A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-22 / 21. szám

Ha j6 idó van, kint a „falalján" megy a te­refere. Bajuszok és fejkendök. Ki ne ismerné Nagy Károlyt, a híres-neves bratislavai „rikkancsot". Az Ojságlrószövetség még szobrot is csináltatott neki annak ide­jén. Most ő is az Otthon lakója. Baila Mihály: — Világéletemben nevető, nóla­szeretö ember voltam, csak я lányoktól lel­tem csudára. Hrecska bácsi hetvenhárom éves, — bajusza szerint btven sincs шпаеп aoigozonaic joga van egeszseyc védelmére, gyógykezelésre, s Öregségben és munkaképtelenség esetén ellátásra. (A Csehszlovák Köztársaság alkotmány­tervezetének 22. cikkelye, (1 bekezdés) J^L világirodalom nagy öregjeit vallatom: Goriot apót és Harpagont, a Germinal vén­séges Halálbfróját és a Holt lelkek Pljuskin­ját. Még csak véletlenül sincs közöttük nyu­godt, tisztességben megőszült aggastyán. Mind súlyos sorsú, kitaszított vénember, emberbe sűrűsödött társadalmi tragédia. A gazdag Goriot apót sznob lányai előbb kifosztják, majd magára hagyják. Koldus­szegényen hal meg, s két ágrólszakadt diák költségén temetik el. Наградой fösvény­sége már eszelősség: öt felvonáson ét vo­nít, pánaszkodik a szegénységről, hóna alatt kincsektől súlyos ládikájával. Méltó orosz párja a toprongyos, de gazdag Pljus­kin, aki ugyan kevésbé eszelős, mint fran­cia kollégája, de annál alattohiosabb, ki­csinyességében szánalomra méltóbb. Más természetű Zola Halálbírőjának a szeren­csétlensége. Az egész életét bányában töl­tő vénembert a tőke, az embertelen mun­kaviszonyok rokkantják meg először tes­tileg, majd lelkileg is. Csendes őrültségé­ből csak akkor tér egy villanásnyira ma­riähm mikor úav érzi: elérkezett a bosszú irája, s egyetlen hatalmas csapással üti agyon a tulajdo­nos éppen ajándékot osztogató ányát. A tett értelmetlensége :sak fokozza a történelmi íelyzet levegőtlenségét, kilá­ástalanságát. S a világirodalmi vének után nosszu sorDan vonuinaK, а тадуагок: a la­zadő Tiborc, a küszöbön guggoló Sári néni a menet elején, s Kodolányi János Nagy Varga Ezékielje a végén. Ebben a sorban még kevesebb a Halálbiró, kevesebb a Ti­borc, kevesebb a dac és kevesebb a láza­dás, mint az előbbiben, 'de annál több az esett ember, a kitaszítottság, a kétségbe­esés. A magyar múlt, a magyar történe­lem bokrosán termelte az öregek tragédiáit. A kései feudalizmus, a földtelenség és földéhség nem ismert se apát, se nagy­apát. Az örökölni akaró, magából kivetkő­zött paraszt gyilkolni is kész volt a va­gyonért. Gondoljunk csak a tiszazugi mé­regkeverőkre, a sorozatos apa — s nagy­apamérgezésekre. S a kor haladó irodalma hogy is húnyihatott volna szemet ennyi bor­zalom felett! A Puszták népében az öreg, maoával tehetetlen apa, akit a fia dühtől fuldokolva húz maga után á hajánál fogva, a pitvarajtőban így kiált fel: Itt már erissz el fiam, mert valamikor én is csak eddig húztam az apámot! — Nagy Lajos egyik, regém-alakját, a minden nap más fiánál kosztoló öregasszonyt az teszi epv hétre mindenki számára közönyös lett volna él­nek-e, halnak-e? Mikor közéjük mentem, én is felejteni akartam. Elfelejteni a régi öregeket, fizikai és erkölcsi nyomorukat, s felfedezni a