebehurgya. — Varga Mari? — csodálkozik Mikó. Még hogy Mari lenne szeles? — Süsse meg a tudományát! — mondja nevetve, 2 öreg mert azon csak nevetni lehet, hogy az a csöndes lány ... — Te is nagyon hallgattál, amikor szóba hoztam - hajol előre Gyurikné. — Nem mondott neked valamit? — Mit mondott volna? - Mikó érzi, hogy a füle cimpája vörösre gyullad, ügyiátszik, Gyurikné sejti már. Mi a csudát sejt? Hogy vasárnaponként kimentek a zöldbe, körözöttet ettek zöldpaprikával, fogták egymás kezét. Már megtanult balkézzel enni, mert a jobbal Mari kezét szorongatta. — Imént beszéltem Varga Marival — mondja Gyurikné. — Megkérdeztem tőle, mit szólna hozzá, ha öt javasolnánk. — Ogy örült, hogy ilyet még nem is láttam. Bírónak lesz igaza. Fura egy lány az. — Mi abban a fura, hogy örült neki? — kérdi Mikó nyugtalanul. — Ha nem örült yolna, az lenne a baj. — Vigyázz csak ... úgy örült, hogy sírva fakadt. S váltig kérdezgette, biztos? Nem jöhet közbe valami? Azért gondoltam, hogy tán megkért, segíts te- is. Mikó hajatövén verejtékcseppek gyöngyöznek. Micsoda kutya meleg van! — Nekem hiába is szóJt volna. Én csak azt teszem ... — Amit a lelkiismereted diktál — vág közbe Gyurikné türelmetlenül. - De veled tán bizalmasabb. KISZ titkár létedre értsz a nyelvén. — Miért, miféle titka van? — kérdi Mikó s a nyaka tövén melegség támad, mert hisz Mari titka az övé is. — Azt mondod, sírva fakadt? — fordult hirtelen Gyuriknéhoz. — Igazán sírt? — Hát nem is tudom... Potyogtak a könnyei, egész dagadt lett az orra. S azt mondta, pedig nem is kérdeztem, csak úgy magátől,... hogy a legjobbkor küldjük el, csak sikerüljön. Épp ez ütött szeget a fejembe, hogy az elküldésnek örül. Érted? Nem annak, hogy tanulni küldjük. Na, aztan elővettem, kiszedtem belőle — Gyurikné megrántja szemöldökét, előretolja alsóajkát s hallgat egy pillanatig. Mikó is hallgat. A torkában mintha megakadt volna valami. Se fel, se le. — Foglalkozol te eleget velük! Ismered őket? — kérdi Gyurikné s pirosra sikált arcára aggódás ül. — Mi van ezzel a Vargával? — szólal meg Mikó szük torokkal. — Olyan nagy dolog nincsen vele, csak éppen szerelmes. — Szerelmes? Hát az megesik! — Na, végre lent van az a gombóc, vagy mi! Nem ennél egy almát — kínálja Mikó és zacskót húz ki a fiókból. Marinak vette, maga válogatta, de csak egyen belőle Gyurikné, ha egyszer Mari szerelmes ... — Igenám, de kettőbe szerelmes ez a Mari, ehhez szólj ... — Gyurikné jóízűen harap az almába. — Mint a méz — mondja elismerően. — Nem könnyelmű lány, az biztos, azért is van úgy oda. Azért akar egy időre szabadulni innen. Nem lehet kibírni ezt a hőséget... meg kel] fulladni - gondolja Mikó. Kettőbe szerelmes?... S neki egy szóval sem említette. A vállára ejtette a fejét, úgy hallgatta, ha beszélt hozzá. Ogy hallgatta, hogy ő moccanni sem mert, csak beszélt, tovább, mondta, amit elkezdett. — Valami fiatal fiúba szerelmes, nem árulta el a nevét, — folytatja Gyurikné. Mikó alig észrevehetően kihúzza magát. Nem osztozkodom, gondolja s két kézzel markolja meg a szék karfáját. — S egy idősebbet is szeret, de másképpen — magyarázta Gyurikné — s körbeharapja az almacsutkát. Sohasem említette, soha egy szóval se. Mire neki az az idős ember. És hol találkoztak? Mikó fejében összedöccennek a gondolatok. Hát ez ilyen lány, hogy nem éri be vele... milyen szelíd képe van! — > Az való hozzá ... a fiatal ... Mit akar attól a másiktól, attól az öregtől? — mondja reszelős hangon. - Fiatalhoz fiatal való, — ismétli. — Dehát azt se tudja biztosan, hogy igazán szereti-e azt a fiatalt. Ezt sírta el nekem . — A fiatallal csak kétszer találkozott. Futottak le a domboldalról, futottak, futottak, nem tudtak megállni, lobogott a hajuk, szemükbe csüngött s ők csak nevettek, mint a bolondok. S azóta folytan erre gondol. Ha behunyja a szemét, lefelé fut azzal a fiúval és nevet, nem tudja abbahagyni. Mikét mintha mellbevágták volna. Lobogott a haja .. . sose szaladtak, sose lobogott, mormolja és Mari tükörsimára fésült haja jelenik meg előtte. Minden szál úgy tapad a fejéhez, mintha odaragasztották volna, . — Mire neki az az öreg? — kérdi színtelen hangon. — Nem öreg, eridj már! Mit össze nem beszélsz. Csak idős... Azért jár vele, mert attól tanulni lehet. Azt mondja, elhallgatná akármeddig, mert esze, az van. Mindig magyaráz neki. Akkor is, ha csak ketten vannak. Néha megfogja a kezét, de hót észre se veszi valahogyan. Amikor futott le azzal a fiatallal a dombról, egymáshoz se értek, mégis muszáj volt nevetnie. Ezt meg csak hallgatja, hallgatja s eszébe se jut... — Gyurikné felnyalábolja az írósokat... — Mit csináljunk vele? Segíteni kéne neki.. . Mikó az ablakhoz lép. Rövidrenyírt hajú fiatalember néz vissza rá az ablaküvegből. Tömpe orrán kis nyári pattanás. Nemigen szokta tükörben nézni, borotválkozás közben is inkább azt vizsgálja, nem kaszabolta-e össze magát. De most szorongva vizsgálja a tükörképét. Ö lenne az az idős? Jó, hát nem szaladok le a dombról, vagy honnan? Ez kellett volna neki? Hát fusson, fussson azzal a fiatallal. Ér^ lennék az az idős? Ismétli háborogva s úgy szorítja homlokát az ablakhoz, hogy majd beroppantja az üveget. — Küldjétek el Varga Marit - mondja s mintha a szíve ide-oda tapogatózna a mellében, mindenütt érzi. Hadd tisztuljon a feje. — Helyes! Én is azt mondom - bólint elégedetten Gyurikné s hangos csattanással kattintja be táskája zárját. - Törődni kell az emberekkel fiam. Már megbocsáss, hogy így szólítlak, de olyan fiatal vagy még, alig bújtál ki a tojásból. 11