A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-08 / 19. szám

Jan Drda: Fennkölt princípium Formátlan, rosszul vasalt vidéki szabású ruhájában, pufók arcával, amelyet szétterpeszkedő himlőhelyek tarkáztak, degeszre tömött aktatáskájával és klasszikusaival, amelyekből egy szuszra mérföldhosszú idézeteket szavalt a szöveg szépségétől ittasan és feledve zöngétlen hangja rekedtségét, Málék tanár úr bizony nevetséges alak volt, amint megállt a hetedik osztály dobogóján. És bár külseje a diákokat a legcifrább csúfnevekre csábította, mégis ebben az iskolában is rajta ragadt az a név, amely már húsz éve kísérte rögös tanári pályafutásának állomásain. Fennkölt Princípium - igy hívták már a harmadik napon, miután végighallgatták néhány lelkes magyarázatát a latin és a görög irodalom szépségeiről és hamarosan azt is elfelejtették, hogy tanáruknak rendes polgári neve is van. — Az erkölcs .. . hm ... fennkölt princípiuma, amelyet maguknak diákoknak is el kell sajátítaniuk, egyszerűen nem engedi meg, hogy nevetséges és megvetendő cselekedetet kövessenek el, például, hogy lemásolják a szomszédjuk dolgozatát — mondta egy napon, mialatt elmélázva nézegette a latin dolgozatfüzetek ibolyakék fedőlapját. Az utóbbi napokban csak az írásbeli feladat egyes mondataira gondolt. Méltó befejezést akart adni a hetedik osztály iskolaévének. Ez annyira lefoglalta minden figyelmét, hogy ügyet sem vetett a környező világra, mintha az megszűnt volna számára, minden borzalmával, minden rémségével együtt. Alig emelte föl azonban csontos mutatóujját, amelyen örök és lemoshatatlan tintafoltok díszelegtek, hogy méltóságteljesen tollbamondja az első mondatot, „enuntiationem primam", hirtelen kíméletlenül félbeszakították. Ideges kopogtatás hallatszott, és az intézet igazgatója nyitott be az osztályba, sietve betéve maga mögött az ajtót. Mintha rettentő nyomás fojtogatná, háttal az ajtónak tántorodott, úgy rémlett, gutaütéses szédülettel küzd és arra is alig van ereje, hogy fáradt, mozdulattal intsen a diákoknak, üljenek le. — Rohanva jöttem Thermopylaetől, ó spártaiak! — súgta Risánek a szomszédja, Moueska fülébe és tréfával igyekezett elütni lázas belső nyugtalanságát. Moueska azonban sápadtan, ideges rossz sejtelemmel meredt az igazgatóra, meg se hallotta barátja szavait. Tétován beütötte a tollszárat a tintatartóba, aztán nem is tudva, mit tesz, a tollat keresztbe fektette a füzetben. A tollszár gurulni kezdett lefelé és minden fordulatnál fekete tintapettyekkel tarkázta a fehér papírlapot. — Havelka ... Moueska ... Risánek ... maguk velem jönnek... — az igazgató hangját reketté tette az izgalom. Fennkölt Princípium tanár úr, akinek szikár mutatóujja még mindig mozdulatlanul meredt a magasba, mint amikor félbeszakították a diktálást, határozottan tiltakozott: — Igazgató úr, éppen dolgozatírásra készülünk... latin dolgozatra!... és a tanítás fennkölt princípiuma szellemében ezeknek a diákoknak a távolléte ... A három hetedikes tétován fölkelt a padból és zajosan elrakta tanszereit. Társaikra néztek, mintha arcukról akarnák leolvasni, milyen sors is vár rájuk. Emlékezetükben ijesztő élességgel rajzolódott ki annak az eszeveszett vitának minden szava, amelyet tegnap folytattak le az uszodában. A javíthatatlan Risánek mégsem állta meg szó nélkül: — Hát ezt a dolgozatot is megúsztuk! Az igazgató nem bírta tovább. Gyors léptekkel kirohant a folyosóra. Fennkölt Princípium tanár úr felindultan hadonászva sietett utána. Nem fért a fejébe, hogy éppen három legjobb tanítványa, akiknek fogalmazványát oly szomjas kíváncsisággal várta, nem vehet részt a dolgozatírásban. Havelka, Moueska és Risánek, a három hetedikes közben az ajtóhoz ért. S ekkor döbbenetes rémülettel felismerték, mi vár rájuk. Az ajtónyíláson keresztül három szürke bőrkabátos férfit pillantottak meg, akik hanyagul a folyosó világos nagy ablakának deszkájára támaszkodtak. Moueska visszanézett az osztályra, könyörgő pillantását sorra jártatta az arcokon, mintha súgást várna, hogy válaszolhasson egy rettenetes kérdésre. Lázas homlokát kiverte a veríték. Havelka Franta, aki az első padban ült, még viszszafutott a helyére, riadt, szinte öntudatlan mozdulattal lecsattantotta a tintatartó fedelét és visszatért Risánek mellé, aki már a kilincset