A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-28 / 9. szám
VASZIL CONEV: A szerkesztő A fiatal író novellát írt és bevitte a szerkesztőségbe. — Olvassák el — mondta bátortalanul és letette a kéziratot a szer" kesztö asztalára. — Azt hiszem, még soha senki nem foglalkozott a témával. A szerkesztő elhúzta a száját, de a kézirat elolvasása után elcsodálkozott: — Valóban még soha senki nem joglalkozott a témával. Biztos, ami biztos, alapon odaadta a helyettesének az elbeszélést, hogy olvassa el. A helyettes elolvasta a kéziratot és így nyilatkozott: — Kitiinő! S ami a legfontosabb, még soha senki sem foglalkozott a témával. — Biztos vagy benne? — kérdezte a szerkesztő. — Abszolúte biztos — mondta a helyettese. A szerkesztő elvitte az elbeszélést a szerkesztőségi titkárnak. " A szerkesztőségi titkár elolvasta az elbeszélést és felsóhajtott: — Csodálatos dolog! S ami a legfontosabb, még soha senki nem foglalkozott a témával. — Nem téved? — kérdezte a szerkesztö. — Nem — válaszolta a titkár. A szerkesztő behivatta az egyik külső munkatársat és odaadta neki az elbeszélést, hogy olvassa el. A külső munkatárs elolvasta és el volt ragadtatva: — Kiváló. S ami a legfontosabb, még soha senki nem foglalkozott a témával. — Biztos? — kérdezte a szerkesztő. — Holt biztos! — válaszolt a külső munkatárs. S akkor a szerkesztő visszaadta a kéziratot a fiatal írónak. — Remekül van megírva. Csak sajnos, még soha senki nem foglalkozott a témával... Fordította T. A. 11 Már teherkocsin volt egy erós deszkaládában, de a Sulik gyerek még oda is felmászott hozzá. — Gyeride, gyeride, Ficóka! Dugd ki csak a füledet, hadd húzzam meg eg; kicsit. — Mások is kiabáltak neki valamit gyermekes, kedves őszinteséggel. Elmaradoztak az erdők, hegyek, s kitárult előttünk a szülőföld drága vidéke. Furcsa érzés, amikor az ember otthonról — hazaérkezik. Mondanom sem kell, hogy új helyemen alig rendezkedtünk be, máris híre futott a ritkaságszámba-menő háziállatnak. A felvégi Varga Marika cukrot hozott neki, a tipegő Gál Jancsi pedig, akit az édesapja hozott az ölében, erőnek erejével egy repedt rézcsengőt akart a nyakára kötni. Nőtt a Fickó népszerűsége, fgyszer azonban beütött a baj. Fickí beteg lett. Se nem evétt, se nem ivott, éjjel-nappal szomorkodott, mint a mesebeli rabmadár. Figyeltem, többször is megvizsgáltam a régi sebét is; hátha az újult ki szegénynek ? Nem. A csillogó, dús szőr alatt alig lehetett már megtalálni a kerek, rózsaalakú forradást. Harmadnap megnézettem az állatorvossal is, de semmiféle betegségnek nem tudott nyomára jönni. Egy délután éppen a tanítási előkészületen írtam, amikor rémülten berontot' a kislányom. — Apu, Gyere gyorsan, mert meghal a Fickó! — Hogy-hogy meghal? — kérdeztem izgatottan. — Ügyhogy láttam, hogy meghal, mert sír! Sietve kimentem. Fickó mozdulatlanul, szinte megmerevedve állt. Meg se moccant. S a szeméből — a két nagy dió szeméből — valóban, mintha könny csorgott volna. — Fickó! Ficókám! Mit csinálsz? Czavamra összerezzent, rámpillantott, ^ és féktelen vad vágtatásba kezdett. — Miért sír a Fickó? — kérdezte aggódó leánykám. — Vágyik a szabadság után, a társai után! A hegyeket az erdőket szeretné látni, s inni a források hűs kristályvizéből. Ezt azonban már inkább magamnak mondtam. Tömören válaszoltam a rimaszombati vadásztársulat levelére, amelyben már korábban arra kértek, -«djam át nekik a vadállomány felfrissítésére a szép bakot. Kérésüknek eleget tettem. A vérkeveredés csak jót tehet az itteni őzállománynak. Néhány nap múlva eljöttek érte. Peti fiam, még én vele mentünk. — Látni akarom, hová viszik, — mondtam, pedig csak azért kísértük el, mert nehéz volt tőle megválnunk. Tj1 gy kis erdei tisztáson kinyitottuk a ketrecét. Az erdők, a mezők s a szabad szél szívet-lelket emelő illatta valósággal kicserélte. Szőrét felborzolta, újra eleven lett, s lihegett az izgalomtól, mint ama különös, első találkozásunkkor. Megsimogattuk, aztán elnyelte a sűrűség. A következő vadászidényben szívélyes, baráti meghívót kaptam a rimaszombati vadásztársulattól. Van-e a világon olyan vadász, aki egy ilyen meghívót lemond ? Nincs. így hát elmentem. A hajtás nagyszerűen sikerült. Az ősz kimondottan szép volt. Az ég úgy ragyogott két keskeny felhő között, mint a boldogság a fiatal menyecske szemében. Már éppen befejeztük a hajtást, s gyülekezőt fújtak, amikor balról, egy tenyérnyi világos résbe beugrott egy szemrevaló, gyönyörű őzbak. Riadtan, tétovázva bámult rám. Az egyik csőben sűrű, erős futó volt. Hatalmas dörrenéssel kapásból ráeresztettem. A szép fejlett állat felugrott, menekülni akart, de egy csipkebokorban, az erős szederindák között elakadt. dasiettem, miközben jókora vadászbüszkeség feszítette a mellem. Körülnéztem, hogy sokan látták-e a mester-Ifiváct A bak nyöszörgő, síró hangot hallatott; tócsában állt alatta a gőzölgő piros vér. Kihúztam a gazból, hogy késemmel vessek véget a haláltusának. Még a szívverésem is elállt. Különös, meleg fény gyúlt a szemében, s talán azt hitte, hogy segíteni akarok rajta, — még a kezemet is megnyalta bársonyos, forró nyelvével. A gyilok kiesett a kezemből, éreztem, hogy elsápadok. Homlokán kis fehér foltocska világított, s hátsó combján kerek, rózsa-alakú forradás piroslott a csillogó szőr alatt.
