A Hét 1960/1 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1960-02-14 / 7. szám

A folyóról köd szállt fel. A hold párába borult. Eltűnt az ezüsthíd. Sokáig ültünk hallgatagon. Nyugtalankodtam, nem akartam lekésni az utolsó villamosról és itt tölteni az éjszakát a parton. — Nos hát — húzta elgondolkozva a szót az öreg — nehéz a folyón dolgozni, meg idegfeszítő. — Levette napszítta kapltánysapkáját. kezefejével megtörölte kopasz homlokát. — Hát nem jön a Nyikiforov ílú . .. De nem. amott van! Tíz év folyt le azóta, hogy Dása meghalt. Jó asszony volt, de hát meghalt. Itt hagyott egyedül. Unalmas nélküle, valahogy olyan fura egyedül lenni. .. A Káma foyón a hold ezüsthídja remegett, úgy tünt, mintha ez világított volna az éjszakában, nem pedig fent a hod. A magas, meredek partra, ahol üldögéltünk, sürü, nedves, hűs levegő szállt fel a vízről. Az öreg halk, didergő hangon mondta: — Nem tudok élni a folyó nélkül. Valahogy nehezen lélegzem nélküle, Csak itt a parton élek igazán. Amikor itt járok, olyan mintha valami hasznos orvosságot vennék be... Szegény Dása, amikor még élt, hányszor csúfolt azzal, hogy sügér vagyok! Fiatalkorában olyan szép volt, olyan erős! Ott szoktunk fürödni, ahol a vízen az a benyúlás van, levetkőzött, a parton, s olyan szép volt, hogy alig álltatta a lábamon. Egész életemben elnéztem volna . . . De itt volt ez a Nyikiforov. Ö már korábban megkérte Dása kezét. Nem l^tt az övé, de egy életen át Dásáról álmodozott. Amikor vontatóbajóján, a Retvizánon errefelé úszott, mindig megszólaltatta a kürtöt. Üdvözletét küldte Dásának. Valahol lent a vízparti ösvényen vidám hangok és nevetgélések hallatszottak. Az öreg elnémult. Szivarja kékes lánggal parázslott. Amikor a hangok eltűntek a sötét éjszakában, lassacskán folytatta a morfondírozást: — Az idő múlása egybekovácsolt bennünket, még jobban éltünk. Éjszaka, amikor rossz álmot látok, nyújtom a kezem, az asszony mellettem van és megnyugszom . . . Pénzünk aiig volt. De minek az? Dása de nagyon jő volt! Csak ez a Nyikiforov, csak ez kürtölt bele néha az éjszakába. A Retvizán kürtjének a hangja panaszos volt, mintha emberi hangon szól volna ... Hát. .. Már tíz évet kínlódtam végig Dása nélkül. Nem is értem; évről évre többet gondolok rá . . . Ahogy meghalt, betegeskedni kezdtem. Minden csontom, minden csigolyám fáj. Beteg vagyok, a fejem búbjától a sarkamig. Régen is előfordult, hogy nyavalyáskodtam. Dása ilyenkor bevitt a 'fürdőházba, lefektetett a padra és a vesszónyalábbal úgy elpáholt, hogy elmúlt a nyavalygás ... — Mi van most ezzel a Nyikiforovval? — kérdeztem, de az öreg láthatóan iigyet sem vetett rám, csak magának folyatta: — Nyolc esztendővel ezelőtt fejembe vettem, hogy megnősülök. Ügy ám. Bánatomban. Mert íölkel az ember reggel, egyedül van, egész nap megint csak egyedül, éjszaka úgy-L. DAVIDICSEV Hűség szintén. Ráakadtam itt a kikötőben egy fiatalasszonyra. Vidám volt, meg jő testes. Egyszer itt jártam vele a parton, feltűnt, a Retvizán. amint tutajt vontatott és . .. hát Nyikiforov kürtölni kezdett. Az asszonyra néztem, szégyen fogott el. Ügy rágott a szégyen, mint ahogy egy éhes ember eszi a csontról "a búst... Nyikiforov? Nyugdíjba ment, de már meghalt Nem olyan régen. Most a fia vontat a Kámán. Ma megy erre először mint kapitány. Üj hajója van, annak is Retvizán a neve. Körülöttünk csend volt. Mennél jobban hallgattam, annál jobban rájöttem, milyen csalóka is a csönd. Innnen is, onnan is halk hangok szűrődtek a partra, és a folyó sem hallgatott, mintha egyenletesen lélegzett volna . , . Az öreg egy darabig némán ült, s hogy hallhassan tovább a történetét, megkérdeztem: — Hogyan szolgál az egészsége? A szíve? — A szívem, az megvan! Néha bolondozik. Hol ugrál, hol meg áll. Elküldtek az orvosokhoz, csináltak róla felvételt. Szégyen megmondani, hogy mi mindent kellett a kórházba behordanom a befőttes üvegben, meg a literes üvegben. Pfuj! Aztán mi mindenféle gyógyszert ittam! Mire jó az? — Gyerekük nem volt? — Volt három. Elestek a fronton. A hold ezüsthfdján motoroshajó haladt keresztül, kisvártatva feltűnt mögötte egy uszály. — Lármás lett a íolyó — mondta az öreg — Valamikor egy-két gőzös úszott egy nap, de most... Motorosok is, gőzösök is, gőzösök is, egyszóval mindenféle-fajta ... Éjszaka sokszor nem alszom. Ilyenkor kiülök a partra. Otthon pedig minden