mai vének társadalmát, akik számára törvény biztosítja, a nyugodt, békés, napos őszt. De nem volt mit felfedezni. Az otthon la­kói még a régi emberek, régi sorsok. A rendszernek még nincsenek öregjei. Az igazgatói szobába felhívott hét-nyolc em­ber olyan kényelmetlenül, sarokba húzódva ül a kényelmes fotelokban, mintha szé­g.velnék, hogy élnek. Ez még az alázatban nevelt ösztön. Rádiót hallgatnak, hetente filmelőadást látnak, naponta négyszer ét­keznek, s kitűnő ételt kapnak - ez az életforma már a mi valóságunk, de amint a szájukat kinyitják, mindjárt feltámad a múlt. Zörögnek a furkósbotok az ökrök szarván, nyikorog a talicska kereke, s szúr­ja az „aszotka" a marokszedő asszonyok karját. A csendesen ülő vének között a mindig mosolygó, kicsit esetlen Balla Mihály bácsi a legvirgoncabb. Gyermeteg naivsága nem ismer gátlást, ö barátkozik meg jegvez­gető ceruzámmal a leghamarabb, s árulja el magáról, hogy ő világéletében pásztor­ember volt. Még ingben szaladgált mikor már húsz-harminc liba volt a kezén. S ahogy nőtt, úgy változott a keze alatt a jószág. A libát disznó, a disznót juh, s a juhot tehén követte. Legutoljára csor­dás volt, dehát a vele született esetlenség az öregséggel egyre nőtt, s eljött az idő, hogy le kellett tennie a pásztorbotot. Asz­szony nélkül, hozzátartozó nélkül nyomor és nélkülözés várt volna Mihály bácsira, ha az Otthon gondjaiba nem veszi. Most a kétszázhuszonkét könyves könyvtár egyik legszorgalmasabb olvasója. De csak — me­sét olvas. Olvas és mesél a társainak. Meg énekel. Korábbi pásztoréletéből rengeteg népdalt, dudanótát mentett át emlékezete. Az Otthon legtöbb lakója paraszt vagy üdülők? — Az Otthon 'öregjei és a személy­zet. szerencsétlenné", hogy a menye nem adott eki palacsintát. S a már említett Nagy árga Ezékielt, akinek „arcán évezredek atalmas fegvelme és keménysége orszá­ol, s komoly szeméből időtlenség sugár­lk", így semmisíti meg az unokája napról­apra: „Magával is csak a velág több". Hátborzongató sorsok, sötét, vés г jósló rnyak kavarognak körülöttem. Kár volt az •odalom öregjeit vallatni, szép vagy csu­ya arcukon szájat nyitni. A mai ember »lejteni akar, s a mai társadalom segít eki a felejtésben. Igyekszik megszüntetni, Itüntetni a múltról árulkodó jeleket, be­ranyozni a megidézett embe'rtelenségek lég élö tanúinak és szenvedő részeseinek tolsó éveit. S az embertelenségben nőtt — mégöregedett aggastyánok találkozva az mberséggel — naponként, sót óránként lérzékenyülnek. Mert nem a születés, a srmészet tesz rosszá, hanem a nyomor, vad társadalom. Az emberség, a jóság lindenkiben kivirágzik, ha emberséggel özeledsz hozzá. A kosúti Nyugdíjasok Házában . ötven énember akar virágozni, ötven bajúszos s. fejkendős Matuzsálem bizonygatja nap­ól napra, hogy kutyabaja sincs, s hogy I még milyen fiatal. Szlovákia más vidé­:ein még ötvenhét ilyen nyugdíjasotthon an. S ez ötvenhétszer ötven megmentett mbersorsot jelent, ötvenhétszer ötven legmentett ember! Az Otthon szolgálat­ész, jólelkű gondnoka, Farkas Ferencné zerint mind az árokparton halt volna teg, ha a társadalom gondjaiba nem veszi ikpt. 4 miért ? Kik p?pk Я7 emhprpk Ьлло

Next

/
Oldalképek
Tartalom