A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-21 / 8. szám

mi is. — Győztünk', mama t— szólalt meg egyszerre csak mögöttem a fiám, aki szintén éppen akkor jött haza, s ahogy rám nézett, olyan öröm csillogott a szemében, hogy a nyakába borultam és megcsókoltam. Fordította: T. Á. guta majd megütött, hogy mit merészelnek már megint az urak. Mondom, szép kis nemzeti egység, mikor a nemzeti szocialisták meg azok a lidákok nyíltan a köztársaság ellen írnak! Talán nem tetszik nektek gazemberek, hogy mi harcoltuk ki magunknak az űj köztársaságot és mi akarjuk lábraállítani? Talán azt hiszitek, hogy olyan buták a kétkezi munkások, hogy megint nyakukba veszik a tőke jármát? Talán el lehet felejteni, hogy a népnek igazán jót mindig is csak a kommunista párt meg a Szovjetunió akart? Egyszer a nemzeti szocialisták lapjában egy cikket olvastam Frantiska Zeminovától. Szidta a kommunistákat és dicsérte, milyen jó volt azelőtt. Nekem mindjárt az eszembe jutott, hogy a háború előtt egyszer kint volt nálunk egy nyilvános gyűlésen. Jó szájas asszonyság volt, és egyre azt ígérgette, mi mindent kivívnak majd nekünk a parlamentben, ha őket választjuk. Azt mondja, a szavazólap a mi munkától felszentelt kérges kezünkben olyan hatalom, ami segít nekik, hogy egyenjogúságot harcoljanak ki számunkra az uraktól. Valaki hangosan megjegyezte: hogy beszélhet kérges tenyerekről, mikor ő maga egész életében csak a száját jártatta. Mire azt mondja ez a Zeminová, ne gondolják, hogy mi semmit sem csinálunk. Maguk a gyárban dolgoznak, mi meg majd a parlamentben. Kyrálka, egy olyan szókimondó fehérszemély, nem állhatta meg és odakiáltott: „Na igen, maguk majd a fenekükkel fognak dolgozni azokban a padokban." Erre mindenki jót nevetett, csak Zeminová volt dühös. De azért így is sokan rájuk szavaztak. Csakhogy hamarosan meg is bánták. Sztrájk volt, s az ő képviselőjük a gyárosokkal tárgyalt. Mikor nem sikerült neki lukat beszélni az emberek hasába, azt mondta, hogy ez kommunista izgatás, és kirukkoltak a csendőrök. A sztrájk nem sikerült, és a sztrájkbizottságot kidobták a munkából Kudelka művezetővel együtt, aki az ő pártuknak volt a tagja. Nem, nem, nagyságos asszony, mondtam magamban, mikor elolvastam azt a cikket, a munkásnép nem hordja vásárra kérges tenyerét. De most úgy néz ki a dolog, hogy elsöpör benneteket, nehogy továbbra is e kérges tenyerek révén lábolhassatok. Abból, amit az újságok írtak, meg ahogy csupa gondok közt járt haza a fiam, rájöttem hogy itt valami nincs rendben, s hogy a munkásokra kemény harcok várnak. Sokat beszélgettünk esténként a húszas meg a huszonkilences évről. Mondtam a fiamnak, hogy ne hagyják magukat becsapni. De ő csak kacsintott: „Ne félj, anyám! Hiszen apám ott állt Gottwald meleltt huszonkilencben. Mi meg ott állunk mellette most. Hát csak próbálkozzék valaki!" Aki figyelte az eseményeket, kitalálhatta, hogy az urak éket akarnak verni a nép és a kommunisták közé. Hogy megint mindenféle Zenklek, Majerok meg Srámek páterek nem bánnák, ha megint a munkások közé lőnének s kolduscédulákat lehetne nekik osztogatni. De a kommunisták tudták, mitől bűzlik a hal, s ezért összehívták a munkásságot az Övárosi térre ... Mentem hát én is. De tudjátok, amikor az embernek