A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-28 / 9. szám

Ugy volt az, tetszik tudni, — kezdi mondókáját Tóth Zsigmond, — hogy aznap a házban húzódtam meg. Ütöttem, vertem a kaptafára húzott bakancsot, mert más munka nemigen akadt, meg kinek is lett volna kedve dolgozni, mikor köröskörül ropogtak a fegyverek. A család a pincébe költözött. Engem is hajszolt az asszony, de én csak maradtam a kiskamrában; nem féltem, hiszen hozzászoktam a lövöldözéshez, az első háború idején, meg mondom: vigye fene ezt a rongyos életet, mit veszthetek vele, ha netán ... Szóval suszterkodtam; jobbról balról pofoztam a lábbelit gondolván, hogy legalább egy kis sóra keres az ember, mert bizony híján volt az étel, kisöpörték a kamrákat a németek, a családban meg két gyerek és beteg az asszony. Amint Így magambamerülve üldögélek a suszterszéken, egyszercsak a fölső szomszéd hangjára lettem figyelmes. Be sem lép, csak az ajtónyitáson át szűri a szót: — Szomszéd! ? — Mi az? — Nem gyünnél át egy percre? — Mi a fenének? — Izé... No, gyere csak! Siess! — sürget. — Eh, még ez sem hagyja békében a2 embert — vágom kalapácsom mérgesen e sok lim-lim közé, s csak úgy útközben kérdem tőle, hogy mi baja van mái megint? — Megjöttek! Megjöttek János! — Kicsoda? — nézek rá kíváncsian. — Hát te nem is tudod? — válaszol szemrehányóan. — Se nem látsz, se nem hallsz, akár a világ is összedűlhet tőled. Hát ók jöttek meg. A szovjet katonák. — Ne ugrass mán te Imre — mondok neki. — Hisz az imént a ház előtt német őrség váltakozott. — Az Igaz — hagyja helyben. — Mégis itt vannak. Az esti szürkületben szivárogtak be a Garam felől, úgy törtek át a kerteken, mint áradáskor a folyó vize. Úgy hallom, teli van velük az egész felvég. Nálam is van kettó — veszi halkabbra a szót. Valamit folyton beszélnek, egyik a csizmáját, mutogatja, a másik meg csak azt ismételgeti, hogy: „kusaty, kusaty!" De én ebből egy szót sem értek. Gyere már no, siess. Te tudsz velük beszélni, meg a lábbelihez is értesz — sürget a szomszéd. Amint belépünk a házba, a két oroszt félig kényelembe helyezkedve találjuk. Az egyik az asztal fölött szundikál, a másik meg csizmáját szárítgatja a tűzhely fölött. Megtudtam tőlük, hogy csak úgy rá akartak Ijeszteni a németre, azért törték át az imént. Majd a csizmáját mu-MIHAIL 1SZAKOVSZKIJ Szolgálatból a határőr • • • Szolgálatból a határőr ballagott nagy csendesen. — Kínáljon meg egy kis vízzel — szól a fiú kedvesen. Teletöltöttem a korsót s odanyújtottam neki, de a legény alig kortyol, szemét rajtam feledi. Beszél erről, kérdez arról: mi hir van a faluban? Korsajából nem fogy a viz, amennyi volt — annyi van. — Hallja, legény — mondom neki — odahaza száz dolog ... Minek tréfál? Áldja az ég! Avval meg is fordulok. De a legény csak megállít, s ahogy illik, tiszteleg! — Drága lelkem, ne siessen, adjon még egy kis vizet. A vederben volt hideg vlz, vállamról leemelém. — Igyék, hogyha kedve tartja, csak siessen — mondtam én. Ivott újra és köszönte, megszorította kezem. — Kívánjon, ha meg nem sértem, szerencsés utat nekem. S már búcsúzott, meg is hajlott, mellére téve kezét... Szó, ami szó, jól megnéztem hibátlan, szép termetét. S hogy mi okból sóhajtottam, csak az ég tudja, az ég ... Elpirultam és azt mondtam, hogy egy kicsit — Igyon még. Rámmosolygott most a fiú, hosszan nézett azután ... És ivott, ivott a ktúnál, ivott egész délután. togatja, beakadt egy drótsövénybe, leszakadt a talpa. Nekiláttam tüstént a munkának, miközben egyről-másról elfecsegtünk. Jól esett a szép szó szájukból, az igaz. El ls hallgattam volna napokig beszédjüket, de ők csak sürgettek, hogy siessek. Alig szedem rendbe csizmáját, valamit faltak közben, s már el ls tűntek a kerten át a falu irányéban. Én is hazaosontam. Amint kilépek szomszédom kertjéből az útra, látom, hogy Mlkulétól német tankok vonulnak falunk felé. Alig léptem át a küszöböt, olyan lövöldözés kezdődött, hogy jómagam is beléreszkettem. Két óráig tartott a harc. A német páncélos túlerő visszanyomta a szovjet gyalogosokat a Garam túlsó partjára. Rengeteg halott meg sebesült maradt a harc után az utcákon és a kertekben. Azután halotti csend ült a falu fölött, mint temetés után szokott lenni. Én is gyászoltam- Magam se tudom mit, de még a suszterszékbe sem kívánkoztam. Nem Ízlett a munka, keserű volt az élet. Fájt, marta az ember szivét, hogy ennyi embert lát büntetlenül kimúlni. Az egyik napon benyit hozzám legöregebb fiam, (ó már akkor nős volt, feleségével a kert alján lakott), hogy nem adnák-e neki kölcsön egy kenyeret. Már mért ne? Saját gyerekemnek ne? De aztán másnap megint jött, harmadnap meg a felesége állított be, hogy egy kis szalonna kellene. Szemetszúrt a dolog, vajon mit csinál a két ember azzal a sok eledellel? Máskor egy hétig is elég egy kenyér, most meg ni, minden nap elfogyasztanak egyet. Ki látott mér ilyet? Háború idején ennyire pazarolni az élelmet — mordultam rá fiamra. De ő csak könyörgött, hogy ne vonjam^ meg töle a segítséget. Mi a fenének annyi kenyér? — kérdem tőle. — De hét, nekik is enni kell, papa. — Ki az a nekik? — fogom keményebbre a szót. — Jól van no, megmondom, ha akarja. Két orosz van a krumplisgödörben. — Micsoda? Oroszok? De hiszen... hiszen őket visszaverték s teli van az egész falu némettel.