A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-21 / 8. szám

f. NYEiACSENKOi TÖRÖK ELEMÉR Narancsszínű fény lobogott remegőn a virágselymes tarka nyári mezőn, s tele volt a táj zengő dallal, mikor eget, földet rázó robajjal ónszínű-gomba, izzó tüzes golyó szökött föl az égre és a lángoló, tüzet okádó sűrű felhőlombból forró hamu-eső hullt a koromtól éjfekete fűre, kókadt virágra, s hogy remegett a föld, mikor kihányta gyomrából a bűzlő, szennyes iszapot, gejzírként a mz is zúgva kicsapott. Embervér csurgott: a kőből, a fából, a nyiladozó égő sebrózsákból, s mint fekete érett szőlő a tőkén kisgyerekek csüngtek az anyjuk ölén. Jaj, hogy égett, lángolt az ember élve: gondoljuk meg tettünk, emberek, végre! BÄBI TIBOR Csapkodhat már engem Csapkodhat már engem böjti szél és jeges ár, tán bőröm alatt is rügyet pattant Február, Ha nincsen is dala, nótája jókedvemnek, — akár a nagyon égő, hű, jó szerelemnek, azért csak kurjantok én is, hej, vigat, nagyot; voltam földönfutó is — szabad ember vagyok. s .1 Örvendj, lelkem, örvendezz, madárka az ágon, koldustarisznyám se volt, van gazdag országom.«J (&rhC • üst gomolygott az égnek "a Litkens utca 2-es számű ház tetejéről. A járókelők izgatottan rohantak a házba. A lakók azonban ravaszkás, szinte únyos mosollyal fogadták őket. — Ég a tető ä fejük felett, de ők mosolyognak — képedtek el a járókelők, majd lélekszakadva szaladtak a telefonfülkébe és tárcsázták a tűzoltók számát. — Rendben van, rendben van — felelt egy vidám hang a tűzoltóparancsnokság ről — rögtön megyünk! A járókelők azt hitték, hogy az égő ház bolondokháza, és a tűzoltóparancsnokságon is elmebaj ütött ki. Legnagyobb elképedésükre egy perc múlva csillogó, nikkellel és rézzel díszített tűzoltóautó termett a helyszínen, nagy volt a zaj, kongott a tűzoltóharang. S a tűzoltók vadonatúj ruhában, rózsaszínre borotválva ugráltak le a kocsiról. A százharminc kilós parancsnok szétvetett lábbal a ház előtt, parancsokat osztogatott, melyeket már elhangzásuk előtt teljesítettek a legények. A paracsnok kezében másodpercmérő volt. A járókelők közül valaki meghatottan sóhajtott fel! — Derék emberek, itt már nem eshet kár. Milyen gyorsan dolgoznak! Gyönyörűség nézni! Tíz perc és két másodperc múlva a tűznek nyoma sem volt. A tűzoltók felsorakoztak, hurrát kiáltottak, a parancsnok arra sugár-, zott az örömtől. Csak ekkor értették meg a járókelők, hogy itt tűzöltóverseny volt, afféle „megelőző jellegű álriasztás" mesterséges tűzzel és babérra váró tűzoltókkal. Ez hát a lakók olimposzi nyugalmának titka. A díszes és éhes tűzoltőcsapat villámgyorsan eltűnt a színhelyről. Néhány perc múlva a tűzoltóotthon dísztermében a díszasztalnál fogyasztották a díszébédet. Az asztalon virágcsokrok sorakoztak, középütt egy babérkoszorú a győzteseknek kijáró szalaggal. A tűzoltóparancsnok izgalommal várta, mikor helyezik kopasz fejére a megérdemelt ba-l bért. — Győztünk, fiúk, miénk a díszebéd! Ebben a pillanatban nagy riadalom tőrt ki a Litkens utca 2-es számú házban. Ezúttal a lakók kiáltoztak: — Tűz van! Segítség! A járókelők ravaszkásan mosolyogtak, ahá, értik ők a csíziót! Az előbb is tűz volt! Tűzoltóverseny! — Nem, nem! Ez valód tűz! — rohangáltak a lakók. — Segítség! Gyerünk, telefonáljunk! A kagylót a parancsnoknak adták át, aki még kezében tartotta a nagy serleget, amelyet a dicsőség örömére kívánt kiüríteni. — Ne akarjanak átejteni! — mondta a parancsnok, kizökkenve szónoklatának emelkedett