kürt- vagy sípjelre felébredek. A Retvizánt mindig hallani akarom. Nyikiíorov miatt. Szóval ő tutajvontató volt, bizony egy léi életen át a fedélzeten állt. Az öreg hirtelen felállt, gondosan fejére Illesztette a tengerészsapkát. Felülről, mint egy jelzőfényekkel csillanó elmosódó folt, egy vontatóhajó közeledett. — A Retvizán — suttogta az öreg. Mindjobban kirajzolódtak a szélesbatú vontatóhajó körvonalai. Nehézkesen, lármásan zúgott. Már mellettünk haladt. A hosszú tutajhoz erősített drótkötél nem látszott, de innen messziről is éreztük, hogy van; nekem úgy tűnt, hogy hallom, amint nyikorog a feszüléstől. A kapitány hídja üres volt. A fiatal Nyikiforov valószínűleg alszik. Az öreg arcán kínos zavar tükröződött. Megpróbált mosolyogni, kezével pedig hátranyúlt, mint azok, akik keresik a szék támláját. Amikor leereszkedett a padra, erőteljes kürtszó hasított a csendbe. Vidáman, szélesen zengett, mind magasabbra és magasabbra szállt. Fordította: Kóródi József választhatna, amikor egynek hitte őket, lelkének, teste minden ízének egyformán kedves és gyönyörűséges mind a kettő! Énekes ajkán elrfervadt a mosoly, ahogy tanácstalanul nézte őket. Talán ha most megfordulna és befutna a mohos tölgyek ás hársak homályos hűvösébe, ott nem gyötrődne tovább, leszakadna lelkéről a kin terhes ólma. — Válassz! — vert végig rajta harmadszor a könyörtelen parancs. És akkor kinyúlt a keze, mintha idegen erő keMtette volna hatalmába és rámutatott az egyik lányra. Az volt-e, akit hajnalban ölelt vagy a másik, akit tegnap alkonyatkor zárt utoljára karjaiba? Nem tudta többé. A- másik lány előre lépett, az arca őnsápadt lett és fájdalmában felkiáltott. Csak egy jajszó volt, könyörgő, elhaló segélyhívás, aztán vad haragjában odavágta testvére lába élé a gondjaira bízott almát. E pillanatban a szívéhez kapott az ifjú választottja és haik sóhajjal összerogyott. Elgyengült ujjaiból kihullott a testvér almája és ahogy az a földet érte, utolsót dobbant a sellő másik lányának haragtól megmérgezett szíve is. Az ifjú csak nézte, meredten és szívszorongva csak nézte a szép holtakat és szeméből megindultak a könnyek. Csak állt ott némán, mintha egész teste könnyé vált volna ... Gyengéd napfény remeg az őszies fák koronáiban, aranyfátylat lenget a szellő az ágak között. Valahol messze egy madár rikolt és avar zörren egy futó. őzsuta talpa alatt. Aztán újra mélységes csend borit be mindent, csak a szél suhan és zúg a barna lombok közt és a levelét hullató erdő tovább suttogja az omló falak tovatűnő mondáját... Életadó fekete rögök közt fészket találtak az almák és mire új hainal virradt a tájra, két facsemete bukkant ki helyükön a földből. Az ifjú pedig eltűnt, mintha sohasem járt volna e bükkök és gyertyánfák, mohos tölgyek árnyában. Bánatában ott menten patakká vált, hogy a zsenge fácskák gyökerét vizével öntözhesse. És szüntelen mormolt valami szerelmes dalocskát, bánattal teli vallomást, amelyet csak az érthet, aki hallja a fák és füvek titokzatos szavát, s érti a felhők íutásá*, a csillagok járását. Am úgy is lehet, hogy az ifjú azért vált patakká, hogy keservébe felfusson az északi hegyekbe, kőröl-köre szökkenve, sziklák .közt csörgedezve, fel egészen a forrásáig. Futásában ezüstös hangján valamit dalolt. Panaszosan szívfájdító volt a dallam, fenn a hegyekben már csak úgy hangzott, mint egy hárfa megpengetett húrja és mire a forráshoz ért, egészen elhalt. Ezt meséli az erdő a dévényi lányokról, akik egy ifjút szerettek és egy különös alkonyaton meghaltak egyszerre fiatalon. Ha igaz a monda, tavasz első napján szülte őket a sellő és késő ősz volt, amikor a patak panaszos énekkel visszafutott a forráshoz. Vagy talán már télbe fordult az idő, a szél letarolta mind a büszke bükkök barna lombját és fent északon havat rakott a hegyek ormára. Ki tudja, miféle magból nőtt ilyen különös sokszínű virággá a mese? Talán akadt két nővér, akik egy deli ifjút szerettek és amikor az elhagyta őket, bánatukban egyszerre ha* sadt meg a szivük. Vagy még mélyebbre kell ásnunk! A képzelet nem aggat üres cicomát a mese élő fájára. Mély kútból merít, belenyúl a szivekbe, a lelkek sötét tárnáiba és ami darabos követ ott talál, addig görgeti, addig csiszolja, játszik vele, míg fényleni, villogni kezd és legenda lesz belőle, örök tanulság, hogy el kell pusztulnia annak, aki a más életét nem vigyázza. 11