A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-28 / 9. szám

Off€?//?#/sr/eZ/etf/e/e K Kultúra, ízlés, fiatalság Ifjúság. Volt-e kor a történelemben, melynek fontosabb problémája volt az ifjúság, a holnap, a jövendő ügye? Hiszen a holnap a mában gyökerezik, ahogy a ma a tegnapban, s az hogy kik és milyenek lesznek a holnap emberei, semmi és senki máson annyira nem múlik, mint a ma emberein, rajtunk. Korforduló, őrségváltás. Recsegve-ropogva dől, omlik halomra minden, ami régi, ami tegnapi, s nagy piros szekereken vonul be mai világunkba, eszméinkbe, tetteinkbe és gondolatainkba az új, a jövendő. Szűkebb hazámból például, a Sajómente Pelsöctől Tornaijáig nyúló szakaszából százával, ezrével tódul a nép az aprő piroscserepes falvakból a kisebb-nagyobb ipari központokba: Jolsvára, Nagyrőcére, Rozsnyóra, Gömörhorkára vagy Fülekre, de sokan még ezen is túlra, Kassára, Dobsinára, Piesokra, némelyek egészen Handlovára, Qstravára. Kőművesek, ácsok, villanyszerelők, nők és férfiak, mindenekelőtt persze az ifjúság. S a munkahelyváltással együtt jár az ízlés váltás is. Táplálkozásban, öltözködésben, építkezésben, viselkedésben s kultúrában. Van-e felemelőbb valami, mint látni egy-egy csapat szépen kiöltözött csoltói, lekenyei, szárnyi vagy horkai (de Tőként mellétei, ardai, hosszúszavi, kecsei — mer(r ezek voltak a legelmaradottabb falvak) fiatal lányt, akik egy-két éve még (sértés ne essék!) butácska falusi libáknak számítottak, ma meg jól kereső, szépen öltözködő munkáslányok, akik büszkék arra, hogy kenyeret keresnek, akiknek méltóságot adott a munka, s akiket már csak úgy titulálnak az idős falusi nénikék: kisasszonyok (néha rossz, sokszor azonban megtisztelő értelemben). Képzeljük bele magunkat, mi játszódik le agy ilyen 15-17 éves lánynak, fiúnak a lelkében, micsoda erők ütköznek meg benne! Micsoda óriási jelentőségű dolog az, hogy ez a hirtelen talaját (otthona, faluja, eddigi megszokott környezete tápláló talaját) változtató fiatal emberpalánta milyen új környezetbe kerül, milyen erők kerítik sugárzásukba formálódó lelki világát, milyen példák, adottságok nyomán alakul ki benne végül is az új világ. Rossz példát is tudunk akárhányat. Sajnos ilyen esetben ezekből az emberekből verbuválódhat leginkább a kis- és nagyvárosi stricik, vagányok, könnyű nők még mindig tengődő csoportja, bár ez természetesen csak egy jelentéktelen százaléka az egésznek, ám tünetnek épp elég, s bizonyító erejű. Mert strici vagy utcai lány csak egykettőből lesz, de hányaveti, nemtörődöm, ferde ízlésű és gondolkodású már sajnos többől. Hol a gyökere a dolognak? Megpróbálok egy példával érvelni. A minap kisebb baráti társasággal egyik kisvárosunkban jártunk. Szombat este lévén betértünk nevezetes mulatójába. A lényeg azonban nem ott kezdődik, hogy mulatóban voltunk, s még csak ott sem, hogy nem csárdást táncoltunk, hanem (tisztelet a kivételnek!) egy-egy szolid tangó, polka vagy keringő mellett vadnyugati badarságokat, hanem ott, hogy a tánc előtt, s sajnos sokszor még egy-egy tánc megszakítása közben is, a helyi szórakoztató ipari vállalat külön műsorról, esztrádról gondoskodott szegény árva, vendégeinek. Es most képzeljenek el két korosodó konferánsziét, egy szőke hajú fehéret, aki egybe szerzője is a konferansznak, s egy vézna, szemüveges feketét, a vicceket verejtékezöt, aki majd belehal az igyekezetbe, hogy egy kis mosolyt váltson ki ormótlan vicceivel a közönségből, de akit vfgül is nem tapsol meg senki más, csak a háta mögött serénykedő szerző- és konferanszié-társ, a csicsergőhangú szőkeség. S aztán a műsor! A pocakos nagytata szerelmes éneke, a csábító primadonna émelyítő „harangszom rád, mert nem szeretsz"^, a Moszkvai éjszakák c. „szlovák" dal, s mindennek betetőzéséül: „Az egyik szemem sihír, • a másik meg neveeth." Biztosan hallották már Alfonzét, vagy Kazalt a rádióban részegember paródiákban, mikor azt éneklik, hogy „Gyere Bodri kutyám"; nahát szakaszott az volt. Csak persze nem paródiaként véve, hanem halálos komolyan. S végül még a két pocakos nagytata tánca az asztalok között. Ráadásként. Miért mőndom el mindezt? Nem tévedtünk el a tárgytól, nem feledkeztünk meg a fiatalokról. Az idézett városban szintén rengeteg őrségváltó, környezet váltó fiatal él, tanul vagy dolgozik, s természetesen ezek töltik meg leginkább esténként a szórakozóhelyeket. De nemcsak a bent dolgozók, hanem még a környező falvak fiataljai is eljönnek szombatonként, mert im ma már a^t a 10 — 15 kilométert megtenni vonaton, autóbusszal jó időben akár biciklin is. épzeljük most el ezeket az embereket. Akik ^lenézik az eddigi ízlést, az eddigi kultúrát, a falusit, a parasztit, ha másért nem, hát azért, mert az megszokott, mindennapi; akik új ízlésre, új kulturára szomjúhoznak, s nem lévén más ezt az ízlést, ezt a kultúrát kapják. A legrosszabb az, hogy ők őszintén ezt tartják a jónak, mert azt hiszik, ez a város ízlése és kultúrája; de honnan tudja azt a tizenöt éves falusi ember, hogy ez émelyítő ízléstelenség, népbutítás. S csodálkozzunk-e aztán fiatalságunk egy részén: a ferde ízlésű, kisiklott életű egynap a világ embereken? K MIRCSO JAKUBOV (Bulgária): A kis afrikai ALDO SEVERINI (Olaszország) Ne itassatok szesszel Ne itassatok szesszel, hogy az új ember útjáról énekeljek, égeti gyomrom s eljog a szédülés. A levegőt betöltő tengernyi forma, a színek ropant változatossága, melyet szemünk büvölten habzsol, a tér meghódítására űrbe röpített ember széles gyermek-mosolya, a selyemszoknyák, melyek úgy suhognak, akár a szél a fák csúcsán, egy asszony rózsaillata, ki makulátlan, akár a perzselő nap, a folyó, mely elhagyja medrét, hogy kiterjedt új földeket öntözzön .., Nem kell ahhoz szesz, hogy az ember útjáról énekeljek. Jánosházy György fordítása Persze ferdítenénk a dolgot, hogy ha azt állítanánk, hogy fiatalságunkra általában ez a jellemző. Nem így van. Ám egy részénél (s éppen az említett talaját veszteit, környezetváltő, helyét kereső részénél) fennáll ez a veszély! E cikk nem íródott másért, minthogy felhívja erre a veszélyre a fiatalok s nem utolsósorban az illetékesek figyelmét, s tett-' re buzdítson: vigyázzunk a jövendőkre! CSELÉNYI LÁSZLÓ 9