A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-05-08 / 19. szám

Petrusz Brovka: HaZOjÖtt O mUZSÍkUS Hogy a falujába visszatért száz és száz nóta velejött, levette szögről hangszerét a katona s átöltözött. S a húrok megcsillogtatták a havas Kárpát ormait és látta újra a Dunát: feleselő hullámait. Majd harc morajlott: messze, lent, forogtak arany kerekek, és az anya is megjelent, és zokogtak a gyerekek. S eljött csapatban s egyedül, a környék minden embere, s mondták: — De szépen hegedül: Ki volt tanító mestere? Egy pillanatig, nem felelt, csak simogatta a vonót, s a hangszer lelke szóra kelt, amikor halkan válaszolt: Vége a háborúnak 1945. május 8-án a németek eszeveszetten menekültek a Görlic felöl gyorsan előrenyomuló szovjet egységek elöl. A menekülő áradat magával ragadta Németországba kicipelt magyar zászlóaljunkat is. Fagyos félelem markolt a szívembe, amikor szinte tízpercenként megismétlődő repülőtámadások után utolsót hörgött egy-egy katona, idegtépőn felnyerített egy ló. Sürü• este volt, amikor a fáradságtól szinte lerogytam a Ceská Lipa-i szétlőtt barakktáborban. Hajnalban arra ébredtem, hogy fázom. Erőtlenül tápászkodtam fel a hideg földről. Ahogy körülnézek látom, hogy harckocsik és tankok robognak tova az úttesten. Kidörzsöltem szememből az álmosságot és ekkor vettem észre, hogy nem német, hanem szovjet csapatok vonulnak. Mi lesz most? — futott át agyamon a gondolat. Gyorsan kelt eget ni kezdtem bajtársaimat, akik szintén csodálkozva nézték a szokatlan jelenség'et. Most mi lesz velünk? - néztünk egymásra tanácstalanul ? Senki nem adott parancsot, mégis a fegyvereket pár perc alatt halomba dobáltuk, nem is volt, aki parancsot adhatott volna, mert tisztjeink az éj leple alatt elszeleltek. Szinte megkövülve néztük a felvonuló harckocsik, teherautók, áradatát. Ogy lát-Ki tanított? A társaim... Hol harc után, hol harc előtt. Szél szállt "az utak hársain, szél szállt az álmaik fölött. Fegyverrel jár a katona... Ügy húz át füstön és ködön. S pihenőn csermelyvíz szava zuborgott így az üstökön. És elfeledni nem lehet: „Szabadítóink jönnek itt!" Hogy vártak ránk az emberek! Hullottak boldog könnyeik! A rét arcot hogyan cserélt, s hogy hajnalodott a világ ... Csönd lett. Egy szót se szólt a nép. Csak ő, ő sírta el magát. szik, észrevettek, mert egy tank letért az útról és elindult felénk. Tanácstalanul álldogáltunk. A tank pedig gyorsan közeledett. Mindössze 100 méterre lehetett tőlünk, amikor tompa dörrenést és villanást hallottunk, illetve láttunk a földhányás mögül. Valaki páncélököllel lőtt a tankra. A tank arrafelé indult, ahonnan a lövést leadták. Majd láttuk, hogy egy német katona fut a lövészárokba? A tank félelmetesen közeledett. Az SS-katona, mivel több lövést már nem tudott leadni kiugrott a lövészárokból és futott, menekült. A szovjet tank letiporta, földbe temette a háború rémeinek egyikét. (Akkor azt hittem, hogy a német fasizmust örökre földbe gyúrta a szovjet tank.) A tank felénk közeledett. Ijedten rohantunk szét, volt aki futásnak eredt. Pár lépésre tőlünk a tank megállt és egy fiatal tiszt és egy őrmester mászott ki a tankból. A szívem a torkomban kalapált, amikor a szovjet tiszt és az őrmester géppisztollyal álltak elénk. Végigszemlélték a szánalmasan rongyos társaságot, majd meglátták a halomra dobált fegyvereket és leeresztették a géppisztolyt. Kicsit előreléptem és kinyögtem: — Vengri-vengri. Az orosz tiszt arcán mosoly suhant át és tiszta magyarsággal megszólalt — Magyarok? — aztán hozzám lépett, átölelt és fönhangon, hogy mindenki hallja, kimondta a bűvös szót: „Emberek vége a háborúnak."' TÓTH DEZSŐ Vladimír Reisel így jöttek hozzánk Falunk oly kihalt volt, mint pusztító vihar után. Aztán egy katona jelent meg az utcán, utána a második, harmadik, negyedik, mint mikor vihar után