A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-28 / 9. szám

Vadászpuska eladó kovács istván Eladnám a duplacsövű vadászpuskámat, — mondta egy futó találkozás alkalmával Kerekes Laci, tanító kollégám. — Küldj rá valami komoly, pénzes vevőt. .— Talán, újat, jobbat akarsz venni? — Nem, nem akarok. Egyszer s mindenkora befejeztem a vadászatot. • — Hogy-hogy? — hüledeztem tamáskodva. Lehetséges-e, hogy vadász a vadászatot, a sakkozó a sakkozást valaha is befejezze? — Igen, lehetséges. — Mi történt veled? — Hosszú sora van ehnek. Talán jobban megértesz, mint mások. Ha érdekel, hát elmondom. — Hallgatom. Betértünk az újonnan nyílt „önkiszolgáló" büffébe, egy-egy tizenkettes sörre. Halkan koccintottunk, s míg beszélt, aprócska szivárványok születtek a csillogó buborékokon... Néhány évvel ezelőtt kezdődött. Fogvacogtatő, igazi kemény tél volt. Még a fa is pattogott. A vadászszenvedély azonban nem ismer sem telet, sem fáradságot. A karácsonyi szünidőben kedvem kerekedett egy kis erdőjárásra. Akkor még egy tátraalji falucskában tanítottam, s szinte a nyakamba szakadt az erdő. A feleségem kérlelt, hogy ilyen ítéletidőben ne menjek sehova, de nem hagytam magam lebeszélni. Olyan nagy volt a hó, hogy a házak szinte roskadoztak a súlya alatt. A kerítések és a hófogók mellett valóságos piramisokat hordott össze a kavargó szél. Bizony, akik láttak, nem sok jót mondtak rólam, mert aki tehette, inkább bent üldögélt a duruzsoló kályha mellett. A mező is olyan kihalt volt, mint egy nagy temető. A fenyők derékig álltak a puha, ölelő fehérségben; rejtelmesen panaszosan sírt köztük a téli vihar. A mint beértem az erdőbe, a szél ereje észrevehetően meggyengült. Csak a fák koronája hajlongott körülöttem, s gyötrődésükből valami szorongó érzés szállott rám is. Olyan érzésem támadt, hogy nagy veszély fenyeget. * E pillanatban egy fiatal őzbak jelent meg előttem a szűk ösvényen. Amint észrevett tanácstalanul megállt. A hó csaknem hasáig ért. ügy látszott, hogy beleragadt a hóba, mint a légy az enyves papírra. Riadtan, tétovázva nézegetett okos szemével, s talán mé(j azt is megfigyelte, hogy felemelem rá a puskám. Tudtam, hogy tilalmi idő van, mégis megtettem. Hirtelen nyöszörgő, síró hangot hallatott. A következő pillanatban még lélegzetem is elakadt. A bak mögött lihegve felbukkant egy alattomos, csikasz farkas. Nem volt nagyobb, mint egy jól megtermett róka, de nagyon éhes lehetett, mert mintha ott se lettem volna, öles ugrásokkal a zsákmányra akart rohanni. Az őzbak a két halál közül a jobbat választotta. Összeszedte erejének utolsó morzsáit, s menekült, menekült - egyenesen felém. Mondanom sem kell talán, hogy nekem már az ordas kötötte le minden figyelmet. Alig billentett egyet magán, hirtelen rálőttem, de csak néhány piros rózsa maradt utána a hóban. Gyorsan elhordta az irháját. Mindez pillanatok alatt játszódott le. Az őzbak odafutott egészen hozzám, szinte a lábam közé fúrta magát, s úgy vinnyogott, mint egy beteg kiskutya. Megrendülve, csodálkozva visszaakasztottam vállamra a még füstölgő fegyvert s lehajoltam a holtfáradt állathoz. Sovány, kimerült példány volt. Csontja vékony, akár a gally, s jobban szemügyre véve, egy elhannyagolt, rosszindulatú régi sebet