A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-15 / 20. szám

Illés Béla: Mátyás király és Holubár lovag A Vörös téren a Kreml fala előtt állottunk, arccal a miniszterelnökségi palotának, amely fölött hatalmas, vérvörös zászló úszik. Éjszaka a zászlót láthatatlan villanylámpák világítják meg. Mint a lámpák, a zászló rúdja is láthatatlan marad. Gyenge szél fújt, amikor mi, Juliuszszal ott állottunk: a zászló mintha lángolna, mintha óriás, vérvörös, örök-mozgó lángnyelv nyaldosná a sötét, nehéz, mozdulatlan, csillagtalan égboltot. — Itt a világ közepe! — mondotta nagyot sóhajtva Julius. Máskor mozgékony, mint a higany, a szó meg ömlik belőle frissen, színesen, boldogan. Most mozdulatlanul áll, és negyedórán át néma. Ez a sóhajtás törte meg a némaságát: — Itt a világ közepe! A mauzóleum felé nézett, aztán ismét a lángvörös zászlóra. A világ közepe... — Gyerünk haza, Juliska! Szinte erőszakkal hurcoltam el a Vörös térről. Könyveinek címlapján, folyóiratokban és napilapokban a politikai rendőrség titkos jelentéseiben Julius Eucsiknak nevezték. Ugyanez a név állott útlevelében. De élőszóval senki sem nevezte Juliusnak. Ezer beceneve volt. Ezek közül a legnépszerűbb a Julicsko, amit magyar barátai Juliskára egyszerűsítettek. Egészséges, erős, hajlékony fiú volt. Ha mozdulatlanul ült vagy állott volna, valóságos görög szobor. De ö sohasem ült vagy állott mozdulatlanul. Fáradhatatlanul mozgott, járt-kelt, mindent megnézett, mindent megvizsgált, megtapogatott, megemelt, és ahogy a kisgyerek tudni akarja, mi van a babája hasában, 5 is mindenről tudni akarta, miből van, milyen célból készült, mi van benne? Mindenről és mindenkiről. Minden ember érdekelte. Akivel beszédbe ereszkedett, az már néhány perc múlva teljes bizalommal volt hozzá, es elmondotta neki élete történetét, az apjáét is, a nagyapjáét is. Fucsik mindent őszinte érdeklődéssel hallgatott. — Jó vizsgálóbíró lennél, Juliska. — De rossz vádlott, vagy fogoly. Nem tudnék négy fal között bezárva ülni... — A falak elszöknének tőled — feleltem neki —, annyit vallatnád őket. Elnevette magát. Soha, sehol, senki nem tudott olyan jóízűen, olyan étvágygerjesztőén és olyan kitartóan nevetni, mint Fucsik, olyan boldogan és olyan dallamosan. Mikor ö nevetett, mindenkinek nevetnie kellett, aki a közelében volt. Sőt nemcsak mindenkinek, hanem mindennek, minden élettelen tárgynak is. Most, hogy elnevette magát, vele nevettem én, és nevetett a dolgozószobám. Nevetett az íróasztalom, a könyvszekrényem és nevetett a könyvszekrényen álló minden könyv. Nevettek a klasszikusok és nevettek a modernek. De legjobban a pesszimista filozófusok könyvei nevettek. Ha-ha-ha-ha-ha... Ekkor nyitott ránk Zalka Máté. Mátét mindig könnyű volt táncba vinni. Most is. Pár másodperc múltán — már ö neuetett a leghangosabban. De legelőbb ö hagyta abba a hahotázást. — Legalább azt mondjátok meg, minek örülünk olyan nagyon? — kérdezte. — Mindennek! — felelte Fucsik. —' Az élet valamennyi megnyilvánulásának. Külön-külön és együttvéve. Természetesen a kapitalizmust, az imperializmust és a szociáldemokrata vezéreket nem számítom az élethez. Azok... ÉS persze a pesszimista költőket és a nagyképű kritikusokat serfí számítom az élet jelenségei közé. Azok ... Elkomolyodott. Fucsik csak ritkán és sohasem szívesen mondott le a tréfás hangról. De amikor komoly volt, akkor nagyon komoly volt. Sokat tudott és amit tudott, azt alaposan