a szivárvány feltűnik. S kik merészkednek elő, hogy a sereget elsőnek üdvözöljék? Hát a gyerekek! Az első gondol egyet s a katonákhoz fut, a többi mind utána, belőlük mindhez jut, tekintetük vidám, csacsogásuk szárnyal s mind játszani akar sapkájuk csillagával. Kopogtatnak az ajtón, s már ott áll szemtől szembe két gyermekbe karolva egy szovjet katona. Zdrasztvujtye, mondja. Pirospozsgás az arca, sapkáját félrecsapja s mosolyogva folytatja: — A patakon a hidat levegőbe röpítette a német. Helyreállítanánk rövid idő alatt, ha ti is segítenétek. Tavasz van, keli a híd, hogy mehessetek szántani, vetni, legyen mit enni, legyen jó kenyeretek. Mikor készen állt minden, ami kellett, mentek mindnyájan. Fiatalok mellett öregek is, vállukon szerszámmal, még ők buzdították: aztán ne ímmel-ámmal! Este ott ültek a tábortűz körül s nótázgattak vidámat, szomorút. Szemük mély volt, akár a kút, mikor arról meséltek a csillagos ég alatt, mi mindent éltek át s hogyan élnek ott, ahonnan útrakeltek s ahol minden épül, előrehalad. Este ott ültek a tábortűz körül és a szabadságról énekeltek. Fordította Fügedi Elek többé osztály. Nem voltak többé közösség. Mindegyikük elkülönülve remegett saját rémületének héjában. Vagy talán gyűlöletében? - Diákok. - fordult hozzájuk, de hangja már az első szónál elcsuklott. A lélekzete is elakadt. Felállt, hogy szabadabban lélegezhessen. Viseltes, elnyűtt ruhájában, térdén púpos nadrágjában, ragyaverte rút arcával megállt a dobogó szélén. — Diákok, — dadogta másodszor is és ujjaival idegesen tépdeste gallérját, — a tanári kar megbízott, hogy ... hm ... a tegnapi... gyászos eseményt... megfelelően értékeljem... A fennkölt erkölcsi princípiumok szempontjából... Ebben a pillanatban húsz szempár szegeződött rá. Ez az elkoptatott, a gyakori használatban nevetségessé vált frázis hirtelen új, megdöbbentő ízt és jelenséget kapott. Hadüzenetnek érezte, amely közéje és közéjük tolakodott. Vagy talán.. . Erőlködve lélegzet után kapkodott. Aztán sietős igyekezettel, mint a fuldokló aki attól fél, hogy a hullámok összecsapnak a feje fölött és nem fejezheti be mondanivalóját, valósággal kiáltva folytatta: — A fennkölt erkölcsi princípiumok szempontjából . .. csak egyet mondhatok maguknak: nem követ el bünt, aki végez zsarnokkal! Ez az egyetlen mondat megszabadította minden feszültségtől, véget vetett zavarának. Agyában egyszerre világ gyúlt, hihetetlen pontosan és tisztán látta a húsz fiú mindegyikét, akiket az ötödik osztálytól kezdve vezetett és akik most szinte csüggtek a szaván. Ügy látta őket, amilyen voltak: jólelküek, makacsok, ravaszok, becsületes és nyugodt fiúk, mások meg vadak, lusták, fejesek és hízelgők, sőt akadtak köztük lassú, nehézkes magolok, esetlen medvebocsok is. Könynyen lehetséges, hogy éppen közülük árulta el valaki Risáneket. Lehetséges az is, hogy valami apró megaláztatás, félreértés, észrevétlen gyűlölködés új, vérfagyasztó gyümölcsöt terem. De mindazonáltal: melyiküknek mondhatna hazug szót? Mohó vágyat érzett, hogy éppen ezek a fiúk előtt mondja ki azt, amivel már tegnap óta küzködött magában, ami már a reggel a tanácsteremben is ajkára tolakodott és amit bármi áron is meg kellett mondania. Lassú, csendes szóval, amely belső megbékélését tükrözte kijelentette osztályának, tudva, hogy ezzel fenntartás nélkül tanítványai kezébe teszi le sorsát: — Én is ... helyeslem a Heydrich ellen elkövetett merényletet! Érezte, hogy mindent megmondott. Aztán visszafordult a katedrához, leült és jegyezgetni kezdett az osztálykönyvbe. AÍig tette azonban az első vonást a padok felől jólismert zaj ütötte meg a fülét. Fennkölt Princípium tanár úr lassan az osztályra emelte pillantását. A húsz hetedikes vigyázzban. felvetett fejjel állott előtte, szemükben kiolthatatlan láng lobogott. Fordította Tóth Tibor 15