stílusából. — Maguknál már eloltottuk a tüzet! — Ä mesterségeset, igen! De maguk egy valódit gyújtottak. A győztes csapat öt percig csodálkozott, öt percig készülődött és öt perc alatt szálltak fel a kocsira. A színhelyen piros láng— Vidámabb gondolatokat kell sugalmaznia neki, — mondta Susztov. — Mi mindent meg nem tennének érte barátai! — S hátha valóban beleszeretett abba az ezüsthajúba? Abba a boszorkányba. Hátha csak azért szabadult meg a feleségétől? — Te jóisten! Mit nem mond! — suttogta rémülten a vendéglős. Babin szótlanul figyelte a beszélgetést. Susztov is közömbösséget erőszakolt magára, s jámborul a fogát piszkálta. Nem látszott meg arcán sem a kíváncsiság, sem a megindultság nyoma. A vendéglős sóhajtott egyet, aztán elébe tett egy újabb pohár bort. Egy ideig elüldögéltek még. Aztán Susztov fizetett és kiment az udvarra. A nap csak időnként bújt elő a felhők mögül. A kis pásztorgyerek egy kövön üldögélt. Ölében a kopott nemezkalapot pihentette. — Az emlékmű alig kétszáz méterre van ide, - kiáltott utánuk a vendéglős NYIKOLAJ ATAROV (20. folytatás) — csak egyenesen föl az út mentén! Krisztót is csakhamar előkerítjük, i—i Szaladj, Iván, hívd az idegenvezetőt! Susztov előre sietett. A hegyi út hatalmas sziklák között kanyargott. A) szél felhőfoszlányokat sodort fölfelé a lejtőn. Együtt kapaszkodtak a sziklák között a két kirándulóval olykor el-eltakarva szemük elöl a fákat és a bokrokat. — Nem bírod legyűrni kíváncsiságodat. Sokat fecsegtél, — morgott elégedetlenül Babin, aki alig bírta szusszal a gyors előrehaladást. — Az a vendéglős jóravaló ember. De mi... ? Isten tudja mit gondolhat rólunk. — A kémelhárítők azt tartják — oktatta fontoskodva az alhadnagy —, hogy az embert bizonyítékok sokasága veszi körül. Minden ember annyira bonyolult lény, hogy eleve gyanút kelt. Érted! Babin hirtelen felkacagott, s mikor Susztov értetlenül rátekintett, visszaadta a tromfot: — A kocsiszerelő azért gyanakodik rád, hogy lopva kicserélted az egyik belsőt. Susztov és Babin súlyos léptek zaját hallották hátuk mögül. Megálltak — egy megtermett, bricsesznadrágos bolgár sietett utánuk, s csakhamar utolérte őket. Nehéz turista bakancs volt a lábán. Kimért, a teve mozgására emlékeztető léptekkel haladt fölfelé, s fáradtnak látszott, mintha reggel óta nagy utat tett volna meg. A megtermett, erős férfi nem valami ritkaság Bulgáriában. Ez a hegymászó hatalmas kulcsköteget tartott a kezében, s egyedül ez a körülmény árulkodott, hogy ez az ember csak kénytelenségből lett idegenvezető. Amit Susztov az album fényképeit vizsgálgatva már megszokott, s szinte természetesnek talált, most fejbekólintó meglepetésként érte: az idegenvezető hihetetlen módon hasonlított a makedóniai barátra. Rtika szakállt viselt, mely alig győzte betakarni arcának szögletes vonásait — vékonycimpájú sasorra volt és ajkát úgy összecsücsörítette, mintha már-már füttyenteni akart volna, merev arcán komor kifejezés ült, s olyan benyomást keltett, mintha egyetlen darab, sötétszínű fából faragták volna. Csak a púp hiányzott hátáról. Egyébként rendkívül erős, megtermett férfi volt. — Krisztó Blagov vagyok, idegenvezető itt a szorosban, — így mutatkozott be, mikor odaért hozzájuk, s aztán minden pátosz nélkül elhadarta betanult szövegét: — Bulgária felszabadulásának bölcsőjét kívánják megtekinteni? Az orosz seregek dicsőségének színhelyét, ahol... Szusztov egy mozdulattal megállította. Erre az idegenvezető egy sziklás, kopár 12