tudta. Csak olyan kérdésekről beszélt, amelyeket igazán ismert. Soha, egy pillanatra sem volt tudálékos, utálta a nagyképű, fontoskodó, a mindent jobban tudó embereket, de egyszerűen, világosan fogalmazott, megállapításainak mindig kemény magva volt: tudás és korán szerzett tapasztalat, merész előrelátás. Vacsoránál hárman ültünk az asztalnál. Fucsik, Zalka és én. Zalka meg én Hitlert szidtuk. Fucsik Amerikát. — A dollár lovagolja Hitlert, fiúk. A dollár szervezi a háborút. Nagyon féltette a csehszlovák népet. Tudta, hogy a cseh burzsoázia a Csehszlovák Köztársaságot Anglia és Franciaország sorsához fűzte. Érezte, hogy az angol és francia burzsoázia csak kihasználja Csehszlovákiátde nem védi. — Velünk jog fizetni Hitlernek! — vélte. A cseh köztársaság az angol urak vagy Amerika kezében aprópénz lesz, borravaló a német hóhérlegények számára. Söt az is lehetséges, hogy csalétek, amit élve szúrnak horogra, mint a gilisztát.., Öklével hatalmasat ütött az asztalra. — De mi is ott leszünk! - kiáltotta. Vacsora után bejött szobámba a fiam, Vologya, aki akkor nyolc esztendős volt. — Meséljen valamit, Máté bácsi! — Mit meséljek Vova? — Akármit! — Akármit? Abban szakember vagyok! — így Zalka. Ölébe vette Vologyát, és elmesélte neki Mátyás király és Holubár cseh lovag legendás párviadalának történetét. Vologya tágra meredt szemmel hallgatta a mesét, Fucsik izgatottan. Alighanem most hallott legelőször Holubár lovagról, a lovag dicsőségéről és bukásáról. Mikor Máté befejezte a történetet, Fu-i esik talpra ugrott. - Elégtételt követelek! Revánst! - Mi? Mit akarsz? Mi az? Mátét nem volt könnyít kihozni a sodrából. A földrengést is hétköznapi eseménynek tekintette, ami fölött nem kell csodálkozni és nem érdemes izgulni. Dé amikor Fucsik a lehető legkomolyabban és leghatározottabban elégtételt követelt azért, hogy Mátyás király legyőzte Holubár cseh lovagot, Zalka kitátotta a száját és nyitva felejtette. Talán egy perc is elmúlt, még végre szóhoz jutott. - Jogos kívánság, Juliska. Megkapod a revánst. De attól tartok, hogy itt a lakásban se ló, se páncél, se lándzsa. Söt talán a lovagi torna többi kellékei közül hiányzik egy és más. - Sajnos ez a helyzet - valottam be. - Baj! Nagy baj! - így Fucsik. De azért a revánsról nem mondok le. Más fegyvernemet választunk. Öt perc múlva megállapodtak: felváltva énekelnek. Fucsik egy cseh népdalt, Máté egy magyar népdalt. Ismételni nem szabad, egy dal nem kerül kétszer műsorra. A győztes az, aki tovább bírja. - Indíts, Mátyás király! Málé énekelt. Szép hangja volt. hallása is volt, csak épp a kelleténél egy kicsit hangosabban énekelt és harciasabban. - Te jössz, Holubár! Fucsik is szépen énekelt. Kevesebb lendülettel, mint Máté - több zenetudással. A párviadal este tíz után kezdődött, és éjfél utáni háromig tartott. A bajvívók bírták. A hallgatók - bár nehezebben, szintén kitartottak. A hallgatók: én és a szomszédok, akik előbb tiltakoztak az éjszakai lárma ellen, azután, mikor megértették, hogy hiába, bejöttek hallgatónali. A bajvívók torka nem száradt ki, sűrűn olajozták kaukázusi vörös borral. Szemük gyakran lett könnyes. Az enyém is. Tisza vize ... Moldva vize ... Kurucok ... Táboriták ... - Derék egy nép a cseh! - tért át a prózára három óra tájt Mátyás király. - De a Tisza partján ts megbecsülik a szabadságharcost! - jelelte Holubár. És Mátyás király és Holubár lovag kezet kézben ropogva ráz. RÉBER LÁSZLÓ rajza 463