A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-22 / 21. szám

cseléd volt, mlg ide nem került. Az volt a huszárosán pödrött bajszú hetvenhat éves Hrecska bácsi is. Nincstelen földmunkás: cseléd. 'Hetven évig dolgozott másnak: bérlőnek, gazdag parasztnak, kocsmárosnak. S a hetven év alatt még egy asszonyt seih tudott szerezni, nemhogy vagyont. Pedig mindig megfogta a munka végit: szeretett dolgozni. Bírná még most is, csak a keze mondta fel valahogy a szolgálatot, reszket, mintha dróton rángatnák. Itt született Kosúton. Kérdezem tőle, hogy ott volt-e 1931-ben a nevezetes sortűznél. - Én nem, mert akkor éppen Hegyen cselédkedtem, de az öcsém az ott volt, mert még akkor itt lakott. Az „öcsém" éppen látogatóban van Hrecska bácsinál. Ugyanaz a kifent magyaros bajusz, kemény tekintet, csak egyenesebb tartás, s biztosabb mozdulatok. Pedig csak három év köztük a különbség, ő valóban ott volt a nagy tüntetésnél. Sőt már az 1921-es megyeri mozgolódásban is részt vett. De hallotta a sortüzet Gultán néni is, aki most szintén az Otthon lakója. Mindketten ismerték Zsabka Sándort, Gyevát Jánost, Turzó Jánost, s látták óket holtan az utca kövén csendőrgolyótól leterítve. Akkor még nem gondolták, hogy húsz év múlva a hősök véréből elárvult aggok menháza, s 400 koronás nyugdijak nőnek. S nem gondolt rá Horváth Feri bácsi, Dudás Józsi bácsi és. Alföldi Mihály bácsi sem, akiknek egy kicsit kalandosabb volt az életük mint a már emiitetteké. Mig azok az örökös robotba - ezek vad természeikkel nem bírva másba rokkantak bele. Horváth Ferenc egy fél emberöltővel ezelőtt még nemes Horváth volt, s mikor a felesége KBP&n meghalt, lányai elhagyták, harmincnégy holdat mulatott el alig pár év alatt. Öregségére sem szelídült meg. Gőgje még most is csak akkor enged, s nyílik a szája szólásra, ha iszik. Hozzéhasonlóan nagy indulatú ember lehetett a még most is robusztus erejű Alföldi Mihály is, aki legénykorában valaha múlatás után egy szalmakazalban éjszakázott. A csikorgó tél ellen nem védett a szalma. Mindkét lába lefagyott. A hatalmas test most mankón vonszolja magát. S végül Dudás József volt nyolcvan holdast sem igen angyali természete miatt hagyta ott a felesége, s szökött ki Németországba négy Guldán néni, aki még hallotta a nevezetei kosúti sortUzet. Valamikor Ábrahamty JOzsef ügyvéd rezidenciája, — most ötven öreg ember otthona Kos úton radt mé<f bőven Bállá Mihály bácsi, Horvát Agnes néni és Hrecska bácsi torkában is. Az ebédlőt használják társalgó-szobának is. Ebéd után, ha kint rossz az idő, összeülnek rádiót hallgatni, kártyázgatni, nótázni és — emlékezni. Főleg emlékezni. Hrecska bácsi nótában emlékszik a fiatalságára. Elhervad az a fő, kit a kasza elvág. Elhervad az a lány, kit babája elhágy. Én is elhervadok, jaj de beteg vagyok -Ha megölel a babám, mindjárt meggyógyulok. Az eke a földet nem magának szántja, Az anya a fiát nem magának tartja. Húsz évig magának, húsz év után másnak, Harminchat hónapot szolgál a császárnak. Csókért hervadó lány, harminchat hónap! Hej, rég volt, igaz se volt. Vagy nem is olyan „rég" és nem is annyira „volt"? Hisz alig pár hónapja, hogy a hatvankilenc éves Sinór Anna az Otthon vaságyát hitvesi ágyra cserélte: férjhez ment egy hatvanhat éves özvegyhez, s búcsút mondott a kastélynak. Vagy Fehér bácsi, már itt ismerkedett meg Etel nénivel, s azóta úgy járkálnak kéz a kézben mint két szerelmes. Az életre bátor fák még dőltükben is virágoznak. Énekelnek, beszélnek, s néha még tettleges életre is buzdulnak. Mégiscsak lezárt életsorsok. Legtöbb közöttük a hetven éves. Nagy kor. Matuzsálemi kor a munkások, nyűtt cselédek között. Egyidőben nem mertem kávéházba menni, mert mindjárt fullasztó harag fogott el, ha jólápolt vénembert, kávézó naccságát láttam. Az én nagyszüleim mind korán belerokkantak a munkába és korán dőltek a sírba. Egy nagyanyám él, de már öt éve fekszik s ha látom, mindig marokra fogja valami a torkom. A kosúti kastély vénemberei még a nagyszüleim nemzedéke. De ha őket látom, nem harag, hanem bizakodás vesz rajtam eröt. Ezek az öregek szerencsésebbek, mint az én nagyszüleim voltak: megélték a kort, amely hosszú derűs őszt biztosít számukra. Élnek, énekelnek, mesélgetnek, s hinnem engedik, hogy ezután már mindig Igy lesz. TŐZSÉR ÄRPAD gyerekkel. - Most mind a három nyugdijat kap, s az Otthon lakója. A társadalom nem érezteti velük múltjukat, nem tesz kivételt. S megint más sorsú emberek: A nyolcvanöt éves Simoncsik Antalt ágyban találom. Kezében Gejza Vámos Lovaslegendája, s éjjeli szekrényén egész halom könyv. Súlyos tüdőbaja és szlvnagyobbodása már évek óta nem engedi felkelni. Valamikor családja is volt: nem tud róluk semmit. Fekszik, olvas és — várja a halált. A nyolcvanhat éves Petrovics Károlynak a fia is itt van. Petrovics Ferenc. Felesége tizenöt éve megszökött egy katonával. Gyerekeit is magéval vitte, ö betegen magára maradt. — Takáts Erzsi néniék heten voltak testvérek. Mind a hét gyengeelméjü. A hét közül most három itt van az Otthonban. Kettő súlyos beteg. Erzsi néni ápolja- óket megható hűséggel, szeretettel, pedig ő rá is ráférne az ápolás. Ezeknél a sorsoknál az ember csak megáll, s mintha sírdomb mellett állna. A torkot markolászó tehetetlenséget csak a remény oldja, hogy hátha nem ismétlődnek többé ezek a ficamodott életek. Kint dühöng április. Esőt-köp, zöldet lobogtat, virágot szór s kever belőlük egy csodálatosan bolondos-szép tavaszt. Csakhát az öregek félnek a tavasztól. A telet átalusszák, de az első tavaszi napsütésre itt is ott is földre perdül belőlük egy, mint a dermedt bogarak az ágról. — Elvitte a tavasz - mondják. Az idei se volt könyörületes, hetet vitt el az Otthon lakói közül. S ami már igazán' nagy baj: köztük volt Kis Lajos, Kolárovics Mihály és Gábris Márton is. — Aranykedvű, nótás öregek. — Gábris Márton vót az igazi nótafa, nem mink - szerénykedik Hrecska bácsi. De azért a tavaszba belehalt nótafák csak nem vittek el magukkal minden nótát. Ma-