A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-15 / 20. szám

si orffz/ss/sssze/Zetf/efe Ludvik Askenazy: A pintyőke Leültünk egy kis padra — de a pad nem volt üres. Egy fekete szemüveges öreg ember ült ott, sapkával a fején, télikabátba burkolózva, jóllehet ez évben a koratavasz meleg volt, nem hozott álnok szeleket és nyirkos, lucskos havasesőket. Egyszer csak észrevettük, fehér bot fekszik a padon az öregember mellett. Az öreg alighanem várt valakire, mert újból és újból balfelé fordította a fejét. Arca sápadt volt, kissé beteges színű, fáradt. Csak egy pillanatra élénkült meg ez az arc, amikor lépteket hallott közeledni — valószínűleg ismerte ezeket az apró lépteket ... Egy öregasszony tipegett hozzá, egészen egyszerű kis öregasszony, szatyrában egy fedővel letakart lábast hozott. — Te vagy az, Mánya? — kérdezte a vak óvatosan. — Én vagyok, Venousek, én vagyok — mondta az öregasszony. Ebédet hoztam neked, Venousek. Leült, szatyrát maga elé tette a földre, az evőeszközök megcsörrentek. — Én nem kérek, Mánya — mondta az öregember fáradtan. — Nekem áprilisban semmi sem Ízlik. Ez. nem az én hónapom, Mánya! — Ugyan, ugyan eredj már! Még hogy ez nem a te hónapod! — intette le az öregasszony. — Tyúklevest főztem neked, Venousek! A vasárnapi eombocska is ott van, a levesben meg aprólék... Bűn lenne, ha ezt nem ennéd meg, Venousek. — Majd ha kitavaszodik — mondta a vak vidáman. — Meglátod Mánya, milyen evő lesz akkor belőlem!... Nem győzöl főzni rám! Mire kisüt a napocska és a fák virágba borulnak ... Várj csak Mánya, majd meglátod, mi lesz akkor! Az öregasszony ártatlan füllentésre szánta rá magát. — Egyél csak Venousek, hiszen már zöldülnek a fák. És a fű is sarjad. És mindenen aranyeső ömlik el... No, egyél szépen. Venousek, edd meg gyorsan ezt a levest, míg ki nem hűl! Körülnéztünk — minden csupasz és kopár volt. Semmi sem sarjadt, semmi sem zöldült, semmi sem virágzott, sehol sem ömlött el aranyeső. — Mit beszélsz, Mánya? Hogy sarjad a fű? És hogy a fák, bokrok rügyeznek ?. .—. mosolyodott el az öregember. — Lehetséges volna? Hiszen még csak április elején vagyunk. — Nézzék csak, nézzék! — kiáltott fel az öregasszony erélyes hangon. — Ezt a bölcset, ezt a fő-főokost! Ha én egyszer azt mondom neked Venousek, hogy körös-körül minden zöld már, akkor elhiheted, hogy úgy is van... Vagy talán az semmi, hogy itt a fejed fölött egy pintyőke csücsül? A pintyőke •—> semmit sem jelent? önkéntelenül fölemeltük fejünket, de bizony semmiféle madár nem volt a magasban. Csak az ágak szövevényét láttuk, és mögöttük az égbolt szürke foltját. — A pintyőke énekelne - mondta az öregember. A pintyőke csattogna, Mánya: csat-csat., vagy így csinálna crr... — Ej, majd épp a te kedvedért megerőlteti magát! — indult fel az öregasszony. — A pintyőke akkor énekel, ha kedve szottyan ár. No, fogd már ezt a kis combot, Venousek! A vak elmosolyodott, és már semmit sem mondott. Az öregasszony kitálalta az ebédet, és diadalmasan nézett ránk a győző pillantásával. — Néni — mondta emberke váratlanul - de hiszen itt semmi sem zöldül. — Dehogyisnem — vágott rá az öregasszony rémülten. — De bizony zöldül, fiacskám, már hogyne zöldülne ... Csak te még nem látsz mindent, kisfiam. — Tudtam — mondta a vak felvidultam — Tudtam én azt. Ej, ez a Marena! Micsoda ravasz róka! — Hát nem eszel, Venousek ? — kérdezte az öregasszony. — De ha egyszer nem ízlik, Mánya — felelte az öregember egy idő múlva. Ültek, hallgattak. — Apu, — mondta később a fiam — te azt mondtad nekem, hogy az ember sohase hazudjon. Ugye, apu, igazam volt? Hiszen nem ült ott semmiféle pintyőke! — Nem ült ott, nem ült ott, — mondtam izgatottan — még az is lehet, hogy ott volt... És máskor, kérlek, ne avatkozz a más embereK dolgába! ö pedig egyre hajtogatta: — De hiszen te sem láttad azt a pintyőkét... Fordította: Palotai Erzsi Készülődünk (J. Skálka felv.) 9 NAGY OLIVÉR Csallóközi nyár ütííSc'f az udvaron kicsi széken ... ?&$Mellettem állva TféPheskút nézi a kút vizében Jfürdő nagy eget. A füzek leánya a mesében nem volt kékebb szemit, mint ott a derű az ég szemén. Költő galambnak turbékold párja az ereszre szállva nevet felém. A bokrok tövén tipegő kislány lepkére les. Hajában masli, szoknyája lengő, kötője tarka - kék eres. A kertek felöl illatos szellő incselkedöen hajamba túr, s mint csodás húr lágy dallamot termő melódiája, úgy muzsikál a méhek zsongása a virágban álló akácokon. Arrébb a porban tyúkok fürdenek, s mint a fájdalom szántja az anyák szívét, — ha ágyúk üzennek egymásnak megígért halálba hívást -úgy szántja a csendet s az udvar zöld gyepét egy pulykakakas vad viháncolása. Felhívó tiltást semmibe véve kékül a vére s csattog a szárnya. Senki nem bántja, de ö a csendet — nyári, zsongó békét csak azért is szántja s talán azt sajnálja, hogy én itt merengekrajongok a szépért, s kitárult szívemhez drága, meleg fény ért. -