A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-15 / 20. szám

Asztalos István: A kis Szabó Ilus Nemrégiben súlyos veszteség érte a romániai magyar irodalmat. Asztalos István, államdíjas író ötvenegyéves korában váratlanul elhunyt. Fáradhatatlan szenvedéllyel egész alkotó erejét a szocializmus és a béke ügyének szolgálatába állította. Július volt, délelőtt és máris rekkenő a hőség. Szikrázott az ég, és porban úsztak a szekerek. Kókadoztak a növények, s bágyadtság ömlött végig a tájon. Csak a szöcskék voltak frissek, az emberek nem. Pedig most volt a munka nagyja. Cséplőgép búgott a szérűn, s a fele kollektíva ott volt körülötte. A másik fele a hordásánál. A gyermekek kint hűsöltek a Szamoson. — Legalább nyaralnak — mondta az elnök, s egy vénasszonyt is odatett melléjük, hogy ügyeljen a kisebbekre. — Félnormát kap, Boriné — ígérte neki. Egyebet úgysem nagyon tud csinálni, a szülők legalább nyugodtan dolgozhatnak. Persze a gyermekeknek annyi volt a vénasszony személye, mißt a rucáknak a kotló. Különösen a fiúknak. Csak szaladgáltak a víz partján. — Belefulladtok te, aztán agyonüt apátok! Jó is ilyenkor a Szamosba belemenni; abban löcsötölni; magukat iszappal bekenni; színes kavicscsal játszani. Jó az midenféle gyermeknek . . . A kis Szabó Ilus is ott volt. Ö nem tartozott egészen közéjük, de ott volt. Tehenet őrzött már reggel óta, s most odavegyült ő is. Kilenc éves volt. Ledobta magáról a kis köntöst, a kötőjét maga elé kötötte, mégis ő leány, s lubickolt, preekelódött és sikítozott, akár a többi. Csendes, a tehén legelt a tarlón. Nagy, érdes nyelvével csak úgy falta a tarlöburjánt. S még válogatott is. A búzavirág bokrát kikerülte, az aszat levelét kereste. Az friss, zöld és édes, mint a málélevél. A kukoricás is ott volt közel, de oda nem volt szabad menni. Legalább is amikor látják. Legelte hát az aszatot, s csapott egyet-egyet a farkával. Jártak már a legyek. Távolabb egy asszony jött a tarlón. A kukoricás mellett jött, árpaaratásból és mezítláb. Izzadt volt erősen, a tenyere meg sajgott a sarló nyelétől. Ujjai között a vékony bór tele volt beletört tövissel. Az orra és a teste porral, lábát összekarcolta a tarló, de nem ügyelt reá. Lesett valamit, vagy valakit. A kis Szabó Ilus édesanyja volt. A múltkor tilosban fogták s behajtották a tehenet. A leányka eljátszotta az őrzést, és két napig kellett könyörögni, nug huszonöt lejért kiegyezett a gazda, s kiadta a Csendest. A tanítónő asszony már fel akarta mondani a tejet, s az baj lett volna, nagy baj. Napi négy liter tej savanyodott volna a nyakára, vagy pedig meg kellett volna igyák ok. S azt nekik nem lehet. Az naponta nyolc lej, meg a félliter tejföl, amit leszed róla. Ki bírja ezt s még a huszonöt lejt. Négy hektár földjük van csak: szántó, kaszáló egybe. S most házra gyűjtik, új házra. Kell minden krajcár. Nem lehet megenni, elherdálni. Az ura hirtelen haragú ember, a szíjostorral akarta megverni a múltkor a gyermeket. Azért szaladt ide: nehogy megint . . . kukoricás végéhez ért s kilesett: A Csendes ott volt, legelt s meg-megrázta fejét a legyektől. A hosszú kötél ott volt a szarva tövén, húzta lassan maga után. A leányka azonban a kötél végéről sehol. Eljött egészen s körülnézett. Aztán azt is meglátta a víz partján. Megismerte koszorúba font szőke hajáról s a beléje kötött piros pertliröl. Ott állt purdén, csepp kis kötöje vizesen lógott rajta. Fejébe szökött a vér. így ügyeli ez a tehenet. — Ide gyere, te! — rikoltott rá.S mivel az nem hallotta meg mindjárt, még élesebben kiáltottíu — Nem hallod, a füled istenin A leányka ijedten fordult meg, aztán menni kezdett az anyja felé, s már előre toporgott. — Jaj, édesanyám, ne, igazán édesanyám!... De az asszony már tele volt dühvel. — Mit mondtam én neked a reggél? Hová állítottalak én téged a kőzött. Végül is meglelte, magára húzta, szipogva állt az anyja mellett. Az kezébe nyomta a tehén hoszszú kötelét, de aztán a fürdőző gyermekekre nézett, akik a Szamosbői bámulták: mi történt Hússal, és kétségbeesetten bámult a leányára. — De te újra csak elcsapod, s megint a tilosba megy, megint megfogják