találtam a hátsó, bal combján. Tenyérnyi darabon kilátszott a húsa. Csoda, hogy élt. Simogattam, beszéltem hozzá, igyekeztem megértetni vele, hogy már nem fenyegeti semmi veszély. Élete biztonságban van. Bizalmatlansága végkép eloszlott. Megadta magát. Felvettem az ölembe — s hagyta magát cipélni, mint egy bárány. Mai napig sem tudtam kellően megmagyarázni magamnak, hogy miféle ösztön és erő hajtotta szegényt a lábamhoz, egy vadász lábához, akinek kezében ott lesett rá az életet kioltó, gyilkos fegyver. Talán kiskorában valami jószívű erdész vagy vadász nevelte ? Vagy sűrű bokornak nézett, amelynek védelmében még néhány perccel meghosszabbíthatja az életét? Ki tudja? Tény az, hogy megbarátkozott velem. Hazavittem a lakásomra. Volt is otthon akkora öröm, mintha egy sarki expedícióról jegesmedvével tértem volna vissza. Fiam, a nyolcéves Petike, mindjárt az ágyba akarta dugni. A feleségem tejet forralt neki, csöppnyi leányom a zokniját akarta a lábára húzni. Én meg előkotortam a vöröskeresztes ládikát, s térdem közé szorítottam a nyugtalankodó vadat. Bár kissé késve, de annak rendje és módja szerint elsősegély nyújtásban részesítettem. A csapzott szőrt körül lenyírtam, a sebet kimostam, úgy ahogy be is kötöztpm. TT a láttad volna* hogyan nézett rám fénylő, okos szemével. A homlokán egy kis fehér foltocska volt. Aznap este tán tízszer is el kellett ismételnem, hogyan és miként történt az egész farkaskaland. Főként a fiam kérdezett: — Nagy volt-e az ordas? — Piros volt-e a nyelve? — Féltél-e, édesapu? — Vajon nincs-e itt most az ablak alatt a gonosz rabló? Lassan ránk borult az éj. Az új családtagunk is bizonyára nyugodtabban aludt az éppen megüresedett sertésólban, mint előző éjszaka valahol a rengeteg mélyén. De bármilyen nyakas legyen is a tél, egyszer mégiscsak elmúlik. Békés ragyogással ránk köszöntött az első tavaszi napsugár. A sudár fák lerázták magukról súlyos terhüket, és a fogoly őzike is szépen felépült. Időközben még nevet is adtunk neki. Peti javaslatára Fickónak kereszteltük. S Fickó' egészen megszelídült. Szabadon engedni azonban sose mertük. Mire a tavasz elérkezett, annyira megerősödött, hogy zöldet is adhattunk neki, a beteg, sovány Fickó egészen megférfiasodott. Természetes, hogy legjobban a gyere-Jcek szerették. Az elsős Kolácsik Jani ősszel még a tízóraira hordott almáit is mind neki adogatta, sőt az új tél beálltával a disznóölés után egyszer még kolbásszal is megvendégelte. Mindenki kényeztette, kínálgatta. Ki sóval, ki cukorral. Szép, szemrevaló bak lett belőle. Olyan, hogy akármelyik őzkisasszony csülökig elpirult volna a pillantásától. A környék vadászai is gyakran meglátogatták, és dicsérték. Büszke voltam rá, mint a fiamra. Szívesen mutogattam. A következő évben, kérésemre, áthelyeztek egy sajóparti kis falucskába. Te is tanító vagy, könnyen elképzelheted, milyen nagy volt körülöttem a lehangoltság. Kedves ismerőseim, egyszerű, jó emberek, nekem is nagyon a szívemhez nőttek, de a feleségem kívánsága, a gyerekek nagyapa'utáni sóvárgása mégis elhozott közülük. Meg aztán akkor még nagy szükség volt a magyar tanítóra. TT ersze, régi tanítványaim a legnehezebben váltak meg tőlem. A bűcsúzásból azonban alaposan kijutott Fickónak is. 10