fogta. Risánek nem fordult vissza. El sem búcsúzott. Amikor becsukódott mögöttük az ajtó, jeges borzongás futott végig az egész hetedik osztályon. Ezerkilencszáznegyvenkettő júniusa volt... Fennkölt Princípium tanár úr öt perc múlva visszatért az osztályba. Lábai remegtek, botorkálva ment a katedrára. Lerogyott a székre, magas domború homlokát csontos kezeibe temette és idegen, gyermekesen panaszos hangon halkan sopánkodott : - Hallatlan... hallatlan! Végre mégis összeszedte magát, szembe nézett a rossz sejtésbe dermedt osztállyal és rekedten dadogta: — Az osztálytársaitokat... letartóztatták ... Micsoda ... hallatlan ... félreértés ... Az én... az én... tanítványaimat ... Este hét órakor a borzalmas sejtelem valóra vált. A helyi hangos újság közölte azoknak neveit, akiket aznap kivégeztek, mert helyeselték a Heydrich ellen elkövetett merényletet. Ők is köztük voltak: Havelka Frantisek, Moueska Karel, Risánek Viasztimii. A tanárok már reggel hét óra után összegyűltek a tanácsteremben. Némán ültek, mintha egy szót sem volnának képesek kimondani. A júniusi nap sugara megvillant a tanácsasztal fényezett lapján. A fénynyalábokban sárgán aranylott a por. A húsz ember, akik rémületükben elvesztették lábuk alól a talajt, úgy tántorgott a világos teremben, mintha örök éjtszaka borult volna szemükre. Tehetetlenségüket csak növelte, ha egy-egy újabb kartárs érkezett közéjük, Kaltner, a cseh nyelv tanára, egy komorképű, feketeüstökű férfi, aki azelőtt október huszonnyolcadika alkalmából hazafias fűfapoézissel tisztelte meg a helyi lapokat, nyugtalanul járkált az ablakok között, megmegszakította a napsugarak áramlását. Hirtelen megragadott egy széket és háttal az ablaknak kezét szorosan a szék támlája köré kulcsolta, mintha támasztékot keresne a gondolathoz, amelyet a séta érlelt meg alacsony homloka mögött. Őskori szörnyhöz hasonlított a vakító reggeli sugárözönben, amikor eszeveszetten felüvöltött: — Ide vezet a lázongásuk! Sorra lemészárolnak mindnyájunkat! Akárcsak a táboritákat! Az iskola igazgatója halkan felnyögött, szívroham kínozta. A többiek egy szót sem ejtettek. Szinte lélegzetüket is viszszafojtották, mintha ítéletüket várnák. Csak a történelemtanár, egy kerekképú stréber merészelte megtörni a csendet. Aktatáskájából egy négyrét hajtott ív papirost vett elő, kiteregette az asztal lapján és behízelgő hangon, amelynek szokásos émelygősségét a rémület sem bírta megtörni, kijelentette: — Kartárs urak, föltétlenül szükségesnek tartom, hogy haladéktalanul őszinte odaadásukról biztosítsuk az államtitkár urat, és Moravec miniszter urat. Bátorkodtam előre megszövegezni . .. Ijesztő csendben felolvasott egy húsz, sornyi nyilatkozatot, amely csöpögött az aljasságtól és a szolgalelkúségtől. Aztán lecsavarta töltőtolla kupakját, a papirost a tanári kar legidősebb tagja elé tolta és beidegződött lakájmozdulattal odakínálta neki a tollat. A hittantanár hetvenéves aggastyán, aki isten tudja hány éve szolgálta már az államot, remegő kézzel fölemelte az ívet és gondosan, szinte szótagolva még egyszer elolvasta a szöveget. Amikor végére ért, a papirost az asztal alá ejtette. — öreg ember vagyok. A sír szélén nem fogok hazudni... A tanári kar erre úgy döntött, hogy a nyilatkozat helyett a bűnös hetedik osztály diákjaihoz beszédet kell intézni, amelyben elítélik társaik elvetemült tettét és ezt a beszédet az osztálykönyvben is megörökítik. — De ki tartsa meg a beszédet, az isten szerelmére!? A cseh nyelvtanár és a történész egyszerre felelték: — Természetesen az osztályfőnök! Mindnyájan fellélekzettek, mint akik feje felöl súlyos veszély múlt el. Fennkölt Princípium tanár úr hallgatagon meredt egybekulcsolt két kezére. • Ő volt a hetedikesek osztályfőnöke. A római hetessel jelzett ajtó mögül nesz sem hallik. Hová lett az örökké zsivajgó méhraj, amely tegnap még vidáman zsibongott az ajtó mögött? Fennkölt Princípium tápár úr benyit osztálya ajtaján. De a tanítványai, akik üdvözlésére felállnak ma már nem azok, akik tegnap voltak. Szinte ködfátyolon keresztül ismer rájuk, az agyába beidegződött ülésrend szerint. Az elmúlt éjszaka mindegyikük az Acheron túlsó partján járt, elkísérve a Hármat, akinek ma üresen ásít a helye. Amikor a tanár a katedrához ült, a diákok is gépiesen leültek. Nem voltak 14