már hét kereszt nyomja a vállát, eltart egy darabig, míg oda ballag. Annyi volt már akkor ott a nép a környező utcákban is, hogy egy gombostűt is alig lehetett volna leejteni. Egy kicsit tolakodtam, hogy előbbre kerüljek. Az emberek, amikor látták, hogy ilyen öregasszonnyal van dolguk, hát átengedtek. De aztán egyszer csak mozdulni sem lehetett, sem előre, sem hátra. Fiatal férfiak közt álltam, akik valami vasgyárból lehettek. Olaj és dohányszaguk volt, úgy éreztem köztük magam, mintha megint a szövőgyárban volnék. Egyszer csak suttogás támadt, hogy hát legyen csnöd, mert Gottwald elvtárs már fenn van a szószéken. A fejem fölött hallottam a dörgedelmes hangot, mert hogy éppen a hangszóró alatt álltam. Hallgatom a beszédet és nézem a fiúkat körülöttem. Mindnek nyitva volt a szája, csak úgy itták magukba Gottwald elvtárs szavait. Olyakor-olykor kiabálás meg mindenféle jelszavak hangzottak föl, úgyhogy egy-egy pillanatra nem lehetett jól érteni. De ha az ember a maga fajtája között van, a szeméből kiolvassa, mi a jó és mi nem. És én az emberek szeméből láttam, hogy Gottwald elvtárs a szívükből beszél. A lábam jócskán fázott a hosszú állásban, de amikor elkezdtünk énekelni, egyszerre elöntött a forróság, mintha csak szárnyam nőtt volna. Gondoltam, hogy annak a bírónak akkor mégis csak előre megmondtam az igazat. Ogy bizony! Igazságosan ítélünk, és minden erőnkből azon leszünk, hogy kisöpörjük, akik nem közénk valók. Hazafelé menet utolértek a házunkban lakó elvtársak. A pártelnök belémkarolt és így szólt: — De hiszen 'elvtársnő, egészen átfagytál. Az olyanoknak, mint te is, a rádió közvetítette a beszédet. GYURCSQ ISTVÁN Szememben hordozlak Lehetsz r:agyon messze, akármilyen távol, közelemben jársz te, ha én úgy kívánom. Szememben hordozlak, örök tükör vagyok, belerajzoltak már a vakító napok: szép fényes reggelek véstek a szemembe, hogy az éjszakáim veled teljenek be, s lehetsz nagyon távol, akármilyen messze, csak bezárom szemem s itt maradsz örökre. Ki tudna elvenni tőlem, ha nem adlak! Itt vagy te a legszebb, igy csak én mutatlak — Igazítsd meg hajad két szemem tükrében, úgyis ritkán látod magad ilyen fényben. Mondtam neki, hogy kibírtam én mái rosszabb időjárást is, mint ez a kis fagy, és éppen ma, amikor belülről úgy melegít valami, hogy azt semmiféle fagy nem tudja leküzdeni. Amikor a kapu előtt „Cest práci"-va! köszöntünk el egymástól, akkor nekem, öregasszonynak, aki ezt a köszöntést vagy százezerszer elmondta már életében, ezek a szavak sokkal komolyabbaknak s egyben vidámabbaknak is látszottak, mint máskor. Vrbatka, aki szintén tőlünk való, valahonnan Zd'árekból, megfogta a karomat: — Ancko, ügy érezem magam, minthá ma lett volna a Feltámadás ... - Igaz - mondom — nagy ünnep ez. A lépcsőházban összetalálkoztam á szomszédasszonnyal, aki megkérdezte, hogy folyt le a dolog. Mondtam neki, hogy végérvényesen kezünkbe vettük á hatalmat. Nem tudom, mi jutott eszembe, hogy kitártam a karomat. Az olyan embernek, mint nekem, sebhelyes, elnyomorított, csupa visszér a keze, nem éppen szép. de arra szokott, hogy mindig dolgozzék és semmit se rontson el. Mi, mondom, csak azt tanultuk meg, ami itt-ott rénk ragadt. De Gottwald, az Moszkvában tanult. Ezért győztünk vele-11