s megint fizessünk, hogy kiengedjék?!... Állt tanácstalanul, aztán csak kitalált valamit: — Állja meg, mert nem fogsz te a tehén mellől elbódászni!... Ö fog őrizni téged . .. Kikapta a kis Ilus kezéből a kőtelet, átkötötte a leányka derekát, s jól rábogozta. — Ki ne merd kötni, mert úgyis megleslek. Onnan leslek né! — mutatott a kukoricás felé. — Itt ülj! — hagyta meg szigorúan. — Délkor majd jövök érted. Azzal elment. A kukoricás mellől azért még visszanézett. Meg is sajnálta a kislányt, de azért elment. S a kis Szabó Ilus ottmaradt elreggel? Kinek adtam én kezébe a tehén kötelét a reggel, he?! S ahányat kérdezett, annyiszor csapott a leányka fenekére. Csattogott I tenyere. Odarángatta a kötél mellé. — Nem azt mondtam én neked, hogy itt ülj?! Amért azok tekeregnek, azt hiszed neked is lehet?! Amért azoknak semmi dolguk, azt hiszed neked sincs? Henyélni akarsz?! Téged is utolért az uraskodnám?! ... — Hatéves koromban falka ludat őriztem én tavasztól őszig, egy se ment tilosba, ne félj. Dolgozni nevelt édesanyám! . . . Hol a köntösöd, ribanc kölyke?! Nézz oda, a köntösét is elhagyta valahol . .. A leányka rémülten kereste itt— amott a ruhácskáját. Az ijedtségtől azt is elfelejtette, hova is vet-DEÄK FERENC rajza árvultan a tehénhez kötve. Félve nézett a kukoricás felé, biztos lesi az anyja... A Szamos felé nem mert nézni, szégyellte magát a többiek előtt. Csak aztán a gyermekek közelebb jöttek. — ... Öt őrzi a tehén!... öt őrzi a tehén... — csúfolták. — ... Megyünk szedrészni, s te nem jössz! — mondták dicsekedve. S el is mentek. Csak a vénasszony maradt a Szamos partján a kisebbekkel. Ő pedig egyedül a tarló közepén, a tehénnel. Fájt a szíve. Ügy gyűlölte a tehenet, hogy könny szökött a szemébe. Nem győzte szivni az orrát, és szidni a tehenet. — Hőóó, te, hóóó! Nem hallod, hogy hóó, a füled istenit! — szidta teljes szívéből, mert az mind többet rázta a fejét a rájagyűlt legyektől. — A fene egyen meg, ribanca! — rángatta mind dühösebben a kötelet. S így kínlódott vele sokáig. A nap meg mind erősebben sütött. Vágyódva nézett a Szamos felé, aztán újra félősen a kukoricásra, és nem mert a kötélhez nyúlni. Lassan múlt az idő, mind nagyobb lett a hőség, s megindultak a bögölyök. A kisleányra nem szálltak, hanem az izzadó tehénre. Egyedüli állat volt most a tarlón. A hasát támadták, a szeme tövét, az orrát és mindenütt, ahol vékony a bőr. Rázta a fejét, a nyakát, rúgott a hasához és csapodosott farkával. Már nem is legelt. Küszködött a legyekkel. A kisleány pedig vele. — Hó, Csendes, hóó! A fene egyen meg, hóó! — rángatta a kötelet. Ez így ment jó félórán át. Akkor a tehén kínjában be akart menni a kukoricásba, az árnyékba. Hogy engedhette volna. Szembe került vele, hajkurászta vissza, és szidta, kiabált neki. S ekkor történt: Az állat kínjában megfordult, hirtelen felvágta a farkát, megszökte magát s bogározni kezdett. Nagy esetlen ugrásokkal rohant a tarlón. A kislányt egyből lerántotta a földre, s húzta, vonszolta maga után. Az a kötélbe kapaszkodna próbált lábra állni s még mindig dühösen szidta az állatot: — Hóó, Csendes, hóó! — de újra csak lezuhant. Megütötte magát nagyon, s rémülten kezdett sikoltozni. Az eddig jámbor állat egészen megvadult. Már nemcsak a bögölyök elől, hanem a sikoltozó leánykától is menekült. Hurcolta végig a tarlón, az meg üvöltött fájdalmában. Aztán feje nekivágódott egy határkőnek, s rögtön elakadt a szava. Az összeszaladó és kiabáló emberek fogták meg a reszkető állatot, s oldották le a leányka testéről a kötelet. ... Aztán egy asszony rohant, bukdácsolt keresztül a tarlón. — Kicsi leányom!... Egyetlen leányom!... Csak ezt tudta sikoltozni. 5 odaesett mellé a földre és vonaglott, fetrengett a fájdalomtól. — Nem akartam, mért nem oldottad ki?! Mért nem játszottál?! Mért kellett neked elpusztulni?! — sírta, zokogta. Ki válaszoljon erre? A leányka feküdt örök csendben. Két ibolyaszeme nyitva meredt az égre. Szája sarkából vér szivárgott. Az állára, a nyakára, onnan meg lassan pergett alá, mint elszakadt piros gyöngy. Néma volt a táj, és némák az emberek, A kts Szabó Ilus csak volt. 10